Kovács Andrea

Magány

/in , /by

– Mi a baj?

– Semmi.

– Még mindig haragszol?

– Nem.

– Akkor miért nem szólsz hozzám?

– Tudod te azt jól.

– Nem, nem tudom. És kezdem elveszíteni a türelmem.

– Te kezded elveszíteni a türelmed? Te?

– Tudtam, hogy még mindig haragszol!

– Nem haragszom! Csak csalódott vagyok. És dühös.

– Ha elmondanád mi bánt, talán meg tudnánk beszélni.

– Ezen már nincs mit megbeszélni.

– Talán, ha nem a szikla mögé bújva durcáskodnál, szívem…

– Szívem? Szívem? Bezzeg, amikor…

– Mit mikor?

– Amikor mondtam, hogy nem jó ötlet elindulni a sivatagba, akkor nem hízelkedtél így. Akkor csak leoltottál, ott mindenki előtt, hogy gyáva vagyok. Pedig tudtam, úgy éreztem, hogy ebből baj lesz.

– Oké, igazad van. De most komolyan, ezért nem áltál szóba velem?

– Olyan fiatalok voltunk még, annyi minden várt volna ránk, de neked muszáj volt hősködnöd.

– Nem hősködtem. Ez egy izgalmas kalandnak ígérkezett.

– Kalandnak! Te meg a kalandjaid! Végigrángattál a fél világon, hogy aztán egy sivatagban kössünk ki. Ezer éven át hallgattam a szelet, tehetetlenül tűrnöm kellett a skorpiókat, keselyűket, míg végül az utolsó cafat húst is lecsipegették rólam. Hát, kösz a nagy kalandot, drágám!

– Ezer éven át? 

– Számoltam a napokat.

– Ezer éven át?!

– Igen. Mégis mit csináltam volna?

– Én a csillagokat néztem.

– Annyira tudtam! Te meg az ábrándos lelked! És nappal?

– Írtam néhány verset a mulandóságról. Meg talán egy nagyregényt is.

– A kalandjainkról?

– Igen.

– Arról, amikor az Amazonasnál a rózsaszín delfinekkel úsztunk és téged majdnem felfaltak a piranhák?

– Igen.

– És arról, amikor a Sziklás-hegységben egy grizzly elől menekültünk?

– Arról is.

– És az ausztrál vadon a vándorpókokkal?

– Természetesen.

– Ha az összes kalandunkról megemlékezel, az még mindig nem tesz ki ezer évet.

– Rólad is írtam.

– Rólam? 

– Igen. Mivel nem szóltál hozzám, próbáltam kitalálni, hogy miért haragszol és hát, eszembe jutott a sok szép emlék. Ahogy a hajadat fújta a szél, amikor vitorláztunk a Nagy-Korallzátonynál. A kitartásod, amivel követtél az El Capitan csúcsára. És a kertünk otthon, amit olyan nagy szeretettel gondoztál. A tekinteted, amikor új virághagymákat szereztél és az izgalom, amivel vártad, hogy előbújjanak az első hajtások. A nevetésed, amikor túl sok habfürdőt tettél a vízbe. A szívdobogásom, amikor az első táncunk közben hozzám simultál. Az ujjaid érintése a hátamon. Az illatod…

– Mindig olyan romantikus voltál. Ezt el is felejtettem. Olyan sok idő telt el azóta.

– Igen, szerelmem. Ezen az sem változtat, ha a következő ezer évben is itt fogunk porladni. Mert veled porladok. Csak jó volna, ha néha szólnál hozzám.

Lányrablás (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

A királylány a szoknyájából előhúzta aranycsipkével szegett vászonzsebkendőjét és előzékenyen a legendás lény felé nyújtotta.

– Nátha? – kérdezte udvariasan.

– Tüsszögőkór – szipogott újra a sárkány, majd az illendőség kedvéért elvette a számára használhatatlan méretű holmit.

– Kínos – mondta a kopaszságában is méltóságteljes leányzó együttérzőn.

– Fodrászbaleset? – érdeklődött a sárkány a tar koponyára utalva. Ha már a belépőjét elrontotta, legalább a fellépése legyen méltó a nemzetségéhez.

– Erős felindulásból elkövetett öncsonkítás – vont vállat a királylány, mintha mit se számítana az egész, ám könnyed magatartása ellenére nyilvánvalónak látszott, hogy ugyancsak komoly ok állhat a minden kétséget kizáróan előnytelen frizuraváltás mögött.

– Értem – mondta résztvevő hangsúllyal a sárkány, bár valójában el nem tudta képzelni, hogy miért oly kopasz a királylány, mint valami tök.

– Azt nem kétlem – jelentette ki a királyi sarj fanyar mosollyal a szája szegletében. – Nyilván Ön sem óhajt időnek előtte férjhez menni, s főként nem parancsra.

Éjfél megértő pillantással nyugtázta a királylány kijelentését. Nemegyszer hallott erről a furcsa emberi szokásról, ami már évszázadok óta romlást hozott a nemzetségére.

Bő ötszáz év telt el azóta, hogy sárkányhalál nélkül sikerült leányrablást végrehajtani. A lovagok és férjjelöltek csak jöttek és jöttek számolatlanul és minden erőfeszítés ellenére visszalopták a koronás hajadonokat, pusztítást és gyászt hagyva maguk után. Szégyen és gyalázat – gondolta és igyekezett uralma alatt tartani fellobbanó haragját.

– Hát ezért a sziklaszirt és a vártorony – sommázta a királylány helyzetét együttérzőnek szánt mosollyal, mely alapesetben minden ember szívében felébresztette azt az ösztönt, hogy aprócska, föld alatti üregbe bújva jó sokáig ott is maradjon. A királylány azonban rendületlenül állta a pillantását. Nem úgy tűnt, hogy viszolygást vagy félelmet kelt benne a sárkánymosoly.

Éjfél a jelzésértékű keszkenőt elegánsan az orrához emelte és aprókat szuszogott, ügyelve arra, nehogy lángra lobbantsa a valószínűleg méregdrága vászonholmit. Némileg megkönnyebbült. A tüsszentésrohamnak úgy tűnik, vége szakadt. A királylány felé nyújtotta a keszkenőt, de az csak aprót legyintett.

– Az előttünk álló kalandra tekintettel Önnek adom. Még szüksége lehet rá – jelentette ki koronás főhöz illő, némiképp leereszkedő hangsúllyal.

A sárkány meghökkent, majd tanácstalanul morzsolgatta a finom keszkenőt és életében először gondolt hátrányként arra, hogy nincs zsebe. A királylány kijelentése kétségkívül nyomasztónak tűnt ebben a pillanatban és a zsebetlenség állapota sem lendített sokat Éjfél hangulatán.

– Térjünk hát rá az egyezségünkre – invitálta beljebb a királylány a sárkányt. – Hellyel kínálnám, ha volna oly alkalmatosság a birtokomban, melyen ön kényelmesen elhelyezkedhet.

Éjfél átfurakodott az ajtónyíláson, majd érezte, hogy a válla köré szorul a kastély fala, ezért visszahúzódott. Nyomában a vasrács maradéka a sziklára potyogott.

– Ez nem jó ötlet. Javaslom, hogy inkább idekint tárgyaljuk meg a… – A királylánynak több se kellett. Átbújt a sárkány mellső lába alatt, a sziklapárkányra lépett és jólesőt nyújtózkodott a holdvilágnál. A fellegek már elvonultak, a nyári éjszaka újra békés csendben borult a várkastélyra és a sziklaszirt alatt meghúzódó falura. A királylány arcán először tűnt fel a mosoly. Hálás tekintettel nézett a sárkányra, zöld szeme csak úgy ragyogott az elégedettségtől.

– … közös ügyünket – fejezte be Éjfél a mondatot, majd megfordult a sziklapárkányon és maga alá húzta a farkát. Minden igyekezete ellenére a szoba fala beszakadt a tüskékkel szegélyezett, háromágú végtag érintésétől, és a sziklából vájt vártorony lassan, de biztosan omladozni kezdett. A felszálló por megint csiklandozni kezdte Éjfél orrát, aki tartott tőle, hogy tűzbe borítja az egész párkányt.

A királylány példás helyzetfelismerő képességéről tanúbizonyságot téve határozottan a sárkányhoz lépett.

– Szerintem indulnunk kéne. Mielőtt a nyakunkba szakad a börtönöm.

– Mármint hogy hova? – Éjfél még a tüsszentésről is megfeledkezett, amikor az apró, fehér kéz meglepő erővel belecsimpaszkodott az egyik mellső lábába. Úgy tűnt, a királylánynak feltett szándékában állt feljebb kapaszkodni. Pikkelyről pikkelyre haladt és Éjfél életében először érezte úgy, hogy az emberek… nos, csiklandoznak.

– Mármint el – mondta a királylány és türelmetlenül sóhajtott, majd gyanakodva összevonta a szemöldökét. Arcát kétely árnyékolta be, mintha megrendült volna a bizalma reménybeli tettestársa szellemi épségét illetően.

– Mégis hogy? – Éjfél óvatosan kijjebb húzódott a párkányon

– Ön sárkány, én meg királylány vagyok – jelentette ki a leányzó, miközben a teremtmény nyaka felé félúton megállt pihenni kicsit. Nagyot szusszantott, majd útja végén angyali mosollyal az arcán elhelyezkedett és alaposan belecsimpaszkodott a pikkelyek közül kiemelkedő, gyöngyházszín csonttüskékbe. – Ön el fog engem rabolni! – rikkantott fel vidáman, tekintetében csak úgy csillogott a kalandvágy.

A meghökkent Éjfél előbb tüsszentett, majd csuklott. A tűztenger fékezhetetlenül indult pusztító útjára.

Ahogy a sárkány elrugaszkodott a párkányról, a vártorony, amit századokkal korábban munkások és mesterek százai verejtéket vérre váltva vájtak a sziklába, óriási robajjal összeomlott.

Éjfél elmormolt az orra alatt néhány szitokszót; az este nem igazán úgy alakult, ahogy azt képzelte. Utasa fészkelődött, helyezkedett, majd halkan, ám leplezetlen csodálattal felsóhajtott:

– Repülök!

– Én repülök. Ön csak egy potyautas! – tette helyre Éjfél az elrabolt, még inkább szökésben lévő leányzót.

A királylány hátranézett, a pusztítás láttán elégedetten kuncogott, majd megpaskolta a sárkány karcsú, hajlékony nyakát.

– Szerintem mostantól tegeződhetnénk, nem gondolod?

Lányrablás (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

Karmos lábával a sárkány megkapaszkodott a hegyoldalon és óvatosan, szárnyait behúzva elkezdett felfelé kúszni. Megtehette volna, hogy egyenesen az ormótlan sziklapárkányra száll le, de mégsem érkezhet az első találkozóra szélvihar kíséretében. Sokkal visszafogottabb belépőt tervezett holmi pozőr szárnysuhogtatásnál és bestiális üvöltésnél. Olyat, ami illik hozzá és nemzetségéhez. Egyszerűt, mégis elegánsat, sőt, lenyűgözőt. Ám valamivel nem számolt.

Tüsszögőkórral sújtott sárkány ne kóboroljon éjnek idején holmi sziklaszirteken és várfalakon.

A kúszással felvert por csiklandozta az orrát és mire felért a kőpárkányra, a belépőt illetően minden reménye elszállt.

Éppúgy, mint a súlyos ráccsal óvott, duplaszárnyú ajtó.

Egyetlen szempillantás alatt elgörbült és megolvadt a vasrács, felgyulladt a pazar intarzia, a csillogó rézkilincs, mint lágyan pergő méz csöppent a sziklára és az agyoncicomázott ajtó acéltokja berobbant a szobába.

Végül is, kopogásnak megteszi – gondolta Éjfél, majd bekukkantott a sercegő helyiségbe.

A tüsszentés erejétől szárnyra kelt nyílászáró maga alá temette a baldachinos ágyat. Ami alig fél perccel azelőtt királyi felséghez méltó nyoszolyaként uralta a szobát, mostanra füstölgő, parázsló kupaccá vált. A csendesen fellobbanó, apró lángok meleggel és fénnyel árasztották el a nyáridőhöz képest dermesztően hideg hálót.

A szoba átellenes oldalán terebélyes, kihűlt kandalló állt, az elé húzott öblös, magas támlájú karosszékben aprócska alak mocorgott. Feltehetően a királylány üldögélt ott, homályba és prémszegélyes takaróba burkolózva. A Hold sápadt sávja épp a takaró szélét érintette, ám, mintha behódolt volna a világi méltóság jelenléte előtt, a figura térdénél tovább nem merészkedett.

A sárkány szipogott, ujjai közé csippentette az orrát és próbálta visszafogni a következő lángcsóvát. Bár, ha jobban belegondol…

…ha elengedné a tüsszentést és felperzselné a szobát és vele a királylányt, sebtiben megszabadulna a medalion varázslatától. Fertályórán belül otthon lehetne, kényelmesen megvacsorázhatna, olvashatna, sőt írhatna egy jó történetet.

Akár.

Már-már engedett a kósza gondolatnak, amikor a királylány felállt és a prémszegélyes takaró a földre csúszott. Éjfél legyűrte az újabb tüsszentést, ám ahogy megpillantotta a homályból kibontakozó alakot a maga valójában, a csuklás kezdte kerülgetni.

Az aprócska teremtés a királyságszerte látható, festményeken és szobrokon pompázó képmásától eltérően ugyanis… teljesen kopasz volt.

Amellett inkább látszott elkeseredettnek és dühösnek, mint ijedtnek. Meg kell hagyni, nem kevés kurázsival rendelkezett. Végül is, ahhoz azért kellett némi bátorság, hogy valaki rákényszerítse az akaratát a legendás, utolsó sárkányok egyikére. Még akkor is, ha ebben segítette az az átkozott medalion. Az, hogy a királylány az átok révén iderendelte őt, nos, ritkán, de előfordul ilyesmi a sárkányok életében. De mindeddig nem találkozott olyan leánnyal, sőt, valójában egyetlen emberrel sem, aki ne félt volna tőle. Legalább egy picinykét.

Hiszen, mégiscsak ő a félelmetes Éjfél, ki leheletével egész várakat ont porrá, szárnya egyetlen suhintásával erdőket tép ki tövestől, óriásokat reggelizik és lovagokat vacsorál. Legalábbis, ha hinni lehet a róla és fivéréről, Iszonyatról szőtt legendáknak. Az emberek nem átallottak bőrbe kötni és könyvként terjeszteni e dajkameséket szerte a Hetedhét Királyságban.

Nevetséges.

Még hogy lovagokat vacsorázik. Az acél durván megfekszi a sárkánygyomrot. Az emberek úgy tűnt, hírből sem ismerik a gyomorégést, különben eszük ágába se jutna ilyen badarság. Éjfél mérgesen szipogott, egyrészt a tüsszögőkór, másrészt a sértett hiúság okán.

Angyaltorzó

/0 Hozzászólások/in , /by

– Azonnal takarodj a szobádba! – Zölden lobbant a szeme, mintha nem is ember lenne. A gyerek keményen megvetette lábát a kopott padlószőnyegen, felszegte csepp állát, összefonta sovány, beesett mellkasa előtt vézna karját.

– Nem megyek! – A kimondott szóval együtt tovaszállt a dac szülte bátorság is. Megrémülve saját esztelen vakmerőségétől bénultan állt, lábából kifutott minden erő. Görcsösen összeszorította a száját, addig préselte, míg halvány vonás maradt csak a helyén, és hogy véletlenül se nyissa ki többet, beleharapott. Karját már nem a dac, hanem a félelem fonta a teste köré. A lassan közeledő felnőttet nézte, aki megállt előtte és lenézett rá a magasból.

Feje köré szinte glóriát vontak az alkonyat csalóka fényei. Groteszk angyalként magasodott fölé és azzal a kegyetlen nézéssel figyelte, amitől a gyerek úgy érezte magát, mintha semmi volna.

Semmi és senki.

Az angyaltorzó elvárta a meghunyászkodást és az alázatot. A felnőttek arrogáns felsőbbrendűségtudata sugárzott minden porcikájából. Ő volt a gyerek életének mindenható istene, testének-lelkének megfellebbezhetetlen birtokosa, bűneinek bírája és az ítélet végrehajtója egy személyben.

A gyerek jól tudta, hogy mi következik, hisz mindig ez következett. Akkor is, ha nem szájalt. Nincs mit veszteni alapon makacsul tartotta a fejét és visszanézett a felnőttre. A zöld szempárban újra lobbant a harag, de a gyerek csak azért sem nézett félre.

– Mit mondtál?! – Halk kérdés csöppent felé a cigaretta mellől. Cseppfolyósan nyúlt mire leért hozzá, szinte sistergett, ahogy a bőréhez ért és a szavak ereje összesűrűsödve vágta mellbe. Hátratántorodott.

Fájt a szó, szinte perzselt. Összenyomta a gyerek mellkasát, hogy alig kapott tőle levegőt, az elsíratlan könnyektől égett a szeme. Volt idő, amikor a rettegéstől bepisilt, de mára csak fásultságot érzett; a forgatókönyv sosem változott.

Néha azért reménykedett.

Nem tudta miért és mitől hitt abban, hogy talán egyszer egy nap másként fog végződni. Talán egy nap az apja keze egyszer csak megáll. Talán egy nap egyszer csak átöleli. Talán egy nap egyszer csak elmondja neki, hogy mitől költözött belé ez a nagy szomorúság, amitől bántani és ütni kell.

De ez nem az a nap volt.

– Nem hallom a választ! – Újabb lökéshullám, még egy lépés hátra. A felnőtt, aki úgy nézett ki, mint az apja, követte.

Kérdés, lökés, lépés, némaság a falig.

– Most bezzeg nincs hangod mi? – lehajolt hozzá, és úgy sziszegett egészen közelről, hogy nyála a gyerek szemébe fröccsent. A kicsi nem merte letörölni.

Csak nézte az eltorzult arcot, a száj sarkában konyuló, elhamvadt cigarettát, az összeszűkült szempárt és azt kívánta, hogy bár bele tudna olvadni a falba, bár lehetne azon ő a festék és lepereghetne a földre, ahonnan aztán kifújná a szél egy őszi reggelen.

Festékszemcseként elmúlni még mindig jobb, mint élethosszat fájni.

– Csak azt mond… – Hiba volt megszólalni, összegezte magában a tapasztalatot, mert a tenyér követhetetlenül gyorsan csapott le. Tudta, hogy jönni fog, mégsem tudott felkészülni rá.

Az elsőre sohasem tudott.

Feje a falnak csapódott, nyelvén az ismerős fémes íz. A következőt már előre érezte, de eszébe nem jutott volna elkapni a fejét. Egyszer tette csak meg, de a düh, amit kiváltott vele megbosszulta magát. Egy hétig nem tudott ülni utána. A rúgások emléke visszatartotta a meggondolatlan ösztönösségtől.

Száraz szemmel nézett fel a felnőttre és magában azon gondolkodott, hogy vajon az apját is megverte-e az ő apja, amikor még kiskölyök volt.

Nem tudta elképzelni, hogy az apja bármikor is lett volna gyerek. Talán már így született. Keserűnek és boldogtalannak.

Felnőttnek.

A következő ütés a bordáit érte, sípolva szakadt ki belőle a levegő. A mellkasához kapott, ujjai a ruhája ráncaiba kunkorodtak. A fal mellett a földre csúszott, kábán bámult felfelé.

Vajon ma meddig bírja?

A múlt héten eltartott fél órát is, de akkor nem ivott előtte.

A tenyér újból felemelkedett és ő kérdőn, szinte kíváncsian nézett a felnőttre.

– Most meg mit bámulsz, bázdmeg?! – A tenyér megállt félúton. A gyerek a falnak döntötte a fejét és lassan ingatni kezdte.

A felnőtt sarkon fordult, kicsörtetett a helységből, nyitva hagyva maga után a szakadt szúnyoghálótól lompos ajtót. A késő éjszakai szél halkan nyikorgatta a sarokvasakat. A halvány fényű, csupasz villanykörte hintázva rajzolt fénykarikákat a felhólyagzott, verítékes falakra és a kopott padlószőnyegen üresen hasaló üvegekre.

– Semmit – suttogta a a gyerek koszlott ajtón át besurranó éjszakának.

Feltápászkodott a földről, megmosta az arcát, majd a sarokban megbúvó függönnyel eltakart alvófülkéhez osont. Halkan neszezve kereste meg a takaróját és a hullott szőrű játékkutyát. Mindkettőt magához szorítva aludt el, álmában előcsordultak a visszatartott könnyek, de a szívét egy pillanatra elrabló harag sikertelenül kerülgette.

Ahányszor csak közelített, a kopott játékkutya felemelte fejét, figyelmeztetőn morgott, az alvókuckóban felragyogtak a régi, horgolt takaró színes mintái, beburkolva a gyereket, az ágyat, és a harag dolgavégezetlen távozott.

Virtualitás

/0 Hozzászólások/in , /by

Súlyos csend telepedett közénk. Talán sosem haragudott még így rám, hiszen belekóstoltam a frissen köpült vajba. Az egyetlen gyengém, a friss vaj. Ó az a lágy, selymes-krémes, illatos… uh, inkább hagyjuk.

Gazdának hátat fordítva üldögéltem az asztalon, farkamat lógatva, a mancsomat kezdtem nyalogatni. Kicsit megbántódtam, hogy így rám ripakodott. Lopva oldalt lestem.

Magában motyogva rótta a köröket a konyhában, a felborult köpülő romjait tüntette el éppen. Kibámultam az ablakon, odakint lassan beesteledett.

Már nem táncoltak porszemek az ablakon át beszűrődő fénypászmákban, félhomály ülte meg a szobát. Csupán a sarokban álló íróasztalon pislákoló gyertya adott némi világosságot, melynek lángja megrebbent, majd hirtelen megnyúlt és belefagyott az időbe.

Azonnal leszökkentem a padlóra és Gazdához szaladtam.

– Be az ágyba! Azonnal! – kiáltottam rá és az ágyra ugorva félrehúztam a takarót a fogaimmal.

– Ne szórakozz velem, Cila! – mérgesen rám förmedt, majd tovább törölgette a vajfoltokat.

– Nem szórakozom! Tégy úgy, mintha aludnál! – morogtam.

–  Ez a Hogyan csináljunk bolondot a gazdánkból című játék folytatása a haladó vajtolvajok számára?

– Sokkal inkább a „Hogyan faljuk fel az ember lelkét?” lesz a játék neve, ha nem fekszel le azonnal! – selypítettem. A fogaim közé szorított takaró sokat rontott a vészjósló hangsúlyon.

Hideg fuvallat rebbent körbe a szobában. Gazda az ágyra huppanva felkapta lábát az eljegesedő padlóról és félelem költözött a tekintetébe. Olyan lendülettel húzta a takarót a fejére, hogy leröpültem az ágyról.

Karmaimat kiengedve fékeztem le a tölgyfapadlón és már hallottam is a suhanást a hátam mögött. Magamra öltöttem a magabiztosság álcáját, bár nem ok nélkül tartottam a látogatótól.

– Nocsak, nocsak! Rég látott átutazó! – villantottam ki szemfogaimat a miheztartás végett. Az ágyra ugrottam és a takaróra heveredtem, pont Gazda veszettül doboló szíve fölé.

A szipoly félig megtestesült alakja ide-oda lebegett az ágy körül, keresve a helyet, ahol Gazdába férkőzhet, de nem hiába voltam a szakma legjobbja.

– Tudhatnád, hogy engem sosem fogsz tudni kijátszani!

– Rühes macska, te!– sziszegte. Dühe akkorává növesztette, hogy betöltötte az egész szobát. – Csak egyszer tedd ki innen a lábad, a „Gazdád” az én gereznám lesz.…

– Attól, hogy belebújsz, még nem leszel élő! – mutattam rá a lényegre. – Mellesleg – ásítottam lustán – hamarabb jöttél. Mi van a menetrenddel? Mi történt odaát? – biccentettem a tükör felé.

– Ruis hónapja van – sziszegett nyeglén és tovább gomolygott az ágy felett. Tétován Gazda felé nyújtózott, majd vissza is rettent. Hiába no, a hírem nem méltatlanul ragadt rajtam. Talán ő volt az erősebb, de elhamvadt szipolynemzedékek hosszú sora árulkodott arról, hogy velem nem jó karmot húzni.

– Tudom, milyen hónap van, de még nem jött el az időd! Hol vagyunk még a Névtelen Naptól?

– Meglepetés! – vihogott és valami nyálkás dolog csusszant ki a száját mímelő nyíláson.

– Te féreg, te! Le ne merd szülni még egyszer az ágyam, mert úgy hazaváglak, mint a kölyködet! – megragadtam a tekergőző valamit és a tükörnek csaptam. A szipolyivadék csendesen belecuppant, a foncsor hullámzott egy darabig, majd kisimult. Az átjáró újfent nem látszott többnek az emberi hiúság eszközénél.

– Nos? – Várakozón függesztettem tekintetem a szipolyra, mely felvette Gazda arcának élethű mását és kedves, lágy hangján válaszolt.

– Ugyan már „Cila”! Ne tégy úgy, mintha nem tudnál róla. Hatalomátvétel van készülőben.

– A nevem Nephthys, esetleg Nebet-Het. Mintha nem tudnád. Tehát, mi van az Egyezménnyel?

– Milyen Egyezménnyel? – hunyorgott gonoszul.

– Az, hogy az emberek elfelejtették az Egyezményt, még nem teszi azt semmissé.

– Ne légy naiv, ó egérpusztítás istennője! Ne felejtsd el, honnan jöttél! Te is csak átutazó vagy, mint én, semmi több. Teljesen a feladatoddá lényegültél át, mintha sosem lettél volna más, több, egyszerű testőrnél. Nem félsz attól, hogy magába szippant ez a virtualitás?

– Azt meg te felejted el, hogy az emberek is átutazók.

– Jól itt is ragadtak. Totális amnézia. Bár, nekem ez csak jó, elvégre, ha nem ragadnak itt, most nem lenne testem, amiben parádézhatok, se étkem – gúnyosan felvihogott, ujjakat formált magának és leszopogatta azokat, mint ahogy az emberek szokták egy-egy finomabb falat után.

– A lelkük kifejezetten ízletes. Az Egyezmény mit sem ér majd a választások után. Igazi gasztroturizmus lesz itt nemsokára és mi szipolyok leszünk a legkisebb gondod.

A gyertya lángja megrebbent egyszer, kétszer és a szipoly levedlette Gazda arcának mását. Egynemű, fekete masszává alakult vissza, majd a tükör felé lebegett.

– Most mennem kell, Nephthys – biccentett, megadva végre a kijáró tiszteletet, majd halk cuppanással beleloccsant a tükör mögötti világba.

– Lejárt az időd! – morogtam utána és dühödt, tehetetlen haragomban kiengedtem karmaimat.

Az Egyezménynek lassan vége, közeledik a virtuális apokalipszis, én meg sehol sem tartok Gazda nevelésével.

Hát így ér véget a karrierem?!