– Mi a baj?

– Semmi.

– Még mindig haragszol?

– Nem.

– Akkor miért nem szólsz hozzám?

– Tudod te azt jól.

– Nem, nem tudom. És kezdem elveszíteni a türelmem.

– Te kezded elveszíteni a türelmed? Te?

– Tudtam, hogy még mindig haragszol!

– Nem haragszom! Csak csalódott vagyok. És dühös.

– Ha elmondanád mi bánt, talán meg tudnánk beszélni.

– Ezen már nincs mit megbeszélni.

– Talán, ha nem a szikla mögé bújva durcáskodnál, szívem…

– Szívem? Szívem? Bezzeg, amikor…

– Mit mikor?

– Amikor mondtam, hogy nem jó ötlet elindulni a sivatagba, akkor nem hízelkedtél így. Akkor csak leoltottál, ott mindenki előtt, hogy gyáva vagyok. Pedig tudtam, úgy éreztem, hogy ebből baj lesz.

– Oké, igazad van. De most komolyan, ezért nem áltál szóba velem?

– Olyan fiatalok voltunk még, annyi minden várt volna ránk, de neked muszáj volt hősködnöd.

– Nem hősködtem. Ez egy izgalmas kalandnak ígérkezett.

– Kalandnak! Te meg a kalandjaid! Végigrángattál a fél világon, hogy aztán egy sivatagban kössünk ki. Ezer éven át hallgattam a szelet, tehetetlenül tűrnöm kellett a skorpiókat, keselyűket, míg végül az utolsó cafat húst is lecsipegették rólam. Hát, kösz a nagy kalandot, drágám!

– Ezer éven át? 

– Számoltam a napokat.

– Ezer éven át?!

– Igen. Mégis mit csináltam volna?

– Én a csillagokat néztem.

– Annyira tudtam! Te meg az ábrándos lelked! És nappal?

– Írtam néhány verset a mulandóságról. Meg talán egy nagyregényt is.

– A kalandjainkról?

– Igen.

– Arról, amikor az Amazonasnál a rózsaszín delfinekkel úsztunk és téged majdnem felfaltak a piranhák?

– Igen.

– És arról, amikor a Sziklás-hegységben egy grizzly elől menekültünk?

– Arról is.

– És az ausztrál vadon a vándorpókokkal?

– Természetesen.

– Ha az összes kalandunkról megemlékezel, az még mindig nem tesz ki ezer évet.

– Rólad is írtam.

– Rólam? 

– Igen. Mivel nem szóltál hozzám, próbáltam kitalálni, hogy miért haragszol és hát, eszembe jutott a sok szép emlék. Ahogy a hajadat fújta a szél, amikor vitorláztunk a Nagy-Korallzátonynál. A kitartásod, amivel követtél az El Capitan csúcsára. És a kertünk otthon, amit olyan nagy szeretettel gondoztál. A tekinteted, amikor új virághagymákat szereztél és az izgalom, amivel vártad, hogy előbújjanak az első hajtások. A nevetésed, amikor túl sok habfürdőt tettél a vízbe. A szívdobogásom, amikor az első táncunk közben hozzám simultál. Az ujjaid érintése a hátamon. Az illatod…

– Mindig olyan romantikus voltál. Ezt el is felejtettem. Olyan sok idő telt el azóta.

– Igen, szerelmem. Ezen az sem változtat, ha a következő ezer évben is itt fogunk porladni. Mert veled porladok. Csak jó volna, ha néha szólnál hozzám.