Szovay Barbara

A hercegnő gyöngyórája

/in , /by

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl létezett egyszer egy picinyke királyság. Ebben a királyságban az volt a szokás, hogy a nemes leányok születésükkor egy igaz gyöngyből készült tárgyat kaptak szüleiktől, amelybe előre belevésték a leány keresztnevét. Amikor kérő érkezett egy családhoz, ez a tárgy szolgált bizonyságul előtte, hogy a házat valóban nemes leány lakja. Az idők azonban gyorsan változtak. Néhány évtized múltán új korszak köszöntött be a királyságba, s karonfogva hozta magával a nemtelenség mindent elsöprő divatát. A nemes származás ténye lassanként terhessé vált a leányok számára, ezért az igaz gyöngyből készült tárgyaikat rejtegetni kényszerültek, hogy kortársaik körében ne keltsenek kellemetlen feltűnést. Így esett, hogy amikor a király egyszülött leánya ifjúkorba ért, az volt az első dolga, hogy nemességének bizonyítékát a birodalom legrútabb mocsarába rejtse. Úgy tervezte, hogy e tárgyat akkor kerítteti elő a mocsárból, amikor egy férfi keresztüllát csínytevésén, megsejti valódi származását és feleségül kéri őt. Hanem az idő kíméletlenül telt, s a királyi ház látogatói, nem lelvén a gyöngytárgyat, bizony, pletykálni kezdtek.

– Nemtelen! – suttogták az utcákban.

– Érdemtelen a címére! – hangzott a kávéházakban.

A hercegnőt rendkívül elszomorította a nép határtalan rosszindulata, de úgy döntött, kitart az elhatározása mellett, s csak akkor fedi fel származását, amikor méltó társra lel. Hat hosszú esztendő telt el, mire kérő érkezett a házhoz.

– Elvenném a hercegnőt – harsogta a fiatal gróf, s igyekezett minden tekintetben a királyi család kedvében járni, nehogy valaki megsejtse, hogy zsebében ott lapul a hercegnő gyöngyórája, amelyet előző éjjel lopott ki a mocsárból. Az ifjú leány mérhetetlenül boldog volt, hogy végre érdemes kérője akadt. Örömében máris a csúf mocsárhoz sietett, hogy előkerítse belőle nemességének bizonyságát. Alámerült a sártengerben, s kereste, kutatta, de nem lelte a gyöngyórát. A ravasz gróf ezalatt a hátsó kapun keresztül távozott, s többé nem került elő. Elkeseredett a hercegnő, mert immáron sem gyöngyórája, sem kérője nem volt. Az emberek értesülvén ténykedéséről ismét fecsegni kezdtek.

– Tisztátalan teremtés! – kotyogták az üzletekben.

– Agyára ment a várakozás, hát már sárban fürdik! – hallatszott a kocsmákban. Négy újabb esztendő telt el, mire a királyi udvarba látogatást tett a szomszéd királyság hercege. Amint meglátta a búskomor hercegnőt, első pillantásra beleszeretett, s fittyet sem hányva annak származására azonnal feleségül vette őt. A leány a nászéjszakán elmesélte a hercegnek gyöngyórája gyászos történetét, s a herceg rögvest megfejtette, hogy kedvesét meglopták. Ismervén a ravasz grófot másnap vizitet szervezett annak birtokán, s odaérve azonnal kivégeztette a galád fiatalembert. A hercegnő gyöngyórája így előkerült, s története szájról szájra terjedő legendává lett a picinyke királyságban.

Merengő

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Földön egy apa, aki elhagyta a családját. “A sarkon túl valami szebb vár” – mondta búcsúzóul a feleségének, s miután kilépett az ajtón, már nem nézett vissza. Az asszony végtelenül elkeseredett, mert tudta, hogy a férfit aligha várhatná szebb dolog, mint amit tőle kapott. Ő, tudniillik, nem mással ajándékozta meg ezt a férfit, mint a teljes, feltétlen elköteleződésével. Teltek, múltak az évek. A férfi új élettársra lelt, az asszony felülkerekedett bánatán, s a lányuk ifjú hölggyé cseperedett, akiről szerte a városban az hírlett, hogy az anyja nevéhez méltó elköteleződést tanúsít, valahányszor szerelembe esik. Hogy, hogy nem, egy nap a sors a férfi útjába sodorta a lányt. Azonnal ráismert, a lánnyal azonban nem osztotta meg, hogy ő az apja, mert titkon arra vágyott, hogy a lány őt is megtisztelje szerelmével. Számításai azonban hamar szertefoszlottak, mert a lány a teljes odaadásra való hajlandóságon túl a kitűnő helyzetfelismerésre való készséget is megörökölte az anyjától, s rövid időn belül eljutott arra a következtetésre, hogy a megismert férfi bizony akár az apja is lehetne. “De vajon tényleg az apám-e?” – kérdezgette magától a lány, s kíváncsiságába kis híján beletébolyodott. “Vegyük sorra a tényeket” – kezdte el az okfejtést. – “Ez a férfi soha nem állította, hogy az apám. Ez a férfi soha nem állította, hogy volna gyermeke. Ez a férfi egyáltalában nem úgy viseltetik irántam, mint akit bárminemű körülmény akadályoz abban, hogy megkörnyékezzen” – ezen a ponton azonban elakadt. “De vajon szükségszerű-e” – folytatta vakmerőn, – “hogy egy ember tetszésnyilvánításának elállja az útját az a körülmény, hogy a tetszése tárgya történetesen a rokona is lehet?” Berekesztette merengését, s úgy döntött, alszik egyet a válaszra.

“Ugyan kit érdekel?” – kiáltotta másnap reggel, miután felébredt. “Hiszen ez a férfi sohasem állította, hogy nem az apám, ahogyan azt sem állította, hogy nincs gyermeke, s még kevésbé állította azt, hogy ne volna élettársa. Ezek után tökéletesen irreleváns, hogy nem ismer határt a szemtelenségben, s arra is képes volna, hogy megkörnyékezzen” – zárta le belső monológját a lány, s egy teljesen átlagos napon az élettársa jelenlétében szerelmet vallott a férfinak.

Az irigy asszony

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a városban egy teljesen átlagos emberasszony. Ez az asszony nem volt ugyan vámpír, mégis vérrel táplálkozott, s annak is a legbecsesebb fajtájával: a frissen, s az igazság védelmében kiontott vérrel. Az univerzum az évszázadok során hátat fordított neki, s megtagadta tőle az istenek szándékaihoz való hozzáférést, mert lassanként mindenki belátta: velejéig gonosz, s mértéket nem ismerve kéjesen kiéli embertársai iránti végtelen, ámde mesterien titkolt indulatát. Egy nap az asszony gyermeket hozott a világra, hogy fékevesztett éhségének állandó forrást biztosítson. Ezt a gyermeket szánt szándékkal szabadelvű emberré nevelte, hogy annak létküzdelmei állandósuljanak, s ezzel ő maga újra és újra szerephez, és táplálékhoz juthasson. Amikor gyermeke megelégelte mindennapos gyötrelmeit, megszökött az asszonytól, és boldogan élt, egészen addig, amíg az asszony el nem irigyelte boldogságát. Ekkor ördögi tervet szőtt. Őrületbe kergette gyermekét, s az első adandó alkalommal elfogatta őt a legkíméletlenebb fajtából való törvénytisztekkel, akik erőszakkal fenyegetőzve elérték, hogy önszántából bevonuljon a javítóintézetbe. A törvénytisztek tudták, hogy a gyermeket korábban súlyos erőszaknak tették ki, ezért sikerüket előre bizonyosnak tekinthették. Amikor azonban a gyermek javítóintézeti tartózkodása során kilátásba került, hogy hatékony nevelési stratégia hiányában kivégzik őt, az asszony kétségbeesett, s a gyermek jogviszonyának azonnali felfüggesztését kérte. Ekkorra azonban gyermeke megvetette a lábát a javítóintézetben, barátokat szerzett, s nem akart visszatérni anyjához. Búslakodott az irigy asszony, hiszen ahhoz már öreg volt, hogy újabb gyermeket szüljön, ha az elsőt elveszítené. Addig-addig sopánkodott, mígnem hozzászólt az Isten.

– Ejnye, ejnye, asszonyom – kezdte pökhendin. – Csak nem afölött bánkódik, hogy elveszítette kéjes örömének egyetlen forrását?

– Ha azon bánkódnék is, mi köze van magának ehhez?

– Meglehetősen sok, ami azt illeti. Szemmel kísértem a tevékenységét az első pillanattól fogva, s el vagyok képedve az ostobasága fölött.

– Pardon?!

– Jól hallotta. Mi másnak nevezhetnék egy olyan embert, aki a saját boldogulását az embertársa kárára kívánja elnyerni? Netán elfelejtették már, hogy csak kérni kell, és mindenkinek megadatik?

– Megadatik, ha máshonnan elvétetik! A maga forrásai sem határtalanok.

– Ez súlyos tévedés, asszonyom. Ismét csak az önnön balgaságát bizonyította. Azon töprengek, hogyan hozhatott a világra ilyen okos gyermeket, ha maga ennyire gyengeelméjű?

– De felvágták a nyelvét, jó ember! Látszik, hogy nincsen kivel társalognia, nem ismeri a jó modort.

– A jó modor mögé bújtatott bírálat mifelénk vétek. Tudom – húzta el a szó elejét gúnyosan az Isten, – a maguk földjén erény.

– Mit akar tőlem?

– Azt akarom, hogy hagyja el gyermeke iránti ellenszenvét, s kezelje ahhoz mérten, hogy ő az egyetlen élő hozzátartozója. Vagy netán arra vágyik, hogy amikor majd ágyhoz kötve fetreng számvetései közepette, senki se fogja a kezét?

Az asszony szemébe szörnyű rémület ült ki. Nem akart magányosan meghalni.

– Nem, nem. Erre semmiképpen – felelte végül.

– Na, látja. Csakugyan közös nevezőre jutottunk.

Az Isten ezután elhallgatott, az asszony pedig megszerette gyermekét, s ma is boldogan élnek, ha ugyan meg nem haltak.

A csillaghullás

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, a város főterén felállítottak egyszer egy hatalmas, képzeletbeli karácsonyfát. Képzeletbeli állványa köré képzeletbeli ajándékokat pakoltak, s képzeletbeli ágait képzeletbeli díszekkel aggatták tele. Hanem a csillag, amelyet a pompás karácsonyfa csúcsára helyeztek, valódi csillag volt, amely fényével s melegével az egész várost elárasztotta. Boldog volt a csillag, hiszen a rendeltetéséhez hű feladat méretett rá, s boldog volt a város népe is, mert télvíz idején sem kellett fagyoskodniuk a vaksötétben az utcákon. A ravasz polgármesternek azonban nem az volt a szándéka, hogy népe boldog legyen. Ellenkezőleg, mindössze befolyásos barátai előtt szeretett volna tisztelegni egy szentestére időzített, fölöttébb szokatlan bűvészmutatvánnyal, melynek csúcspontján a résztvevőknek a valaha látott legmonumentálisabb csillaghullásban lehet része. A polgármester tudta, hogy a befolyásos emberek szeretik a csillaghullást, s hogy a legnagyobb örömöt azzal okozza nekik, ha mesterségesen elhullajt egy igaz csillagot a színük előtt. Éjt nappallá téve gyakorolta fellépését, hogy a nagy napon minden a terv szerint menjen. Végül elérkezett a szenteste. A polgármester felállt a képzeletbeli karácsonyfa elé épített színpadra, s nekiveselkedett a nagy mutatványnak.

– Tessék, csak tessék! Jöjjenek közelebb, és csodálják meg ezt a gyönyörű karácsonyfát, vegyék szemügyre gazdagságát, díszeit, s különösen páratlan csillagkoronáját! Ugye, nem láttak még ehhez mérhető szépséget? De tudják-e, hogy minden szépség múlandó, s nem érdemes olyasmire alapozniuk a boldogságukat, ami ma él még, de holnapra könnyedén elillanhat? Alapozzanak inkább a cirkuszra, hiszen a cirkusz, a szórakozás örök! Nézzék csak meg ezt a tündöklő csillagot. Nem vágyják-e a szívük mélyén, hogy e káprázatos délibáb a szemük láttára hulljon el? Vallják csak be, hogy erre vágynak. Nos, nem kell tovább várakozniuk, én ugyanis elhoztam önöknek azt a csillaghullást, amelyhez foghatót a legmerészebb álmaikban sem tapasztalhatnak! Jöjjenek, s nézzék végig közvetlen közelről, amint ez a mennyei tünemény egy pillanat alatt eggyé válik az enyészettel, s ami a legfontosabb: ne feledjenek el közben kívánni valamit!

A polgármester ezzel csettintett egyet az ujjaival, s a képzeletbeli karácsonyfa valóban úgy tűnt el a csillag alól, mintha sohasem létezett volna. Hanem a fényes csillag a polgármester döbbenetére ott maradt a levegőben. A csillagok már csak ilyenek. A levegőben is megállnak.

A szökés

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer a galaxis legeldugottabb szegletében egy felfordult bolygó, amelyet csupa ítélőbíró lakott. Ezen a bolygón mindent, ami jó, rossznak igyekeztek feltüntetni, s mindent, ami hitvány, nemesnek. Egy nap megesett itt az egyik legnemesebb cselekedet, s az ítélőbírók évszázados szokásaikhoz híven hamar elkezdtek azon munkálkodni, hogy a bolygó összes lakosa bűnösnek tekintse azt az embert, aki a cselekedetet indítványozta. Az istenek gondterhelt ábrázattal követték nyomon a bírák ténykedését, hiszen ők tudták, hogy a legnemesebb tetteken nem fog az emberi rosszindulat, legyen az bármily körmönfont. Az egyik bíró azonban olyan eltökélten követelte a felfordult igazságot, hogy lendületével csakhamar a többieket is csatasorba állította. Teltek, múltak a hónapok, de a legnemesebb cselekedetet indítványozó ember hírnevén sehogyan sem akart csorba esni. Az eltökélt bíró ezért úgy döntött, meglátogatja az isteneket pompás bolygójukon, s ellopja tőlük a mindenkori galaktikus igazságot, hogy azután a saját bolygóján elismerhető felfordult igazságot varázsoljon belőle. Ez a bíró azonban nem volt varázsló, hiszen a varázslók tudják, hogy a mindenkori galaktikus igazságból a legmonumentálisabb emberi erőfeszítés árán sem születhet teljes értékű felfordult igazság. Meggyűlt hát a baja a lopott szajréval, de az évek során sziklaszilárdra csontosodott kitartása meggyőződései mellett végül csak-csak termett némi gyümölcsöt. Sikerült halálos ítéletet hoznia a legnemesebb cselekedetet indítványozó ember fölött. Az istenek nagyon megharagudtak, mert immár mindannyiuk előtt ismeretessé vált, hogy az eltökélt bíró nem ismer mértéket a rosszmájúságban. Leszálltak ezért a felfordult bolygóra, s a helyiek álarcát magukra öltve sorsközösséget vállaltak a legnemesebb cselekedetet indítványozó emberrel. Az eltökélt bíró sorban tömlöcbe záratta az álarcos isteneket. Ugyanabba a fogdába kerültek, ahol a nemes lelkű ember várakozott halálos ítéletének bevégzésére, így könnyedén kapcsolatba léphettek vele.

– Hé, te! – szólt egy nap az egyik isten a nemes lelkű emberhez. – Szegődj bátran az asztalunkhoz, mi nem hiszünk a szóbeszédnek. A legtisztább indíttatásoknak szemlátomást a legkegyetlenebb büntetés a jussa errefelé, de tudd, hogy nem kötelességed elfogadni azt a büntetést, amelyet egy tőled semmiben sem különb embertársad mért a fejedre. Gyere, ülj közénk! Segítség nélkül nem jutsz ki innen.

– Talán nem is akarok kijutni. Vállalom a tettem következményét, akkor is, ha az nyilvánvalóan félreértelmeztetett, s kimenetele számomra kedvezőtlen – felelte a nemes lelkű ember.

– Térj már észhez, barátom – kurjantotta egy másik álarcos isten cinikusan. – Megbolondultál tán, hogy az életedet a feltétlen felelősségvállalás oltárán akarod feláldozni? Hiszen eldobnivaló életed csak egy van, de ügy, amelynek védelmében az életedet felajánlhatod, éppenséggel akad egy pár. Biztosan azt kívánod-e, hogy egy közönséges, hatalomvágytól megrészegült embertársad határozza meg helyetted az életed adekvát ellenértékét?

A nemes lelkű ember ezután az istenek asztalához ült, s figyelmesen hallgatta eszmecseréjüket az életről, a halálról, s az üzletről. Rövidesen takarodót kiáltottak a fegyházban. Másnap ebédkor ismét egybegyűlt a társaság, hogy megejtsék a végső simításokat szökési tervükön.

– Háromig számolok, s azután ennél az asztalnál mindannyian pomerániai törpespiccekké változunk – zárta beszédét a legöregebb isten, elszámolt háromig, s csakugyan spiccé lett az összes fegyenc. A spiccek pedig könnyedén átjutnak a rácsokon.

A bánatos grófnő

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a világon egy grófnő, akiről az hírlett szerte a birodalomban, hogy ha ő egyszer beleszeret egy férfiba, az a férfi egy éven belül megtalálja élete szerelmét egy másik nő személyében. A grófnő végtelenül egyedül és becsapva érezte magát, amiért a férfiak szakadatlanul csak azért környékezték meg őt, hogy ezzel biztosítsák a maguk számára az életfogytiglani szerelmet. A férfiaknak sem volt azonban könnyű dolga, mert álmaik asszonyát csak akkor nyerhették el, ha a grófnő szíve valóban lángra lobbant az irányukban. Ez azt jelentette, hogy óhatatlanul össze kellett törniük a grófnő szívét, mielőtt sorsukat rendezettnek tekinthették. De az ember önző teremtés, s a férfiakat egyáltalán nem zavarta annak tudata, hogy sorsuk jobbra fordulásának egy úrhölgy teljes, ám meddő elköteleződése az ára. Az évek így igaz szerelem híján teltek a grófnő számára, s mindenki tudja, hogy mi történik azokkal, akiket álságosan szeretnek: szívük olyannyira elfeketedik, hogy időnként olybá tűnik, mintha nem is volna szívük, hanem csak egy feneketlen üresség tátongana annak helyén. Így történt a grófnővel is. Elfeketedett a szíve, s néhai erényei az enyészet martalékává lettek. Hanem egy nap az útját szegte egy másik grófnő, aki történetesen ugyanezzel a nehézséggel küzdött a szomszéd birodalomban. Azonnal megtalálták a közös hangot, s mire az éjszakát elűzte a hajnali kakasszó, egymásba szerettek. Boldog volt a grófnő, hiszen méltó társra lelt, s idővel az erény is újra a házához szegődött.

Az utolsó szerenád

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, tartatott egyszer egy zenés ünnepség, amin az ország összes kimagasló tehetségű zenészpalántája részt vett. A fellépés nem volt kötelező, de erősen ajánlott volt, minek után olyan prominens vendégek is előfordultak a vendéglistán, mint Lincoln Wright vagy Magnus Patton. Ezek az emberek köztudottan arról voltak híresek, hogy ha meghallották, hogy valakinek a környezetükben transzcendens adottságaik vannak, nem haboztak életfogytiglani szerződést ajánlani neki valamelyik lemezkiadójuknál.

Colia szerény lány volt. Nem sokat dalolászott életében, de amikor néhanapján mégis csak úgy álltak be a csillagok, hogy kedve szottyant dalra fakadni, olyankor beletette szívét-lelkét. Akaratlagosan. Ezen a mulatságon azonban olyan dolog történt vele, amit azután soha többé nem tudott oly mértékben feldolgozni lelkileg, hogy szívből énekelhessen. Megerőszakolták. Nem, nem. Nem a szó hagyományos értelmében. Tudniillik, a lelkét erőszakolták meg.

Az este lightosan indult, mindenki kellemesen eltársalgott a barátjával, barátnőjével. Colia egész nap nem evett semmit, ezért mielőtt kikérte volna az első sörét, elfogyasztott egy csomag otthonról hozott kekszet. Szép lassan oldódott a hangulat, a különféle klikkek immár egymás között is csevejre indultak. Liana és Diana arra kérték Coliát, énekeljen el nekik egy dalt, Colia azonban visszautasította a felkérést mondván, hogy a kért dal nagyon nehéz. A lányok tudták, hogy Colia korábban már elénekelte ezt a dalt, ezért nem értették, mi okoz számára fejtörést a dologban. Colia ekkor udvariasan elmagyarázta nekik, hogy éreznie kell a chillt ahhoz, hogy ilyen nehéz feladatra szánja el magát.

Colia másnap egy franciaágyban ébredt. Körülnézett a szobában, de semmit sem ismert fel a látott tárgyak közül. Félve megemelte a mellkasán pihenő takarót, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem mezítelen. Idegen pizsama volt rajta. Tétova léptekkel kiszállt az ágyból, s az ajtó felé eredt. Rettegett, mert fogalma sem volt arról, kit fog az ajtó mögött találni. Végül is csak egy barátnőjébe futott bele, aki elmesélte neki, hogy az előző este annyira lerészegedett, hogy nem akarta egyedül hazaengedni, ezért inkább a saját családja házába vitte. Colia megköszönte a barátnőjének, hogy nem hagyta magára ebben a kínos helyzetben, s hazaindult.

Este ismét zenés mulatságot rendeztek. A francia chansonokat kedvelő leánytömeg a Morton téren gyűlt össze, s onnan indultak tovább a kultúrközpontba. Colia barátnője úgy gondolta, hogy megvicceli Coliát, így amikor a lány megérkezett a helyszínre, nem átallt máris szóba hozni az előző estét. Megvárta, amíg Colia hangosan elismeri, hogy szinte semmire sem emlékszik a történtekből, majd flegmán, fennhangon a következő megjegyzést tette:

– Ja hát nem volt semmi, ott feküdtél halottan a füvön, és senki arca meg sem rebbent.

Colia arcára kiült az aznap reggel megismert rettegés. Nem, nem a haláltól félt, hiszen a történelem ezen pontján már senki előtt sem volt ismeretlen a halál mibenléte. Colia azt nem tudta elképzelni, hogy mi vezethette el őt odáig, hogy megölje magát, hiszen szerette az életet, s szeretett énekelni is. Tudta, hogy a halál után már nem szól a zene, ezért sohasem akart meghalni, mert a zene volt a mindene. Még akkor is, ha ritkán zenélt. “Ezt nem volt joguk megtenni velem” – ismételgette magában, mire vett egy mély levegőt, és elsétált a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen.

Az alku

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, alapítottak egyszer egy társadalmat, amelyben nem a pénz szolgált fizetőeszközül, hanem az idő. Ebben a társadalomban minden évben rendeztek egy szépségversenyt, s a nyertes hölgyet ezután eladósorba bocsátották. A családok hagyományukhoz hűen csak olyan férfinak adhatták el a menyasszonyt, aki illő árat kínált érte. Az évtizedek során számos szépségkirálynő ekképpen nyert méltó társra. Egy nap rejtélyes idegen érkezett e földre, akinek nem titkolt szándéka volt asszonyt vásárolni magának. Nem ismerte a helyi szokásokat, de fölöttébb gyors észjárású volt, ezért az aukciósház azonnal a tagjai közé fogadta, s meghívta a következő esedékes rendezvényre. Országszerte úgy hírlett, hogy minél eszesebb valaki, annál több ideje van, s minél több ideje van valakinek, annál nagyobb eséllyel ajánl adekvát ellenösszeget választott menyasszonya szívéért. A rejtélyes idegen sohasem vett részt efféle árverésen, így nem tudta ellesni annak csínját-bínját másoktól. A kedvező üzlethez való ragaszkodása azonban példátlan, s őszinte volt.

– Maga nem ért engem – mondta a rejtélyes idegen az aukciósház tulajdonosának, aki az éves menyasszonylicitet személyesen vezényelte. – Azt kérdeztem, mennyi idő az az ár, amiért nem kell részt vennem ebben a cirkuszban, hanem máris birtokba vehetem a szóban forgó nőt?

– Kérem, uram, fékezze az indulatát. Attól tartok, hogy maga az, aki nem ért engem. A nőnek nincs ára. Az kapja, aki a legtöbbet ajánlja érte.

– De miért ajánlanék érte, teszem azt, tíz évet az életemből, ha a harmadáért is elkel? Mondjon egy árat, és azt az árat fizetem! Biztosíthatom, hogy rendelkezem elegendő idővel ahhoz, hogy kivételesen ne legyen szükség a formalitásokra.

– Efelől, kegyelmes uram, senkinek sincs kétsége ebben a teremben – mosolyodott el jóságosan a tulajdonos. – Én azonban nem térhetek ki a kötelességeim elől. Ennek a hölgynek nincs meghatározott ára, ezért az nyeri el a szívét, aki a legtöbb időt ajánlja érte.

– Magát netalán a fejére ejtették? Hiszen most mondom magának, hogy én fogom érte a legtöbbet ajánlani, s erre akár mérget is veszek!

– Mérget? – vonta meg szemöldökét a tulajdonos.

– Mérget hát!

– Szabadjon megjegyeznem, hogy itt, mifelénk nem illendő olyasmit a szánkra venni, amit azután nem áll módunkban bizonyítani a gyakorlat talaján.

A rejtélyes, gazdag ember összeráncolta homlokát.

– Maga fenyeget engem? – szólt végül.

– Nem, uram. Maga fenyeget engem.

– Ugyan mivel?

– Az önnön halálával. Hiszen most mondta, hogy mérget merne venni arra, hogy magának van a legtöbb ideje közülünk. Kérem, ha ebben csakugyan biztos, ne húzzuk tovább egymás idejét. Ajánljon egy összeget, de kérem, vigyázzon, nehogy olyan számot mondjon, amellyel esetleg megsérti a menyasszonyt.

– Ám legyen! Lássuk tehát… Nos, az asszony nem tűnik értéktelennek, de kimagaslóan értékesnek sem. Az ajánlatom: hat hét a nőért!

A teremben ülők csöndes döbbenetben törtek ki, és suttogni kezdtek egymás között.

– Hat hét? – kérdezett vissza a tulajdonos, s éles pillantása nyílként fúródott az idegen férfi dölyfös tekintetébe.

– Hat hét. Se több, se kevesebb.

A tulajdonos gondterhelten a terem oldalát díszítő feszület irányába nézett, mély levegőt vett, s így szólt:

– Íme, a győztes! Parancsoljon, uram. Elnyerte a hölgy szívét. Viselje jó gondját, s még egyszer kérem, bánjon körültekintően a szavakkal, nehogy megsértse a hölgyet. Kötelességem figyelmeztetni, hogy amennyiben ez a sajnálatos helyzet mégis csak előáll, a hölgy automatikusan jogot szerez arra, hogy ő maga határozzon a végső ellenérték felől.

– Megsérteni ezt a nőt? – vetette vissza az idegen megvetően. – Ha meg is sérteném, legfeljebb évek múltán venné észre, ha észrevenné egyáltalán. Higgye csak el, hogy arra az ő képességeiből nem futja, hogy keresztüllásson bókjaimon. Jól ismerem a fajtáját, mindenben kényszeresen a legszebbet keresi. Még a legrútabb varangyos békában is.

– Csak nem éppen ezért választotta őt? – hangzott a kérdés a közönség soraiból, s gyermeki kuncogás követte. – Lehet, hogy az a varangyos béka itt van a teremben.

– Csend legyen! – zárta le a tárgyalást a tulajdonos az idegen felé fordulva. – Legyen óvatos, uram. Nehogy a hölgy megtalálja, amit keres.

Az idegen ezzel sarkon fordult, elhagyta a termet, s a parkba sietett, hogy az aukciósház elé utasítsa a lovas fogatot. A tulajdonos ezalatt félrehívta a menyasszonyt, s diplomatikusan a fülébe súgta: “Kérem, ha nem nagy fáradság, azon felül, hogy mennyi időt lopott el, derítse ki azt is, hogy hogyan lopja az időt.”

Segíts magadon…

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, a kezdetek kezdetén, amikor az univerzum egységes volt, egy fiú és egy lány találkozott egy szökőkútnál. Első látásra egymásba szerettek, s noha még csak hírből sem ismerték egymást, úgy érezték, a lelkük elveszett felét hordozó teremtésre bukkantak a másikban. Szerelmük néma volt, akár a holdfény éjsötét tengerre vetülő sugara, amelyet csak nagy ritkán zavar meg némi céltalan hullámverés. Mégis kitartott. Szavak, érintések, érzelmi kicsapongások nélkül.

Idővel ismeretlen entitások érkeztek az univerzumba, és síkokra szeletelték azt, hogy megosztva uralkodhassanak a mindenség rétegei fölött. A fiút a jövőbe száműzték, a lányt pedig a múltba. A fiatalok ezután hiába látogatták szakadatlanul a szökőkutat étket remélve korgó lelküknek, nem találkozhattak többé.

Teltek, múltak az évek, s a fiúból férfi, a lányból nő cseperedett. Sok minden megváltozott az életükben, egyvalamit azonban megőriztek néhai mindennapjaikból: a másik emlékét. Egyikük sem engedte el teljesen abbéli reményét, hogy egy nap még megszánja őket az Isten, és elejét veszi találkozásuk megszervezésének. Ezért nem adták fel, s ezért keresték fel újra és újra a szökőkutat egy évtized múltán is.

Viktornak kimagasló intellektus adatott. Már az iskolában is okostojásnak csúfolták, persze, csak irigységből. Az ország egyik nagymúltú intézetében dolgozott kutatóként, s szabadidejét azzal töltötte, hogy megoldatlan fizikai problémákat tanulmányozott. Ebbéli vizsgálódásai során jutott el lassanként arra a feltevésre, hogy a valóság, amelyet önmaga körül észlel, minden bizonnyal nem az egyetlen lehetséges realitás, így tehát léteznie kell egy olyan konstellációnak is, amelyben a szerelmével való rendszeres találkozások változatlanok.

Heléna festőművész volt. Környezetében olyan parányi csodákat is észrevett, amelyek mások figyelmét elkerülték, s rendkívül lelkesítették a törvényszerűségek. Ennek köszönhette vakmerő elméletét, mely szerint azok a dolgok a világban, amelyek a vonások azonos mintázatát hordozzák magukon, valahogyan azonosak, s hogy egy megfigyelt dolog állapotából következtetni lehet a vele azonos halmazból származó, ám a nem észlelhető tartományba eső dolgok állapotára. Noha Viktorról nem tudott sokat, gyakorta felfedezni vélte jelenlétét az őt körülvevő fákban, épületekben, állatokban vagy emberekben. Úgy hitte, a férfi meghalt, s ilymódon próbál üzenni neki a másvilágról.

Helénát felemésztette Viktor halálának gondolata. Éjt nappallá téve merengett, hogy vajon mi fán teremhet az oly sokat emlegetett mennyország, mire arra jutott, hogy az ismeretszerzés egyetlen járható útja, hogy végez magával. Öngyilkosságát gondosan megtervezte, s terveiről senkinek sem szólt. Munkatársainak a következő üzenetet hagyta:

“ Ne nyissátok meg a kiállítást, ameddig el nem készül az utolsó festményem ”

Egy teljesen átlagos éjszakán Heléna az általa lakott társasház hátsó bejárata mellett a földre helyezett egy erős, méretes vásznat. Felment a legfelső emeletre, kinyitotta az ablakot, kimászott rajta, és széttárt karokkal a vászonra vetette magát, hogy kicsorduló vérével megfesse azt. Másnapra az összes folyóirat lehozta e különös performansz hírét, s egyszersmind közölték a fél év múlva esedékes kiállításmegnyitó helyszínét is.

Viktor ez idő alatt hazafelé tartott a munkahelyéről. Szokásához híven a peron közepe táján várt a vonatára, amikor a várótermi óra elütötte az ötöt. Érdekes – gondolta magában a férfi, – máskor mindig időre ideér. Néhány perc múlva csakugyan megjelent a picinyke pályaudvaron egy vasparipa. “ FECSKE ” – állt a vonat oldalán. Viktor felszállt. A kalauz éppen egy utassal pörölt, amiért az nem váltott jegyet, amikor a férfi belépett az utastérbe.

– De hát értse már meg, nincs rá pénzem! – magyarázta az idegen.

Viktor szó nélkül vásárolt egy jegyet az ismeretlennek is, majd továbbhaladt a mozdony felé, ahol kellemesen eltársalgott a többi kalauzzal. A vonat meglepően gyorsan behozta a késését.

Viktor leszállva a vonatról a sínek között egy újságra akadt. Felemelte, remélvén, hogy talál majd benne valami izgalmas olvasnivalót. Máris a címlapon megpillantotta Heléna arcképét, s a vernisszázs időpontját. “ De hát ez ma van! ” – ragadtatta el magát, s gondolkodás nélkül a kiállítás helyszíne felé vette az irányt.

Odaérve félszegen csatlakozott a már jelenlévő, néhány tucat embert számláló tömeghez. Óvatosan utat tört magának, hogy máris a lapban látott festménnyel kezdje szemléjét.

Csak ekkor hatalmasodott el rajta a félelem afölött, hogy Helénát nem láthatja többé. Idegesen fellapozta az újságot, s remegő tekintettel olvasni kezdett. Könnyek gyűltek a szemébe, s már-már elmosták előtte a cikk sorait, amikor egyszeriben egy zsenge kézpár hátulról betakarta a szemeit. Úgy, ahogyan a gyerekek szokták, amikor meg akarják viccelni egymást.

Akinek elmaradt a nyitótánc

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, a legelitebb fővárosi gimnázium tantestületébe egyszer befészkelte magát egy csaló. Az iskola tanárai gyanútlanul viseltettek az új oktató iránt, a diákok azonban hamar megsejtették, hogy oklevelét nem tisztességes úton szerezte. Valahányszor Diplomácia órát kellett volna tartania a végzősöknek, valamilyen úton-módon kibújt felelőssége alól.

– Azt sem tudja, hogy az embert azon a néven illendő szólítani, amit maga választ – suttogta az egyik növendék a folyosón. – Amikor az első órán bemutatkoztam, azt mondta, hogy neki nem áll a szájára a nevem, ezért egy másik néven fog szólítani. Egyáltalán nem zavarta, hogy ez a másik név számomra történetesen sértő. Képzeljétek csak el! Hónapok óta azt hallgatom a szájából, hogy Bozskó, miközben az én nevem Bohumil. Fogadni mernék, hogy olyan ostoba, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a kettő között.

– Vagy pedig nagyon is tudja – tette hozzá egy másik növendék, – csak éppen velejéig rosszindulatú, és ilymódon kívánt a sorsodba csempészni valamit, ami oda nem való.

– Erre, bevallom, nem gondoltam – felelte Bohumil.

– Látod, éppen erre utaltam, amikor azt mondtam, nem való a sorsodba, amit a Bozskózás maga után von.

– Néhány hónap alatt csak nem áll a feje tetejére az életem emiatt.

– De egy év már megteheti a magáét.

– Ha ugyan kihúzza addig…

Félévkor a végzős diákok nagyszabású bált szerveztek, amelyre a város összes patinás gimnáziumának tanárait meghívták. A bál kezdetén bemutatásra kerültek az iskolák új tantestületi tagjai, köztük a kétes hírű, a háta mögött kóklernek csúfolt oktató is. Okkersárga ruháját megemelve óvatosan fellépett a pódiumhoz vezető lépcsőre, s a bemutatásért felelős diák fülébe mormolta nevét: Karceri Pawillónia.

– Kanceri Paviánia – mondta a mikrofonba méltóságteljesen a diák, mire a bál ötszáz vendége egységes kacagásban tört ki.

– Szerintem az anyakönyvi kivonata is hamis – nyugtázta cinikusan Bohumil társai körében, majd a többi fiúval karöltve megindult a lányok felé.