Márki István

Az Idő Eltöltésének Művészete (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

Munka után Péter hazament agglegénylakásába. Máskor ilyenkor letelepedett a televízió elé, és egyik csatornáról a másikra váltogatva nézte a bűnügyi sorozatokat, némi izgalmat csempészve az életébe. Ezúttal viszont képtelen volt kikapcsolni az agyát. Egyre csak az őt ért méltánytalanság járt a fejében. Persze a főnökét is szapulta, aki nevét adta ehhez a méltatlan eljáráshoz. De bajai okozójaként egyértelműen a nőt azonosította. Miért nem tudott az úgy viselkedni, ahogy mások is a Hivatalban? Miért kellett megbontania a fennálló rendet? Hát nem tudta, hova tette be a lábát? Egyre jobban belelovalta magát a történtekbe. Képzeletében Szandrát a pokol tüzében égette, válogatott kínzások alá vetette, de tudta, holnap ugyanúgy be kell mennie, hogy szembetalálkozzon a megváltozott status quo-val. Mindez páni rettegéssel töltötte el. Az IEM-en alapuló világképe repedezni kezdett. Görcsbe rándult a gyomra. Mit tegyen?

            Lefeküdt az ágyába, de nem jött álom a szemére. Hogyan lehetetleníthetné el, hogyan tehetné hiteltelenné Szandrát? Miképp tudná őt kipenderíteni a főnök kegyéből? Nem volt adu a kezében: a nő munkájára nem talált kifogást, a magánéletéről pedig semmit sem tudott. Hogy néha gúnyosan nézi őt, komolytalan érvnek hangzott. Nem látott kiutat a helyzetből. Pontosabban csak egyet. A végső kétségbeesés szülte gondolat hajnaltájt telepedett meg elméje mélyén, hogy annál erőteljesebben lökődjön a felszínre.

            Fizikai likvidálásra lesz szükség.

            Másnap karikás szemekkel, de annál elszántabban indult munkába. Korábban érkezett a Hivatalba, mint máskor. Ugyanúgy szétterítette a papírokat az asztalon, ugyanúgy megnyitotta a dokumentumokat a gépén, mint sok-sok éve, de ezzel véget is ért a napi rutin. Görcsösen, összeszorított kézzel ült a székben, végletekig beszűkült tudattal. Egyetlen célra összpontosított. Meg kell találnia a módot és az alkalmat.

            Hamarosan Szandra is betoppant. Könnyedén köszöntötte a férfit, letelepedett az asztalához bekapcsolta számítógépét, és a fiókjából kiemelt egy vékony dossziét. Nyújtózott egyet, aztán verni kezdte a billentyűzetet.

            Némán telt a délelőtt, amit néha a telefonok csörgése szakított meg, kétszer pedig a főnöke kukkantott be, akihez Péternek jópofát kellett vágnia. A feszültség nőttön-nőtt benne. Egyre tehetetlenebbnek és frusztráltabbnak érezte magát. Torkában gombóc dudorodott, homlokán gyöngyözött a veríték.

            Délelőtt kisütött a nap, az iroda levegője érezhetően fülledtebbé vált. Ebéd után Szandra kitárta az ablakot, és gőzölgő kávéspohárral a kezében felült a párkányra. A beáradó friss levegő nemcsak Péter arcát simította végig, de a gondolatiban is rendet vágott. Az iroda a harmadik emeleten volt, alattuk betonjárda húzódott.

            A férfinak átsuhant valami a fején.

            Szandra vele szemben ült, az udvarnak háttal. Szemét lehunyta, közben előre-hátra himbálta magát. Mintha egy Péter számára ismeretlen dallamot is dudorászott volna. Kintről rigó füttye hallatszott, majd egy szajkó rikoltása. A távolban megkondult egy harang.

            Az alkalom magáért kiáltott. De Péter tudta, nem szabad elrontania. Az elején észrevétlennek kell maradnia, hogy annál határozottabban állítsa helyre a világ rendjét. A beton pedig majd mindent megold.

            A történteket balesetnek fogják elkönyvelni. Talán még ő is elmorzsol néhány könnycseppet. Sőt, biztosan.

            Szandra átszellemülten adta át magát a pillanatnak. A dúdolást csupán annyi időre hagyta abba, amíg belekortyolt a kávéjába, de a szemét ekkor sem nyitotta ki. Ahogy a férfi a nő gesztenyebarna, hullámos hajával keretezett vonásait nézte, megállapította, azok mennyire természetesek, már-már megnyerőek. Voltaképpen vonzónak is mondhatná Szandrát. De mindez most nem számított. Csakis a nyugodt jövője, az IEM fenntartása.

            Lassan felállt. A padló megnyikordult a lába alatt. Riadtan dermedt meg, de úgy tűnt, a nő nem hallott semmit. Péter óvatosan lehajolt, és levette a cipőjét. Zokniban indult el küldetése beteljesítésére.

            Szandra továbbra sem fogta fel a jelenlétét. Mint aki kikapcsolta a külvilágot. Mint aki egy másik világba költözött.

            Rögtön oda is kerülsz, gondolta Péter, és már az ablak előtt állt. Megérezte a nő finom parfümjének illatát. Szandra lába arasznyival himbálózott a padló fölött. Arca, karnyújtásnyira az ő arcától, megnyugvást sugározott. Ha nem hallja a halk dünnyögést, azt is gondolhatta volna, hogy a nő alszik. Péter nagy levegőt vett, aztán beharapta a száját. Felemelte a karját, és lassan előrefordította tenyerét. Minden erejét beleadta a lendületetbe, hogy a mélybe taszítsa a testet.

            Ebben a pillanatban Szandra mozgásban levő lába sípcsonton találta, mire felordított. Mozdulata megtört, a tagjai elfordultak. Egyik keze az ablakkeret és a nő válla között zúgott el, a másik az iroda belső falán szánkázott végig, felszaggatva a bőrt a tenyerén. A szétnyíló karjától groteszken ölelővé váló mozdulatot az ablaknyílás függőleges éle állította meg, aminek nekivágódott a feje.

            Éles fájdalom hasított belé, a világ forogni kezdett körülötte. Érezte, hogy valami meleg, ragacsos folyik le a homlokán. A dúdolás megszakadt. Miközben a padlóra esett, látta, ahogy Szandra szeme felpattan. A nő kezéből kihullott a kávéscsésze, egyenesen Péter nadrágjára. A férfi feje nagyot koppant, Szandra pedig lenézett rá, és szája sarjában megjelent az ismerős, megvető mosoly. A forró ital ezalatt a szöveten átjutva égetni kezdte a férfi bőrét, mintegy jelképeként végső megsemmisülésének.

            A főnöke ekkor lépett be az irodába. Ahogy meglátta Pétert önnön nyomorúságában – a földön heverve, vérző fejjel, lenyúzott tenyérrel, cipő nélkül és az ágyékán terjengő kávéfolttal –, megtorpant. Összevont szemöldöke magyarázatot követelt, de Péter, mielőtt az öntudatlanság védőkarjaiba zuhant volna, nem tudta, mit mondhatna neki.

Az Idő Eltöltésének Művészete (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

Amikor a hatvanötöt betöltő kollégáját elbúcsúztatták, Péter azt hitte, a következő három évben egyedül marad az irodában. A saját nyugdíjazásáig.

            A harmadik emeleti iroda a Hivatal épületének belső udvarára nyílt. Az ablak néhány korhadt törzsű diófára, egy értelmezhetetlen absztrakt szoborra és a szomszédos épület vakolatlan téglafalára nézett, ami nem volt felemelő látvány. Péter ritkán is tekintett ki rajta, inkább az íróasztala fölé görnyedt. A felületes szemlélő azt hihette, ilyenkor munkájába temetkezik, a panaszügyek intézésébe. Ám ez csupán szemfényvesztés volt, apró varázslat, az ellenség megtévesztése. A férfi az Idő Eltöltésének Művészetét gyakorolta. Leginkább nyitott szemmel álmodozott, hébe-hóba rejtvényt fejtett, a tenyerébe zárt telefonján szörfözött vagy magánügyeit intézte, amíg letelt a napja. És mindezt úgy vitte végbe – mert ez volt a lényeg –, hogy valódi cselekedetei ne tűnjenek fel az irodába lépők, különösen az ügyfelek, vezetők számára. Mert ha a szükség úgy hozta, Péter egy pillanat alatt át tudott lényegülni buzgó aktakukaccá. Asztalát fehér takaróként borították be az iratok, számítógépe képernyőjén tucatnyi megnyitott dokumentum füle igazolta elmerülését a munka tengerében. Persze valódi feladatokat is kapott – ez elkerülhetetlen volt –, amiket a határidő lejártáig tologatott maga előtt, a lehető legkisebb energiát fordítva elvégzésükre. A főnöke figyelmét mindamellett soha nem mulasztotta el felhívni, mennyire leterhelt. És ezt Péter maga is elhitte. Az IEM-et még pályakezdőként sajátította el idősebb kollégáktól, a tanultakhoz hű maradva az évtizedek során. A Hivatalban akkoriban mindenki ezt művelte. Péternek ez volt az első és egyetlen munkahelye, vagyis ilyen környezetben szocializálódott. Nem volt összehasonlítási alapja, így a látottakat tartotta természetesnek és üdvözítőnek. Talán belegondolhatott volna, hogy lehetne másként is, de – lelke rajta – nem tette. Péter, túl a hatvanon, tökéletesen meg volt elégedve önmagával.

            Aztán egy nap a főnöke bejelentette, hogy társat kap az irodában. És másnap megérkezett Szandra.

            Huszonéves, hosszú hajú, hosszú combú szépség volt, frissen az egyetemi padból. Főnöke megkérte Pétert, hogy segítse a nő betanulását. Miközben a férfi a maga módján – szigorúan az IEM szellemében – eleget tett ennek, végig azt figyelte, mire számíthat Szandrától. Hogy milyen a nő személyisége, hozzáállása. Alkalmas-e a Hivatal íratlan törvényeinek befogadására. Hiszen akár még jóban is lehetnek az előttük álló érában. Talán – rajta biztosan nem fog múlni. Ám hamar megtapasztalta, optimista várakozásainak nincs alapja. Az új kollégát másként rakták össze, mint őt.

            Szandra lelkesen vetette bele magát a mindennapokba. Bár a férfi csak a legszükségesebb ismereteket, és azokat is tessék-lássék adta tovább, a nő néhány nap alatt átlátta a teljes munkafolyamatot. A második héten már önállóan vitte az ügyeket. Lehengerlően kezelte a panaszosok telefonjait, boszorkányos sebességgel írta a végzéseket. Szinte kirobbant az energiától, arca derűtől sugárzott. Bár az iroda átellenes végén ültek, Péter gondosan fenntartotta az álcát, hogy Szandra érzékelje az elfoglaltságát. Időnként, jelzésképpen, a homlokát is megtörölte. Napközben alig szóltak egymáshoz, de a férfi fél szeme mindig mágnesként követte, mit csinál a nő.

            Szandra pedig dolgozott, amit a hivatali konyhában töltött ebédidőre és a mosdó látogatására szakított meg. Néha az irodába betévedő kollégákkal is szót váltott. A mobiljához csak akkor nyúlt, amikor az megcsörrent, a hívó felet mindig röviden lerendezve. Asztalán kizárólag a folyamatban levő feladatok iratai bukkantak fel, pedáns rendben. Péter számára azonban a tempó volt a legijesztőbb, amivel egymás után lezárta az ügyeket. Már annak nézésétől is elfáradt.

            Néha, amikor Szandra felnézett a munkából, a tekintetük találkozott. Ilyenkor apró, szarkasztikus mosoly bujkált a nő szája sarkában. Legalábbis Péter úgy érezte.

            A főnöke sűrűbben járt be az irodába, mint korábban, és soha nem mulasztotta el Szandrát megdicsérni. Többször is rátelepedett a nő asztalának sarkára, közben pajzán vicceket mesélt. Ezeken mindketten nagyokat kacagtak. A vadász és a zsákmánya, állapította meg Péter undorral, de még ekkor sem szólalt meg fejében a figyelmeztető csengő.

            Elérkezett a félévi jutalmazás ideje. Péter számára az esemény idáig kiszámítható, biztos juttatást jelentett, így annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor a főnöke behívta a szobájába, hímezni-hámozni kezdett, új szemléletre célozgatott, végül kibökte, hogy többet vár tőle. Mondandóját a férfi számára zavaros kimutatásokkal és számokkal támasztotta alá. A jutalom elmaradt.

            Szandra viszont alig egy órával később ragyogva jött ki a főnöktől, mint akivel madarat lehet fogatni.

Egyezményes jel

/0 Hozzászólások/in , /by

– Ó! – csodálkozott el az Ember, amikor meglátta a Lényt.

– Ó! – csodálkozott el a Lény, amikor meglátta az Embert.

Az Ember a Földről érkezett, űrhajója csupán az imént landolt ezen a vadidegen égitesten. Miután a műszerek megerősítették, hogy a bolygó légköre belélegzésre alkalmas, és a hőmérséklet is ideális, azonnal meg is szabadult felettébb kényelmetlen űrruhájától.

A Lény hozzávetőlegesen egy méter magas volt. Hat lábával, három csápszerű karjával hatalmas, szőrös fejével, kocsányon lógó szemeivel és nem utolsósorban spenótzöld testével nem nyújtott kifejezetten vonzó látványt. Ám az Ember tudta, ilyenért nem ítélhet elhamarkodottan, hiszen a Lény szemében ő talán még visszataszítóbbnak tűnik. Éppen ezért a béke egyezményes jelét használva, jobb kezét a magasba emelte, s arcára mosolyt erőltetve, elindult a Lény felé.

– Ó! – lepődött meg ismét a Lény, amikor meglátta, mit csinál az Ember.

– Ó! – lepődött meg ismét az Ember, észrevéve, hogy a Lény is hasonlóan cselekszik; egyik végtagját felnyújtva lassan közeledik.

Maradék mosolya is lehervadt azonban, amikor a tekergő karok úgy átölelték, hogy mozdulni sem tudott, a tömzsi lábak kirúgták alóla a talajt, a sikamlós test pedig a földre teperte. Az Ember még látta, amint a Lény kitátja éles fogakkal teli száját, aztán félelmében becsukta a szemét. Érezte, hogy rátelepszik egy nehéz súly, orrát megcsapta a bűzlő lehelet, majd miután újabb sikertelen kísérletet tett a kiszabadulására, lassan belenyugodott a megváltoztathatatlanba.

Ez a vég, gondolta magában, de mivel másodpercekkel később még mindig életben volt, óvatosan résnyire nyitotta egyik szemét.

A Lény változatlanul rajta feküdt, karjaival átkulcsolva őt. Iszonyú feje közvetlenül az arca előtt lebegett, a kocsányok végén levő látószervek pedig… igen, minden kétséget kizáróan őt figyelték. Amennyire meg tudta állapítani, érdeklődéssel. Az egyik csápszerű végtag ekkor engedett a szorításon, feljebb csúszott, és végigsimított az arcán.

– Mit akarsz egyáltalán? – nyögte keservesen a Ember. – Hiszen itt vagyok teljesen kiszolgáltatva, azt csinálsz velem…

Elharapta a mondta végét.

Képtelen magyarázat kezdett motoszkálni a fejében. A magasba emelt kar, a Világegyetem e szegletében, lehet valami másnak is az egyezményes jele. A kapcsolat merőben eltérő megnyilvánulásáé.

 Az Ember elfehéredett arca lassan vérvörössé vált.