– Egy béka bánt el így veletek? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Egy béka! – jelentette ki Bernst.
Láttam rajta, hogy nem érti miért vagyok úgy meglepődve. Két kezével lassan gombóc alakot formált.
– Az a nyálkás fajta – tette hozzá, hátha akkor beugrik nekem valami a biológia órákról, nem mintha az állattani hiányosságaim akadályoztak volna meg abban, hogy felfogjam a hallottakat.
– Tudom mi az a béka, te hólyag! De mégis mekkora?
– Pfff, kurva nagy!
Ha egy Bernst féle hegyomlás ezt a mértékegységet használja, akkor arra érdemes odafigyelni.
– Mint egy tehén… csorda – pontosította, félre biccentett fejjel.
– Úristen! – ezen a ponton ennyit sikerült mondanom. 
– Ja, büdös nagy dög – mondta Bernst, a plafont vizslatva. Ma valahogy nem mert a szemembe nézni. 

A magunkfajta zsoldosok, minden útjukba keveredő pénzkereseti lehetőséget megragadnak. Ezt a megbízást csak egy napja kaptuk. Valami banya elátkozott egy helybéli nemes fiút, aki békává változott. Na persze, nem azzá az üzletelős fajtává, ami egy pusziért cserébe visszahozza a kútba gurult aranygömbödet. Nem. Ez a példány felzabálta az egész családját, és még jó pár katonát is. 

Mindez számomra is teljesen új információ volt. Eddig az rémlett, hogy csak egy krokodil kóstolgatja a helybélieket. Nem nagyon figyeltem, amikor a bajtársaim felvázolta a küldetés részleteit, ugyanis lefoglalt a csehó egyik káprázatos leányzója. Megkértem Bernst, a legmegbízhatóbb emberemet, hogy intézze el ezt a kis gubancot, amíg én kipihenem az utazás fáradalmait Sally karjaiban. 

– Hány embert veszítettünk? – kérdeztem.

Bernst fészkelődni kezdett a székében, de nem válaszolt. Hunyorogva fikszírozta tovább a plafont, mintha a bűvös szám a mennyezeti penész között rejtőzne. Nagy levegőt vettem. Egy húzásra megittam a söröm, majd az üres kupával megcéloztam Bernst homlokát.
– Aúúú – fájdalmason kapott a fejéhez, de ettől egyből megeredt a nyelve. – Nyolcat.

A tenyerembe temettem az arcomat. – Azt akarod mondani, hogy csak hárman maradtunk?
– Tényleg nagy az a dög – dünnyögte, és megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát a székében.

A csapatunk utolsó élő tagja, Nasir lépett be a szobába. Egyik kezében sörrel teli sisakját tartotta. Bizonyára nem érezte megfelelő méretűnek a kocsma korsóit. Egy derűsebb napon talán még elismerésben is részesítem a találékonyságáért, csakhogy nem voltam vidám lelkiállapotban.
– Látom nem túl békás a hangulat – jegyezte meg, viccelődve. – Vagy túlságosan is az? Höhö.
– Békás hangulat – visszhangozta Bernst mosolyogva.
Részemről a legszigorúbb pillantásommal jutalmaztam a rosszul időzített szóviccet.
– Nagyon remélem, hogy nem ünnepelsz! – figyelmeztettem.
– Gyászolok – felelte. – Nagy kár a többiekért. Szomorú, hogy így végződött.
Hangosan felnevettem, és felálltam a helyemről. – Ó, még nem végeztünk!
Nasir elfintorodott.
– Ez esetben bátorságot gyűjtök.
– Kapjátok fel az egyiket! – kezemmel a falhoz támasztott fegyverek felé intettem.
Bernst rémülten pattant fel a székéből. – Hogy akarod elpusztítani, ha tízünknek sem sikerült?

Elővettem az egyik ládából a szorult helyzetekre tartogatott dinamitot. – Ezzel!
Ezen összevigyorogtunk, és a robbanóanyag gondolatától felbátorodva nekivágtunk a városnak.

Ahogy ott álltunk a ház ajtajában, elhullott társaink csontjain taposva, éreztem, hogy lelohadt a csapat lelkesedése. Tudtam, hogy szükségük van némi bölcs útmutatásra.
– Te mész elsőnek – mondtam, és oldalba böktem Bernst.
– Mi van? Nem! – ellenkezett.
– De! – érveltem, frappánsan.
– De mit csináljak vele?
– Csókold meg, bazd meg! – és úgy valagon rúgtam, hogy azonnal bent találta magát a helyiségben.

Miután Nasirral megbizonyosodtunk róla, hogy Bernst nem lett egyből béka eledel, óvatosan belopakodtunk. A szoba sötét volt, nyirkos és irdatlan büdös is, de a jószágnak nyoma sem volt.
– Lehet, hogy elment – suttogta Nasir, de mielőtt válaszolhattam volna neki, már a béka széles szájában kapálózott.
Fogalmam sem volt, hogy honnan bukkant elő az a szörnyeteg ilyen gyorsan, de nem is volt idő efféle elmélkedésre. Bernst mögé bújva azonnal előkaptam a dinamitot.
– Tartsd fel amíg meggyújtom! – ordítottam.
Az a dög olyan gyorsan nyelte el Bernst is, mint kacsa a nokedlit. A félelemtől remegve tántorodtam neki a falnak. A lény azonnal rávetette magát a bokámra, és cibálni kezdett egy sötét alagút felé. Rémülten kaptam oda az egyik földön heverő csatabárd felé, de akkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam.
– Kelj fel! – kiáltott rám a béka, nem kevés nyálat permetezve az arcomba.
Döbbenten néztem fel rá, és nemcsak az lepett meg, hogy beszélni is tud. Ismerősnek tűnt a tekintete. És az a hang! Esküszöm, hogy már hallottam valahol.
– Mi lesz már! – förmedt rám újra.
Tehetetlenül kapálóztam a nyirkos padlón. A mozdulataim lelassultak, mintha kiszállt volna belőlem minden erő. A szoba végtelen hosszúra nyúlt, a berendezés pedig eltorzulva hömpölygött körülöttem. Tudtam, ez itt a vég. Béka bélés leszek. Undok egy halál. Elfogadtam a sorsomat, és hagytam, hogy elragadjon a fenevad. A béka egy utolsót rántott a lábamon, és én eltűntem a sötétségben.

A szememet dörzsölgetve támaszkodtam fel az ágyamon. Gyorsan felébredtem, ahogy megpillantottam a fölém tornyosuló anyám dühös szemeit. Mondtam, hogy ismerős volt valahonnan az a tekintet.
– Megint elkésel! – üvöltötte. – Nem megmondtam, hogy ne filmezz olyan sokáig?! Egy hétig nincs TV! És nem tudom mi az a förtelmes jószág abban a vödörben a folyosón, de azonnal eltűnteted!