A túlélő
Richie zajt hallott, megtorpant, szétnézett. A töltést körülvevő erdő a szokott dalait neszezte. Rovarok, levelek susogása, ilyesmi. Megnyugtató semmiségek. Emberszagot sem hozott a szél. Mégis, Richie mereven állva várakozott néhány percig. Az óvatosság nem árt, ideje pedig van bőven.
Richie-nek nem jött be a vámpírosdi. A csajok éppúgy kerülték, mint előtte, ráadásul már fel sem állt. Úgy tűnik, a vámpírok testi funkciói rohadtul tetszőlegesek. Éhség van, libidó is, ám az ez utóbbi kiéléséhez szükséges készségek már nem működtek. Nem csoda hogy a régi vámpírok frusztrációjukban zsabós ingben hegedültek a mauzóleumuk tetején. Persze ez azelőtt volt, hogy a létezésük széles körben ismertté vált volna. Amikor ő dagadt lúzerként csatlakozott egy wannabee vámpír klánhoz, csak mert tartozni akart valahová. A többiek nagyon menőnek érezték magukat, de Richie valahol mindig kínosnak találta az egészet. Mint amikor a focicsapat kapitánya átdobta egy kukán, „ha vámpír vagy repülj kiáltással”, vagy amikor Mary-Sue mostohafaterja megjött a vadászatból, ők meg talpig feketében és csipkében „Embervér” feliratozású címkével ellátott sangriát ittak a garázsában. A redneck paraszt szó nélkül hátrament a sufnijába, ahol kihegyezett pár karót. Egy bazinagy kalapácsot lóbálva visszasétált, eléjük dobta őket, azután annyit mondott, futás. Közben a vadászcimborája, meg Sue suttyó bátyja a Ford pickupnak dőlve szakadtak a röhögéstől.
Többet szívott velük, mint egyedül, de legalább volt társasága. Meg persze ott volt Sue is.
Nem is értette, Anton miért nem Sue-t választotta. A vámpír ránézésre húsz év körüli lehetett, tökéletes külsővel, az elmaradhatatlan zsabós ingben és hegedűvel. Kiderült, a ghoulja alapította a klánt, azután amikor a hívek eléggé elkötelezettekké váltak, Anton átvette. Éjszakánként a klubban lógtak, a mester fellengzős sztorikat mesélt, meg lazáskodott, de ezen túl nem csinált semmit, csak a rajongókat szívogatta olykor. Igazság szerint csak egy nagyhangú lúzernak tűnt. Mégis, Richien kívül mindenki arra vágyott, hogy tanítványul válassza. Ekkor már jöttek az első hírek, vámpírokról, meg az ellenük való védekezésről.
Azán a szertartás estéjén Anton őt választotta. Richie nem akarta ezt, de nem mert tiltakozni. Az átalakulást, ahogyan az egész pubertást, az anyja alagsorában vészelte át. Persze ezúttal nem voltak ott a haverjai, hogy szerepjátékozzanak, és a game-ek sem kötötték le, miközben vért hányt. Rossz volt, de két nap alatt átvészelte. A következő hétvégén azután üresen találta a klubbot. Anton eltűnt, ahogyan a többiek is. Állítólag vámpírvadászok ütöttek rajtuk. Richie nem is kereste őket. Nem merte és nem is volt kedve hozzá. Egyedül Sue-t sajnálta, de reálisan belegondolva sosem volt esélye nála.
Azóta az utakat járta. Illetve, az utóbbi időben inkább kerülte őket. A népek mostanra sok mindent megtudtak a vámírokról, és sajnos nem voltak hülyék. Még a gyerekek is UV lámpával és szenteltvíz sprayvel jártak. Ő persze naptejet használt, de néhányszor így is csúnyán megégett. Ráadásul a szenteltvíz, vagy a számszeríjból kilőhető karók ellen ez nem használt. Így esőköpenyt hordott, alatta egy SWAT-ostól lopott taktikai páncéllal, amely lötyögött rajta. Richie nem foglalkozott efféle esztétikai problémákkal, amióta egyszer majdnem otthagyta a fogát, amikor két felszentelt baseballütős suhac elverte, és egy karót is kapott a vállába. Az egyik kölyök kishúga lőtte ki. Basszus, a hegyét horgasra faragta! Azóta kerülte a településeket, oposszumokon és békákon élt. Emberi vért nem tudott lopni. A hajléktalanok fokhagymát zabáltak, a vérbankokat pedig őrizték. Mindenki ismerte a vámpírok gyengéit. Nem volt hová mennie. Egyre kimerültebbé vált. Az állati véren éppen csak eltengődött.
Ma már nem nagy buli ez a vámpírosdi. Richie még egyszer szétnézett, majd megvonta a vállát és továbbindult. Egész életében szokta a looserságot. Ez se rosszabb. Csendesen, megereszkedett vállal kullogott tovább a sínek mentén, hallgatva az éjszaka neszeit.