Bukros Zsolt HU

A siker szabályai

/0 Hozzászólások/in , /by

Vető Konrád negyvenkét éves cégvezető a Hotel Melkart teraszán üldögélt, és a sétányon sorakozó, szépen gondozott fákat szemlélte. Mindig lenyűgözte az őszi falevelek költői szépsége, ahogy az a félájult tisztelet is, amellyel az egyszerű emberek a gazdagságához viszonyultak.

– Bocsánat a késésért – lihegte az asztalánál felbukkanó cingár riporter, aki egy csapzott szőrű spánielre emlékeztette –, tudja, dugóba kerültem és…

– Ne is törődjön vele! – szakította félbe egy legyintéssel a szóáradatot. – Foglaljon helyet! Kér valami frissítőt?

– Egy ásványvíz jól esne – ismerte el a vele szemben letelepedő újságíró, akit, ha jól emlékezett, Prónai Egonnak hívtak.

Vető intett a pincérnek, aki rövidesen enyhítette a jövevény tikkadtságát.

– Nos – köszörülte meg a torkát a zsurnaliszta –, olvasóinkat természetesen leginkább az ön pénzügyi sikeri érdekelnék. Minek köszönhető, hogy viszonylag ismeretlenül ilyen hamar fel tudta küzdeni magát a legrangosabb befektetők zártkörű elitjébe?

Vető elmosolyodott.

– Az átlagemberek olyasféle babonákban hisznek, a nagymenők zsebében csak úgy magától terem a pénz. – Gördülékenyen, jól artikuláltan beszélt, látszott, hogy jó néhányszor elpróbálta már a nyilatkozatát. – A magyarázat ennél jóval prózaiabb, három egyszerű irányelvet követek. Ezek a következők: kitartás, koncentráció és következetesség. Az ember sötétben kel, és sötétben fekszik, a köztes időben pedig csakis a céljaira összpontosít. Se járvány, se háború, se közelgő UFO invázió nem tántoríthat el egy üzlet megkötésétől.

A riporter bólogatott.

– Értem, tehát azt állítja, nem létezik titok, nincs se csalás, se ámítás, csak vasakarat és szorgalom?

– Úgy bizony, barátom, úgy bizony! Először egy kis garázsban kezdtem, egy ócska Ladával, de nem adtam fel, és a végén mindent elértem…

Vető még vagy egy órán át szóval tartotta vendégét. Prónait tökéletesen elkápráztatta a személyes varázsával. A nyeszlett újságíró az interjú befejeztével szédelegve, már-már kábán távozott az asztalától, mint egy lámpafénytől megbűvölt molylepke. A vállalkozót büszkeséggel töltötte el, milyen ékes retorikával adta elő azokat az elcsépelt közhelyeket, amiket a hozzá hasonló alakok mindig is a kisemberek megtévesztésére használtak.

Kérte a számlát, nagystílű borravalót adott, aztán megkereste az alagsori parkolóban a Tesláját, és diszkréten távozott. Az áramvonalas luxusjármű gyorsan, hazaröpítette, beállt vele budai villája garázsába, töltőre tette, majd ruganyos léptekkel a birtok déli végében elhelyezkedő melegházhoz sietett. Odabent nyirkos forróság és rothadásszag fogadta, de már régen hozzászokott az építményt belengő dögletes, őserdei kipárolgásokhoz.

Elindult befelé a növények labirintusában, márkás inge pillanatok alatt átnedvesedett az izzadságtól. Az egyik melléksornál balra fordult, és hamarosan ahhoz a virághoz ért, amelyet soha még a legbizalmasabb barátainak sem mutatott meg. Kétségkívül ez volt a bent tenyésző vegetáció legérdekesebb színfoltja. Egy olyan embertől kapta, aki bár a felső egy százalék felső egy százalékához tartozott, a körülmények különleges együttállása folytán neki köszönhette az életét. Nos, igen, a siker legfőbb alapkövét, a „jókor lenni jó helyen”–szabályt elfelejtette megemlíteni a riporternek.

A növény egy hatalmas, bonyolult geometriai alakzatokkal díszített cserépben pihent, méregzöld levelei a mennyezetet súrolták. Mindennap rengeteg termést hozott, melyek többnyire mind a cölöp vastag gyökérzet környékére hullottak. Az egyik ezúttal kivételesen nem vált le a helyéről, de szerencsére a könnyen elérhető alsó szárak egyikén fityegett.

Vető óvatosan leszakította, miközben lelkét vad örömmel töltötte el az ujjai közé simuló friss húszezres puha tapintása.

Néhány csepp vér

/0 Hozzászólások/in , /by

Jurman Géza beállt tizenöt éves kocsijával a thanatosszelindeki Alkonyat Közkórház hátsó parkolójába, és elszántan a bejárat felé indult. Jól tudta, hogy az apjához való bejutásért kénytelen lesz megkenni az ügyeletes cerberust, mivel szokás szerint lekéste a hivatalos látogatási időt. Ezúttal egy a névtáblája szerint Sz. Igor nevezetű, tagbaszakadt fickó adott portaszolgálatot, és ahogy számított rá, nem igazán akarta beengedni.

– Nézze, kegyelmes uram – sóhajtotta Géza –, mit szólna néhány csepp vérhez?

A hústorony megpödörte az orra alatt tenyésző kackiás bajuszt.

– Aztán milyen vércsoportba tartozik, kend?

Géza felsóhajtott.

– Nullásba, nem dohányzom, nem iszok alkoholt, és nem fogyasztok zsíros ételeket.

A marcona biztonsági ember elfintorodott.

– Aztán úgy mi értelme élnie?

Látva, hogy Géza szóra nyitja a száját, legyintett,

– Hagyja csak, inkább nyújtsa ide a kezét!

A hústorony ujjai közt karcsú fiola jelent meg, Géza pedig a direkt erre fenntartott, laboratóriumi tisztasági tűjével megszúrta a saját hüvelykujját. A kiserkenő vércseppek vörösre festették az üvegcse belső falát, és elégedett vigyorgásra ingerelték az őrt. Géza leragasztotta egy sebtapasszal a sérülést, aztán továbbállt. Az előtérből egyenesen az intenzívre liftezett, ahol belefutott az osztályos nővérbe, P. Icába. A drabális külsejű nő szemrebbenés nélkül lehúzta három decire, mielőtt egyet mukkanhatott volna, ezt követően pedig még két sunyi tekintetű beteghordozó csapdájába is belesétált, akik a szó szoros értelmében megvágták néhány pintnyi vérre.

 Végre beléphetett a kórterembe, ahol idősebb Jurman elveszni látszott a különböző életjel megfigyelő berendezések kusza vezetékei között. Ébren volt, de nem egészen értette, hol van és azt sem tudta igazán, hogy ki jött be hozzá. Sarja rutinos beteglátogatóként mindent hozott magával, amire szüksége lehetett. Akadt nála egy zsugor szénsavmentes ásványvíz, gyógyszerek, kötözőszerek, felnőtt pelenkák, tisztálkodó szerek, pizsama, törülköző, WC-papír, papír zsebkendő, papírtörlő, felfekvés elleni krémek, sőt, még tiszta ágynemű is. Kipakolta, az ellátmányt, megitatta öreget, ellenőrizte, jól kötötték-e be az infúzióját, aztán kimerülten az ágya melletti székre rogyott. Alighogy kicsit kifújta magát, csapkodó köpenyben befutott apja kezelőorvosa, Dr. Sárkány Botond.

– Üdvözlöm, most értesültem róla, hogy benézett – közölte barátságosan a karvalyorrú neurológus. – Örülök, hogy még itt találtam.

– Én is – hebegte Géza némi fojtott szorongással.

Sárkány a kórházi tápláléklánc csúcsán állt, és akár egy-másfél liter vért is levehetett a páciensek rokonairól, ha úri kedve úgy diktálta.

– A mai konzíliumon eldőlt, hogy holnap megműtjük az apját.

Géza nagyot nyelt, mert a férfi tekintetében különös lidércfényt látott fellobbanni. Ennek ellenére feltűrte az ingujját, és várta, hogy kiszipolyozzák. A specialista fitymálva szemlélte a karján sorakozó tűnyomokat.

– Idehívtam a műtőcsapatomat is – közölte, majd sajátos fejtegetésbe kezdett. – Szerencse, hogy megszűntették a paraszolvenciát, a pénznek már amúgy sincs semmi értéke. A vér ellenben a világ legjobb valutája, és szerencsére törvény sem tiltja, hogy az elégedett hozzátartozók ne adhatnának bármennyit belőle. Új idők, új szemlélet, éljen az egészségügy evolúciója!

Géza nem igazán értette, mire akar ezzel kilyukadni, ahogyan azt sem, miért nem húz elő végre egy kanült, hogy a vénájába döfje.

– Ne aggódjon – folytatta Sárkány –, gondom lesz holnap az apjára!

Az orvos lassan felé hajolt, mintha szájon akarná csókolni, és akkor felfedezte, hogy a szemfogak abnormálisan hosszúra nőttek a szájában. Géza tiltakozni akart az idegsebész túlzott bizalmaskodása ellen, de mielőtt megtehette volna, a férfi kíméletlenül a nyaki ütőerébe vájta az agyarait.

A szoba ajtaja kinyílt, és egyre jobban elhomályosuló tudattal érzékelte, hogy vidáman duruzsoló, fehérköpenyes alakok tódulnak be rajta. A következő pillanatban körbevették, feltépték az ingét, és mohó fogsorok martak a húsába. Egy darabig fájt, aztán enyhült a kín, ahogy cseppenként elszivárgott belőle az élet, és utoljára még eltűnődött azon, hogy vajon a nagy kapkodásban nem lejárt szavatosságú vérnyomáscsökkentőket pakolt-e az apja csomagjába.

Sötétség

/0 Hozzászólások/in , /by

Hazafelé elszunyókált a volánnál, mintha a tudatalattija előre eldöntötte volna, hogy aznap éjjel el kell gázolnia valakit. Csak a csattanásra riadt fel, amikor az elhanyagolt ház előtt elütötte a hajléktalant. Az autó lefulladt, ő pedig sokkos állapotban remegett a kormánynál, és a hűtő pattogását hallgatta.

Az idő megfagyott körülötte, aztán hirtelen hátratolatott, és hatalmas gázfröccsel elhajtott.

Nem teszi tönkre az életét egy senkiért. Nem kellett volna Edmondéknál meginnia azt a kis gyümölcsös sört, miután helyre tették a könyvelést. Szerencsére csöves az áldozat, a rendőrök valószínűleg csak ímmel-ámmal nyomoznak majd, és végül a döglött ügyek közé sorolják az esetet. Hál istennek egyetlen kamerát sem látott a baleset környékén.

Nincs miért aggódni, nem találhatják meg. A motorház persze megsérülhetett, de azt majd a Tibi rendbe hozza. A srác ügyes karosszérialakatos, és kérdezősködés helyett többnyire inkább csak a fenekét stíröli. Azért nem árt, ha otthon, a garázsban lemossa az autót, mielőtt átviszi a szakihoz.

Csak Ildi ki ne szúrja, mert infarktust kap! Mondjuk elég késő van, biztos alszik már az örökbefogadott lányukkal együtt. Délutános volt a kórházban, plusz reggel hétkor a csitrit is útnak kell indítania az iskolába. Ez náluk bevett gyakorlat, ő keres többet, teljesen normális, hogy a házimunka javarésze a párjára marad.

Mindegy, nem lesz gond, megússza ezt az egészet. A fedélzeti kamera memóriáját ugyan nem tudja törölni, és a GPS-ből sem képes kiradírozni, merre járt, de a nyomozóknak ahhoz előbb el kellene jutniuk hozzá, hogy ellene fordíthassák ezeket a tényezőket.

Esőcseppek koppantak a szélvédőn, mintha a természet így akarna kompenzálni a nappali forróságért. Hamarosan kisebb jégdarabok is potyogtak. Először bosszús lett a fényezés miatt, de aztán meglátta a dolog jó oldalát. Az ítéletidő könnyen eltűntetheti a kocsijáról a kripli maradványait. Lelki szemével maga előtt látta, ahogy apró, véres szövetcafatok csörgedeznek tova az úttest repedéseiben. A zuhé, mintha csak vette volna az adást, intenzívebben rákezdett, és gyors staccatókkal dobolt a Ford tetején.

Vajon mit érezhetett a csöves, amikor eltrafálta?

– Menj tovább, Nóra! – súgta a fülébe egy sötét tónusú hang hátulról. – Eszedbe se jusson visszafordulni azért az emberi roncsért! Ha az a kriptaszökevény túléli, fizethetsz neki, míg világ a világ.

Az intonáció és a stílus a biológiai anyjára emlékeztette, de amikor a belső visszapillantó tükörből riadtan a hátsó ülésre pillantott, csak valami sötét gomolygást látott. A jó Andrea asszony hatévesen nevelőintézetbe adta a lányát, mert rájött, hogy az eltartása a napi töményadagja rovására megy. Ő akkor már elég idős volt hozzá, hogy felfogja, mi történt vele, viszont még túl fiatal ahhoz, hogy megsejtsen valamit a rá váró nehézségekből…

Összeszorította a fogait, aztán dühösen félrerántotta a kormányt, és csikorgó kerekekkel száznyolcvan fokos fordulatra kényszerítette a kocsit. Eszelős sebességgel száguldott visszafelé, menet közben többször is majdnem árokba csúszott, mégsem lassított.

Talán még él az öreg! Hát, ő visszamegy érte, mert nem olyan önző szörnyeteg, mint az a nő, aki a világra hozta!

Mit érne egy olyan élet, amelyben állandóan attól kéne rettegnie, hogy egy nap érte jönnek? Sosincs igazán jó pillanat a bűnhődésre, de valószínűleg minél későbbre tolódik, annál fájdalmasabb.

Végre visszaért a lehangoló patkányfészekhez, és megpillantotta az öreget. Törött játékként hevert a betonon. Kiszállt a kocsiból, és mit sem törődve a vízözönnel fölé hajolt. Úgy tűnt, mégsem kenődött péppé a feje a motorházon; még lélegzett, és a szíve is vert. Azonnal hívta a mobilján a mentőket és a rendőröket. Úgy vélte, mire kiérnek, a vihar elmossa a nyomokat, és nem fognak rájönni, hogy elment, aztán visszajött. Az alkoholt persze kimutatják majd a vérében, és valószínűleg a jogosítványát is végleg bevonják, de ha a férfi időben megfelelő ellátáshoz jut, megúszhatja egy felfüggesztettel a malőrt. Csupán életben kell tartania, amíg megérkezik a felmentő sereg.

– Itt vagyok, hallja?! – kiabálta az öreg fülébe, miközben a karját dörzsölgette. – Velem kell maradnia, világos?

Közeledő szirénazúgás hallatszott, és a távolban már látta a vészvillogó fényeit. Elmosolyodott, mert győzött a sötétség felett, amit gyermekkora óta a lelkében hordozott.