Szovay Barbara

A születés csodája

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer egy világ, amelyben születésekor minden ember kapott egy üres vászonzsákot. Ez a zsák arra szolgált, hogy az emberek összegyűjtsék benne azokat a tárgyakat, amelyek valamilyen jelentős eseményhez kötődnek az életükben. Szegény és gazdag, művelt és műveletlen, fennkölt és trágár gyermekre egyformán kopott, egy hátizsákhoz mérhető nagyságú puttony osztatott. Valakinek már hatéves korára megtelt a zsákja, de volt, akinek tizenhárom vagy tizennégy évig tartott megtölteni azt. A felnőttek zsúrokat szerveztek gyermekeiknek, amelyeken megoszthatták egymással örömüket vagy bánatukat, hiszen a tárgyaknak nem szükségképpen örvendetes eseményhez kellett kapcsolódniuk. Egyik nap néhány gyermek éppen egy ilyen zsúron múlatta az idejét szüleivel, amikor utolsó meghívottként becsengetett a bulinak otthont adó házba Sámuel. Ő volt az egyetlen olyan gyermek ebben a világban, aki egy tárgyat sem őrzött a tarisznyájában, hanem kivágott rajta három lyukat, és trikó gyanánt hordta magán a vászonzsákot.

A haldokló királylány

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, egy távoli, mesés vidéken élt egyszer egy ifjú királylány, akiről az hírlett szerte a királyságban, hogy halálos beteg, s életéből egy éve van hátra. A bölcs király nem szerette volna, hogy lánya úgy hagyja el az élők sorát, hogy nem ismeri a szerelmet, ezért titokban szövetségre lépett egy ismeretlen férfival, aki ígéretet tett, hogy odaadásával bearanyozza a királylány mindennapjait egy év erejéig cserébe azért, hogy azután busás fizetségben részesül. Az ismeretlen férfi, látván e fizetséget lelki szemei előtt, igen hamar a királylány kegyeibe férkőzött, s lépten-nyomon annak óhaját leste. A király elégedett volt, hiszen leányát sohasem látta ennyire boldognak. Hanem a hónapok könyörtelenül teltek, s az ismeretlen férfi aggódni kezdett, hogy a királylány nem boldogul meg a megbeszélt időpontban. Félelmei csakhamar igazolást nyertek, hiszen az ifjú leány egy év múltán is élt és virult. A király a következő ajánlattal fordult az ismeretlen férfihoz:

– Töltsön el vele még egy fél évet, és én megduplázom fizetségét. Mégsem gondolhatja komolyan, hogy most hagyja el, amikor bármelyik pillanatban eljöhet érte a halál! Senki sem sejtette, hogy megéri ezt a hosszú időt, de én az apja vagyok, és a legjobbat akarom a számára, az pedig szemlátomást a maga társasága. Kérem, maradjon a lányom oldalán. Szívből szereti magát.

– Én azonban nem szeretem őt, s erőm, hogy a szemébe hazudjak, fogytán van. Háromszoros fizetséget akarok! Úgy a lánya mellett maradok még egy fél évig.

– Ám legyen! A lányom boldogsága ezerszer fontosabb, mint a pénz.

Az ismeretlen férfi tehát további fél évig időzött a királylány oldalán, de a lányt bizony ezalatt az idő alatt sem szólította magához végzete. “Meggyógyította a szerelem” – fecsegték az emberek az utcákon.

– Kérem a fizetségemet! Nem maradok tovább – jelentette ki az ismeretlen férfi, kész dolog elé állítva a bölcs királyt.

– Nem marad? – kérdezte a király kimérten, megismételve a férfi szavait.

– Nem én. Adja ide a pénzemet, és már itt sem vagyok.

– Maga tehát, ha jól értem, azt mondja, hogy nem marad tovább a lányom oldalán annak ellenére, hogy a lányom nem mást, mint magát tisztelte meg igaz szerelmével?

– Így van. A lánya vessen magára, amiért belém szeretett. Én ugyan nem könyörögtem a szerelméért. Mindössze azon igyekeztem, hogy jól érezze magát.

– Maga tehát, ha csakugyan jól értem, azt állítja, hogy nem marad a királylány oldalán annak ellenére, hogy ő párjául választotta magát több tucat kérő közül?

– Ahogy mondja.

– Kérem, bocsássa meg nekem ezt az értetlenséget, de maga valóban azt akarja mondani, hogy semmi sem fogta meg a lányomban a hónapok során annyira, hogy mellette akarjon maradni?

– Semmi. Ellenben a lánya mostohatestvére, ő bizony egy káprázatos teremtés!

– Értem. Nos, itt van a pénze – nyugtázta a király, s egy nagy zsákra mutatott az íróasztala mellett.

Az ismeretlen férfi odasétált a zsákhoz, vállára emelte, s megindult a palota kijárata felé. A királyi íróasztal felől lassú kattanás hallatszott. A férfi kíváncsi volt, mi lehetett az, de már nem tudta meg.

A vámpírfiú harapása

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a világon egy jóképű vámpír. A fiatal lányok körében hamar elterjedt, hogy e vámpír harapása által belépő nyerhető az örökkévalóságba. Akkoriban mindenki erre vágyott: hogy halhatatlan legyen. A vámpír nagyon magányos és szomorú volt, mert idejekorán megfejtette, hogy az ellenkező nem köreiben csak azért örvend érdeklődésnek, mert a lányok eszközt látnak benne céljuk eléréséhez. Ő azonban nem eszköz, hanem cél szeretett volna lenni valaki számára. Egyszer, s mindenkorra. Mindhiába. Újra és újra csak azok kopogtattak az ajtaján, akik az élet valamely területén maradandót akartak alkotni, de nem voltak biztosak abban, hogy erre futja az idejükből. Egy nap kupaktanácsba szerveződött hét ifjú leány: Lea, Irma, Csenge, Betta, Alda, Álom és Klári. A lányok hosszú órákig tanakodtak, hogy hogyan vehetnék eszét a jóképű vámpírnak, hogy kicsalják harapását, mire az egyikük egyszeriben előállt a döntő ötlettel.

– Itassunk vele mérget – mondta lelkesen Lea.

– Az majd feloldja gátlásait, s mindannyiunkban élete szerelmét fogja látni – tette hozzá Klári.

– Hanem aztán ne spóroljunk azzal a méreggel – így Csenge.

– Hiszen nem akarjuk, hogy átlásson rajtunk – szólt Betta.

Alda csendben szemlélődött, mire Irma a következő kérdéssel fordult felé:

– Hát te, Alda? Miért fukarkodsz a szóval? Azt reméled tán, hogy ha hallgatsz, nem terhel majd a közös bűn felelőssége?

Ekkor Alda felállt, s távozott. Irma Álom felé fordult.

– S te, Álom? Ugye te tisztán látod, hogy amire készülünk, az bűn?

Álom tudomásul vette, amiről Irma beszélt, de nem foglalkoztatták mélyebben az erkölcs dolgai.

– Igen, tudom, hogy helytelen dolog elcsalni a halhatatlansághoz vezető ösvényt – mondta. – De arra kell mennünk, amerre a legrövidebb az út, s ez kétségkívül a vámpírfiú harapása. Elvégre, ha a tisztességes utat választanánk, nem feltétlenül nyernénk bebocsátást az öröklétbe.

– A feltétlenség így sem adott – szólt vissza Alda az ajtóból. – Holnap találkozunk.

A lányok nem értették, hogy mire gondolt Alda, így visszatértek tervük csiszolásához. Másnap megitatták a vámpírfiúval a mérget, s a fiú elveszítve józan ítélőképességét sorban mindannyiukat megharapta. Elégedettek voltak a lányok, mert úgy vélték, többé semmit sem kell tenniük ahhoz, hogy örökké éljenek s alkossanak. Hanem két hét után a harapásnyom üszkösödni kezdett nyakukon, s a kór gyorsan tovaterjedt állukra, mellkasukra, vállukra. Úrrá lett rajtuk a kétségbeesés, hiszen nem azt szerették volna, hogy testük lassanként szellemüket is magával rántsa az enyészetbe. Lea, Irma, Csenge és Betta bátran szembenéztek a halál képzetével, s igyekeztek fennmaradó idejüket a szívüknek kedves tevékenységgel eltölteni. Alda, Álom és Klári viszont vérszemet kapott a kialakult helyzet láttán, s nem nyugodtak, ameddig újra fel nem keresték a vámpírfiút.

– Nézd meg, hogy mit tettél velünk! – tajtékozta Klári, miközben a dühtől szikrát hányt a szeme. – Azt hiszed, megúszod szárazon hét ártatlan leány gyilkosságát?

Alda és Álom lapult, mint szerencsétlenség a fűben. Jól tudták, hogy ártatlanságról szó sincs.

– Hölgyeim, önnön magatokat vetettétek a halál ölébe – felelte a vámpírfiú hidegen. – Én nem tudok segíteni kegyeteken.

– Dehogy is nem! Ha ölni tudsz, feltámasztani is tudsz!

– Feltámasztani talán, de kegyed még nem halt meg, hogy fel lehessen támasztani.

– Akkor hát ölj meg, hogy azon nyomban fel is támaszthass!

A vámpírfiú felállt íróasztalától, komótos léptekkel az ablakhoz vánszorgott és kitekintett rajta.

– Mind egyformák vagytok – mondta egykedvűen. – Túl akartok járni az ember eszén, s amikor haditervetek zátonyra fut, nem átalltok azzal fedeztetni a veszteséget, akitől kezdetben boldogulásotokat reméltétek. Egyszer sem jutott eszetekbe, hogy becsülettel előbbre juttok?

– Nekem eszembe jutott! – harsogta Álom.

– Mégis elhasaltál – fojtotta belé a szót a vámpír. – Mind elhasaltatok. Takarodjatok innét, mielőtt rátok uszítom az ebeket!

A lányok fürgén elhagyták a vámpírfiú házát, s éltük végére az eszükbe vésték, hogy a pasted-image.pnghalhatatlanságot bizony nem éri meg siettetni.

A lovas kislány

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy farmon egy kislány, aki minden idejét a lovaglásnak szentelte. Édesapjától kapott szürke lovával igen hamar egymásra hangolódtak, s amikor a kislány betöltötte hetedik életévét, bejelentette, hogy meg akar tanulni úgy lovagolni, hogy közben nem fogja a gyeplőt. Azonnal munkához is látott, s családjától minden támogatást megkapott, ami ahhoz szükségeltetett, hogy a jövőben valóra váltsa álmát. Teltek, múltak az évek, de a kislány sehogyan sem jutott a döntő ponthoz vágtái során. Amikor édesapja kérdőre vonta, hogy miért nem engedi el a gyeplőt lovaglás közben, így felelt:

– Apám, azt szeretném, hogy a lovam bízzon bennem, s magában is. Sem őt, sem magamat nem tehetem ki vakmerő ambíciómnak, ameddig nem érzem úgy, hogy bizalma feltétlen.

A család megértette, s elfogadta a kislány érvelését. Hanem a farm személyzetének elméjét lassanként ellepte a kislány jövőbeni tevékenységéből származó mesés bevétel képzete, ezért titokban arról kezdtek tanácskozni, hogyan tudnák meggyorsítani e hozam házhoz értét. Egy nap aztán úgy döntöttek, elképzeléseiket gyakorlatba ültetik. Körbeállták a hatalmas kifutópályát, s amikor a kislány elszáguldott előttük lovával, köveket vetettek rá, hogy figyelmét eltereljék az irányításról. Úgy hitték, ha a kislány véletlenül azon kapja magát, hogy elengedte a gyeplőt, könnyebben megy majd neki az átállás. Számításaik azonban végzetesen szertefoszlottak, amikor a kislány egyensúlyát vesztve a pályára zuhant, lábát törte, s többé nem ülhetett lóra. A nagymúltú család látván a történések e sajnálatos fordulatát mélységesen meglepődött. Másnapra a teljes szolgálószemélyzetet lecserélték.

A cápa

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer az óceánpart közelében egy ifjú cápa. A város lakói a csodájára jártak, mert hamar elterjedt köreikben, hogy ez az állat olyan szelíd, hogy még a gyerekek is incselkedhetnek vele. Egy nap a helyi iskola tanárai és diákjai ellátogattak az óceánpartra, hogy együtt fürödjenek a jámbor ragadozóval. Mindenki önfeledten játszott a vízben, amikor egyszeriben kétségbeesett üvöltés hallatszott.

– Segítség! Segítsenek! Megtámadott a cápa! – ordította az iskolaigazgató.

A gyerekek látták, hogy a nagy hal nem volt az igazgató közelében, ezért értetlenül néztek egymásra. Hanem az öregember nem hagyta abba a műsort, s miközben torkaszakadtából okádta magából a rágalmakat, buzgalmában megeredt az orra vére. Megérezte ezt az ifjú cápa, s ösztönétől megkísértve azon nyomban felfalta az igazgatót.

– Megérdemelte, mert hazudott! – mondták a gyerekek.

– Micsoda szörnyű tragédia! – mondták a felnőttek.

A helyszínre kisvártatva cápavadászok érkeztek, hogy fogságba ejtsék a gyilkos halat. A cápa azonban eddigre messze járt, mert az óceán nagyon nagy.

A mágikus birodalom

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer a Földön egy mágikus birodalom. Az emberek magas, vaskos falakat építettek eköré a birodalom köré, hogy kívül tartsák az illetéktelen betolakodókat. Egyetlen ajtót hagytak, amely kivezetett a külvilágba. Egy nap edzett tolvajok érkeztek a Földre, s azt tűzték ki célul, hogy kilopják a mágikus birodalomból a mágiát. Kitartóan körbejártak a falak mentén, felfedezték az ajtót és betörtek a belvilágba. Hanem a mágiát nem találták benne, mert az ajtót, amely azt őrizte, tönkretették. A birodalombéli emberek ezután befalazták az ajtó helyét, hogy a támadás ne ismétlődhessen meg, s a mágiát a falakba rejtették. Ám a tolvajok nagyon eltökéltek voltak. Aláaknázták a birodalmat védő falakat, s bizony, másodjára is bejutottak. A mágiát azonban ekkor sem találták, hiszen a falakat, amelyek azt őrizték, tönkretették. Az emberek végül tehetetlenségükben úgy döntöttek, hogy lebontják az összes falat, s a birodalom határán egy csupasz ajtókeretet helyeznek el. A keretbe a következő szöveget vésték:

“Légy üdvözölve a Mágikus Birodalomban”

Ezekbe a szavakba rejtették a mágiát.

Hamarosan fel is bukkantak a tolvajok. Forgolódtak, kutakodtak, de a birodalom határát sehol sem lelték, ezért aztán úgy gondolták, hogy az már nem is létezik. Figyelmen kívül hagyva az ajtókeretet sarkon fordultak, s csüggedten nyugtázták, hogy sohasem fogják megtalálni a mágiát.

Fehér és fekete

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer egy világ, amiben az emberek mindent olyannak láttak, amilyen az valóban volt: a falakat szürkének, a virágokat színesnek. Egy nap rejtélyes köd ereszkedett erre a világra, s az emberek csakhamar mindent színesnek láttak benne. Még a szürke falakat is. Három esztendő telt el, mire a köd felszállt, ekkor azonban azokat a színeket is magával vitte az enyészetbe, amelyek már a leszállta előtt is a világban voltak. Az emberek ezután mindent szürkének láttak, még a színpompás virágokat is. Szemük kisvártatva hozzászokott a szürkeséghez, s idővel annak különféle árnyalatait fedezték fel: így a fehéret, és a feketét. Egy nap messzi földön ismert varázsló érkezett ebbe a világba. Az emberek körbevették őt, s egyre csak ugyanazt a kérdést ismételték:

– Hogyan hozhatnánk vissza világunkba a színeket?

A varázsló óvatosan körültekintett, s ekképpen felelt:

– Várjatok három esztendőt, s várakozásotok idején ne legyetek restek fehérnek ítélni azt, ami fehér, s feketének azt, ami fekete – ezzel sarkon fordult, s fürge léptekkel távozott.

Az emberek megfogadták a varázsló tanácsát, s rögvest munkához láttak. Két házat építettek: az egyikbe a tisztán fehér dolgokat gyűjtötték, a másikba a tisztán feketéket. Három esztendő múltán a hírhedt varázsló ismét az elszürkült világba látogatott, s azt kérte az emberektől, vezessék körbe  őt a két házban – először abban, amelyikben a fehér dolgokat gyűjtötték össze, majd pedig abban, amelyikben a feketéket. Így is történt. A varázsló elégedetten nyugtázta, hogy az emberek pazar munkát végeztek, majd ezt kérdezte tőlük:

– Mit gondoltok, ha visszatérnének a színek a világotokba, melyik házban látnátok meg őket először?

Az emberek így feleltek:

– A fehérben.

A varázsló bólintott, majd ezzel a kérdéssel folytatta:

– S vajon mennyi színt látnátok ebben a házban?

– Éppen annyit, amennyi lenne benne – mondták az emberek, – hiszen a fehérnek bármely elszíneződése azonnal szembetűnik.

– S mennyi színt látnátok a másik házban? – kérdezte ezután a varázsló.

– Egyet sem – felelték az emberek, s már folytatták volna az okfejtést, amikor hirtelen egy vékonyka, gyermeki hang szűrődött beszédükbe.

– Az összeset, mert ott a szívünkkel látunk!

A varázsló a gyámoltalan hang irányába fordult és elmosolyodott.

– Tudjátok hát, mit kell tennetek – mondta, majd magukra hagyta az embereket.

Ezek tanakodtak, mérlegeltek, végül pedig úgy döntöttek, mind beköltöznek a fekete házba, s addig ki sem jönnek onnan, ameddig meg nem tanulnak a szívükkel látni. Újabb három esztendő telt el, mire az első ember kimerészkedett az utcára, ekkor azonban máris a varázsló fogadta őt odakint. A világ ismét változatos színekben pompázott. A varázsló kézen fogta az embert, és elvezette a szomszéd házba, amelyikben a fehér dolgokat gyűjtötték össze.

– Mit látsz? – kérdezte tőle.

– Szürkeséget – felelte az ember, s a porlepte tárgyak felé tekintett.

– Bizony, szürkeség a sorsa annak, ami kezdetben fehérnek mutatkozik.

Ezután visszamentek a fekete tárgyakkal telt házba, s a varázsló ismét feltette kérdését.

– Mit látsz?

– Semmit – felelte az ember.

– Látod-e az embereket, a fekete tárgyakat?

– Nem látom. De hiszem, hogy itt vannak.

– Bizony, ez a fekete dolgok sorsa: hitünk által válnak valóságossá.

A varázsló kivezette az embereket a szabadba, s az emberek szíve végre megpihenhetett, hiszen immár a szemük előtt sem volt láthatatlan mindaz az ékesség, amelyet eleddig csak a szívükben hittek.

A gazdag ember és a gödör

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, termett egyszer a város szívében egy rejtélyes gödör, amely olyan mély volt, hogy még lámpával sem lehetett lelátni az aljára. Senki sem tudta, hogyan került oda, s az emberek féltek tőle, mert egy fekete lyukhoz hasonlóan viselkedett: elnyelt mindent, ami a közelébe került. A városlakók egy nap úgy döntöttek, odahívatják az ország leggazdagabb emberét, hátha a gödörnek, meglátván az ember mértéktelen vagyonát, inába száll a bátorsága, s elmegy a kedve attól, hogy elvegye, ami nem az övé. A tátongó verem azonban nagyon szívós volt, és egy szempillantás alatt magába szippantotta a leggazdagabb ember vagyonát is. Hanem a férfi nem hagyta annyiban a dolgot, s még aznap vakmerő feladatra szánta el magát.

– Leszállok a gödör aljára, s visszaveszem, amitől megfosztattam – mondta a városlakóknak, majd előkeríttette velük a leghosszabb kötelet, ezt a derekára erősítette, s egy petróleumlámpával aláereszkedett a végeláthatatlan mélységbe.

Teltek, múltak a percek, fogyott a kötél, mire egyszeriben egy hang szólalt meg a mélyből.

– Ne ereszkedj tovább! – szólt halkan a gödör. – Ha most felszállsz, s nem feded fel mélységemet, annyi vizet adok, hogy az egész városnak jut belőle.

– S mit érek én azzal, hogy az egész városnak jut víz, ha az én vagyonom odavész? – kérdezte hidegen a férfi.

– Ünnepelni fognak téged, mert soha senki ennyi jót nem tett a várossal – felelte a gödör.

– Nem vágyom én dicsőségre – vetette oda a férfi. – Add vissza nekem, amiért megdolgoztam!

– Szállj fel a mélyből, s annyi aranyat adok neked, hogy megsokszorozhatod vagyonodat! – ajánlotta a gödör.

– Nem kell nekem a többszörös vagyon, csak az, amitől megfosztottál.

– Rendben, ám legyen. Visszaadom a vagyonodat egy feltétellel.

– Halljam, mi volna az a feltétel?

– Többé nem térhetsz vissza a felszínre embertársaid közé.

– S hogyan találnám meg a vagyonomat?

– Le kell oldanod a kötelet a derekadról, s a mélybe kell vetned magadat. Leérve megtalálod, amit kértél.

– Nem hiszek neked! Nincs ott semmi, csak végtelen sötétség! – tajtékozta a férfi.

– Ha ebben hiszel, ezt találod – felelte a gödör.

– Felszállok, és mindenkinek elmesélem, hogy meg akartál vesztegetni engem!

– Akkor hát üres kézzel akarsz búcsúzni – nyugtázta a gödör.

A tehetős férfi elgondolkodott. Annyira meglepődött, hogy sarokba szorították, hogy talán még ma is ott lóg a kötélen a gödör mélyén, és tárgyal.

A hínár és a Nap

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a tenger mélyén egy magányos hínár. Elégedetten tengette napjait a vízben, mígnem a századmagával sütő Nap ki nem szárította a feje felől a tengert. Bosszús lett a hínár, hiszen a szikrázó napsütés megbetegítette a testét, s maradék vizét is elvonta. Egy nap az elkeseredett növény megelégelte gyötrelmeit, s elcsukló hangon az éghez kiáltott:

– Átkozott légy, aki mások kárára terpeszkedsz mennyei trónodon! Gyilkos ölelésedben elenyészik az életerőm, végy hát vissza fényedből!

A Nap kelletlenül fordult a hínár felé, s így felelt:

– Aprócska vagy te ahhoz, hogy elátkozz engem. Nézz csak rám! Merő létem tartja életben világodat, mit nekem egy kis járulékos veszteség!

Meghallották ezt az esőfelhők, s tüstént a kurta dialógus helyszínére gyűltek. Látván a Nap végtelen gőgjét nevetésben törtek ki, s olyan sokáig nevettek, hogy a derűtől kicsorduló könnyeikkel megtöltötték a tenger medrét. A hínár így visszanyerhette erejét, s talán még ma is boldogan él ott, a tenger fenekén.

Három oroszlán

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Földön három oroszlán. Mindhárom idejekorán elárvult, ezért a dzsungel többi lakója a segítségükre sietett. Az első kölyökoroszlánt a majmok fogadták örökbe, s az élet feltétlen élvezetére tanították. A második kölyökoroszlán a baglyok családjában talált otthonra, akik az ismeretszerzés feltétlen szeretetét nevelték belé. A harmadik kölyökoroszlánt a farkasok vették magukhoz, akik megmutatták neki a családhoz való feltétlen lojalitást. Telt, múlt az idő, s a kölykökből csakhamar tekintélyes, felnőtt oroszlánok nőttek. Egy nap hármasban múlatták az időt, amikor hirtelen ismeretlen oroszlánt pillantottak meg, amint a dzsungel felé közeledik. Azonnal berekesztették találkozójukat. Az első nyugat, a második kelet, a harmadik dél felé vette az irányt. Mindnyájan családjukhoz siettek, hogy közöljék velük a váratlan hírt. Ezalatt az idegen oroszlán elérte a dzsungelhatárt, s békésen átlépte azt, majd körülnézett, mégis miféle területre érkezett. A három barát visszatért, s fennhangon kérdőre vonta az idegent.

– Ki vagy és mit akarsz itt?

– Én oroszlán vagyok. Azért jöttem, hogy szétnézzek ebben a dzsungelben. Senkit sem akarok bántani.

– Ez a mi placcunk – ordították a bajtársak tartásukat vesztve. – Kotródj vissza, ahonnan jöttél!

– De hiszen magatok is oroszlánok vagytok – felelte az idegen. – Miért hajtotok el engem?

A három barát összenézett, s akár ha egymáshoz idomított óraművek ketyegtek volna elméjükben, egyszeriben elfehéredtek, s példás neveltetésük dacára feltörekvő döbbenetüket ekképpen artikulálták:

– A szentségit, tényleg! – ekkor szomszédjuknak ugrottak, s kisvártatva mindhárman odavesztek a véres harcban.

Az idegen oroszlán elhaladva a tetemek mellett szemügyre vette az éggel viaskodó fákat, gazdag bokrokat, virágokat. Minden olyan gyönyörű volt. Csak ez a félreértés ne esett volna meg – gondolta magában az oroszlán. Akkor még gyönyörűbb volna minden.