Bukros Zsolt HU

Városi legendák (2)

A balszerencsémet átkoztam, hogy pont nekem kellett az egyik olyan városi legendát kifogni, ami nagyon is valóságos. Az sem nyugtatott meg, hogy senki nem vett üldözőbe, sőt, ami azt illeti, komoly szorongást keltett bennem. Épp az imént lepleztem le a környékbeli kínai étkezde olcsó árainak titkát, mégsem hajszolt egy rakás vérszomjas, tong bérgyilkos, hogy feltrancsírozzon. Valami visszatartotta őket a lenti kergetőzéstől. Csöppet sem tűnt szívderítő gondolatnak, hogy ebben a kiterjedt kloákában akadhat olyasmi, ami még egy csapat kannibál triád-tagot is bölcs megfontolásra késztet.

Ahogy elveszetten és kétségekkel telve kóboroltam egy használható kijáratot keresve, megpillantottam egy fémesen csillogó ampullát egy derékmagasságban kitüremkedő betonperemen. Közelebbről is megvizsgáltam, és megállapítottam, hogy olyasfajta cuccnak tűnik, amivel az aktív testépítők lövik magukat a gyúrótermek vécéiben.

Ekkor esett le, hogy már valahol a sarkon tornyosuló fitnesz center alatt járhatok. Ez a felfedezés megmagyarázhatatlan módon baljós előérzettel töltött el. Ösztönösen balra kaptam a fejem, és egy vörösen izzó szempárt fedeztem fel, ami egy nagyjából farkas méretű patkányhoz tartozott. A szörnyeteg úgy méregetett, mint óriáskígyó a szájába sétáló fehéregeret.

Ne már! – gondoltam idegesen, mert a szteroidoktól mutálódott rágcsálókat nem is én kaptam meg témaként, de az elképesztő termetű teremtményt ez teljesen hidegen hagyta, mert dobhártyarepesztő visítást hallatott. Észvesztve menekülni kezdtem, miközben úgy éreztem, hogy a világ összes sorsrontó istene összeesküvést szőtt ellenem.

Most már világos volt, hogy a kínai emberevők miért nem indítottak hajtóvadászatot ellenem. Biztos úgy voltak vele, hogy a testépítő patkányok úgy is elvégzik majd helyettük a piszkos munkát. Ekkor már dühös voltam, nagyon dühös, mert néhány óra alatt két beigazolódó városi legendába is belefutottam. Matematikailag elenyészően csekélynek tűnt két ilyen egymást követő véletlennek az esélye.

Mögöttem egyre vadabb nyüzsgés támadt. Úgy tűnt, üldözőm egy egész hordányi hozzá hasonló kreatúrát mozgósított, hogy levadásszon. Lélekszakadva rohantam, isten tudja meddig, aztán egyszer csak megpillantottam egy felfelé vezető vaslétrát. Sebesen mászni kezdtem a fokokon, míg a súlyos csatornafedő lemezhez nem értem. Akkor minden erőmet összeszedtem, és bár úgy éreztem, megrepedezik a bőröm, és lemállik rólam, dühösen a magasba löktem.

Sírból támadó zombiként másztam ki a felszínre egy szennyes, zuglói sikátorban, és acsarogva a helyére löktem a nehéz fémkorongot. A mélyből visongás hallatszott, de semmi sem követett. Egy hajléktalan az egyik salétromos bérház falának dőlve, kimeredt szemmel bámulta alvilági újjászületésemet, és habzó szájjal hányta magára a kereszteket. Egy pillanatig ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy rajta vezessem le minden felgyülemlett feszültségemet, és vér graffitiként kenjem szét az agyát penészvirágos oldalú épületen, de aztán sikerült legyőznöm indulatomat.

Úgy, ahogy voltam, mocskosan, mint egy csatornalakó fenevad Tihanyi professzor otthona felé indultam gyalog, mert úgy sejtettem, nem akadna olyan tömegközlekedési jármű, amire felengednének. Este tízre járhatott, mire a nagy tudású férfi kertes házához értem az Örs vezér terén, de a késői időpont ellenére még égett nála a villany. Nesztelenül megpiszkáltam a zárat, és a dolgozószobájába surrantam. Amikor megpillantott, hullafehérré vált, ami önmagában is felért egy beismerő vallomással.

– Azt hitte, nem élem túl, igaz? – sziszegtem gyűlölködve.

– Nem értem, miről beszél, Sóskúti… – dadogta rémülten.

– Maga osztotta ki mindenkinek a feladatot! – köptem felé dühösen. – A többieknek csak marhaságokat adott, de nekem valódi rémtörténetet, mert rájött, hogy ki vagyok, maga mocsok!

– Kérem, ne bántson! – esedezett rémülten, de én nem kíméltem.

Sóskúti bőre elkopott álcaruhaként lehullott rólam, miközben megmutattam igazi alakomat a vén bolondnak. Magamhoz rántottam, borotvaéles karmaimmal feltéptem a koponyáját, és ízletes csemegeként szürcsölni kezdtem az agyát. Csak néhány másodpercig nyüszített, aztán kihunyt benne az élet, én pedig felhasítottam a felsőtestét, és a belsőségeiből is lakomát rendeztem. Kihörpintettem, mint az ínyencek az osztrigát, és közben az alakját is fokozatosan magamra öltöttem. Aztán amikor a személyisége végképp a részemmé vált, a helyére ültem, és folytattam az általa megkezdett tanulmányt a forgalmas helyeken felbukkanó, titokzatos, fekete szemű gyerekekről.

Városi legendák (1)

A sarkon álló monumentális fitnesz center ajtaján izmos férfiak és párductestű nők sétáltak ki-be, de én ügyet sem vetettem rájuk. Egy távcsövön keresztül a Nagy Lajos Királyné útján található kínai éttermet figyeltem, amely egy olcsó, kínai ruhabolt szomszédságában állt. Már leszállt ugyan az október végi kora estékre jellemző sötétség, de az üzlet kirakatán át be lehetett látni a helyiség belső terében található próbafülkékre. Szemmel tartottam a forgalmat, mert arra voltam kíváncsi, vajon kifelé is ugyanannyi vevő jön-e, mint ahány bement. Lelki szemem előtt felködlött Tihanyi Balázs professzor úr zilált, ősz hajjal keretezett, karakteres fizimiskája.

– Városi legendák – magyarázott a katedráról túlfűtött lelkesedéssel –, ebbe a megnevezésbe olyan sok minden belefér a modern folklórból, hogy napestig taglalhatnánk. Benne rejlik az idegengyűlölet, a metropoliszokban való élet paranoiái és a különböző civilizációs téveszmék lecsapódásai. Ráadásul az egész téma kibogozhatatlan egyveleget alkot az összeesküvés-elméletek sokaságával. Itt van például a köztünk rejtőző alakváltók témája, akik, mielőtt átvennék a kiszemeltjük helyét, felszippantják az illetőt, mint egy osztrigát. A régi történetek újrahasznosítása is gyakori jelenség. Elég csak a viktoriánus London csatornalakó polipját említeni, ami az idők során többször is átalakult. A legutóbbi változatokban vécén lehúzott aligátor bébivé, vagy óriáspatkánnyá, ami az edzőtermek illemhelyeiről kikerült szteroidoktól vált monstrummá.

Az öreg kitalálta, hogy találomra kihúz mindenkinek egy városi legendát egy kalapból, és ki-ki felderíti, mennyi a valóságalapja a saját témájának. Én a kínai szervkereskedők meséjét kaptam, akik öltözőfülkékben kapják el az áldozataikat, aztán miután kipakolták őket, átküldik a maradványaikat a szomszédos étterembe alapanyagnak. Jól tudtam, hogy ez a feltételezés bődületes marhaság, de azért megkerestem az otthonomhoz legközelebbi kínai ruhaboltot, amit egy kínai étterem mellé építettek. Párszor persze az eszembe villant, hogy a nagy számok törvénye alapján könnyedén belefuthatok egy igazi rémtörténetbe is, de azért statisztikailag kevés esélyt láttam rá.

Az órák eseménytelenül teltek, ám egyszer csak felfigyeltem egy színes hajú nőre, aki túl sokáig tartózkodott a középső próbafülkében. Egy idő után arra sétált az egyik eladó, félrehúzta a függönyt, és a szűkös helyiség üresen tárult elém. Nagyot nyeltem, a középkorú hölgy nyomtalanul eltűnt, anélkül, hogy kijött volna az épületből.

Szemernyit sem vágyakoztam arra, hogy rábukkanjak egy titkos, kínai donormanufaktúrára, és egy pillanatra felvetődött bennem, hogy inkább ejtem az egész kutatási témát, de végül mégis magával ragadott a kihívás.

Átballagtam a zebrán, aztán besétáltam a boltba, és válogatni kezdtem az ingek között. Egyik sem felelt meg igazából az ízlésemnek, de úgy véltem, vásárlónak álcázva feltűnés nélkül megvizsgálhatom a gyanús próbafülkét. Közben az imént látott eladó megjelent partvissal, lapáttal felmosó vödörrel, és elkezdett szorgosan takarítgatni. Csak azt az egy öltözőt suvikszolta tisztára, ami eléggé egyértelművé tette, hogy az elveszett vevő nyomait tünteti el.

Addig húztam az időt, amíg be nem fejezte a dolgot, aztán találomra leemeltem fél tucat sárkánymintás inget, és berobogtam vele a fülkébe, hogy helyszíni szemlét tartsak. Megvizsgáltam a falak illeszkedését, a padló dőlésszögét, próbáltam kitalálni, van-e bentről bármilyen rejtett kijutási lehetőség, amelyen keresztül elrabolhatnának egy embert. Végül rájöttem, hogy a tükör egy álcázott ajtó, ami a bolt melletti étterem konyhájába nyílik. Csak egy alig észrevehető rögzítő csavart kellett elfordítanom, és máris a túloldalon találtam magam.

A színes hajú nő meztelenül, vérbe fagyottan hevert egy hosszú feldolgozó pulton, és meglehetősen lehangoló látványt nyújtott. Teljesen mindegy volt, hogy szervkereskedők vagy gurmandok tették-e vele ezt a szörnyűséget, de brutálisan kizsigerelték. Igazából még megrettenni sem maradt időm, mert amikor visszafordultam a tükörajtó felé – ami az innenső oldaláról átlátszó ablaküveg volt –, láttam, hogy az eladó félrerántja a függönyt, és bekukkant az üres fülkébe. Az étterem vendégtérbe nyíló része felől ekkor közeledő léptek hallatszottak, ami azt sugallta, másodperceken belül két tűz közé kerülök, ha nem teszek valamit.

Pillantásom a lábam alatt húzódó csatornarácsra esett. A páni rémület megsokszorozta az erőmet, egy mozdulattal feltéptem, aztán a leugrottam az alant húzódó mélységbe. Odalent nyirkos sötétség és gyomorforgató bűz fogadott, de a helyzet alkalmatlan látszott a kényeskedésre. Nekivágtam az előttem húzódó járatnak, ami rövidesen lejteni kezdett, és kiszélesedett. Amikor valamivel távolabb kerültem az étteremtől, bekapcsoltam a mobilom zseblámpa funkcióját, de nem mondhatni, hogy szívderítő látvány fogadott.

A bokámat nyaldosó szennyvízben emberi csontvázak apró kis szigetei domborultak; a szervkereskedők vagy kannibálok ide hajigálták le az általuk feldolgozott személyek azon alkatrészeit, amelyeket semmilyen formában sem tudtak újrahasznosítani. Undorodva folytattam az utat, mivel az ábra azt mutatta, hogy még nem kerültem eléggé messzire a pokol konyhájától.

Fenevad.gov.hu (2)

Kovács vonásairól lefoszlik a megjátszott derű, ridegen elengedi a körbeforgatott nőt, és megvetően a rendezőre mered:

– Azért ez hatalmas szégyen! Én valaha Moliere-t játszottam a Nemzetiben és Rómeót az Egri színházban… De csitt, mi fény tör át az ablakon? Nap kelte az és napja Júlia. Kelj drága nap és az irigy holdat öld meg… Most meg ez a ripacskodás! Mi lesz így a hírnevemmel? Mit fog gondolni rólam a közönségem? Aztán ott van az a sok ortodox összeesküvés-hívő, akik folyton a Fenevad bélyegéről papolnak! Egyáltalán miért kellett pont így elkeresztelni ezt a vacak nanochipet? Teljesen olyan, mintha szándékosan provokálni akarnák a szánalmasokat! És mi lesz, ha kitudódik, hogy én már napokkal ezelőtt, soron kívül megkaptam? Nem szeretnék valamelyik éjjel arra ébredni, hogy pár vallási tébolyult keresztet éget a hátsó kertemben!

Rakovácz lekezelően a vállára csap, amitől Kovács visszahanyatlik a székbe:

– Ugyan már, öregem, a Fenevad csak egy egyszerű márkanév! Inkább örüljön neki, hogy maga már időnek előtte megkapta a chipjét! Legyen jó fiú, és nyújtsa szépen ide a kézfejét, hogy átutalhassam rá a gázsiját!

Kovács felsóhajt, és engedelmesen előretolja a levegőben a bal csuklóját. Kézfején apró, sötét, háromszög formájú elszíneződés látszik. A felette magasodó Rakovácz felemeli a balját, és összeérinti a férfiével a maga pecsétjét. Kovács arcán hirtelen gyötrelem vonaglik át, aztán élőképpé merevedik, mintha lefagyott volna az idegrendszere. A szobában tartózkodók dermedtségét kihasználva az ablak melletti szekrényhez sietnek, és az egyik kitárt ajtószárny takarásában sebtében jelmezt váltanak. Kimódolt ügyességük arra vall, nem először játsszák el sajátos színjátékukat. Elsőként Adél cseréli fehér ápolónő szettre és kórházi cipőre elegáns kosztümjét és tűsarkúját, hogy aztán utolsó simításként egy sebészmaszkkal koronázza meg szürreális átalakulását. Rakovácz következik. A szekrénybe dobja a „mestersége címereként” viselt kötött sapkát és az arcát keretező dús szőrfüggeléket, majd szintén fehér köpenyt és maszkot ölt egy nyakába akasztott sztetoszkóppal téve teljesebbé az összhatást. A sereghajtónak maradt Vidrócky ez alatt letépi az ablaküvegre ragasztott, valósághű őserdő részletet imitáló 3D-és matricát, és feltárja a mögötte lapuló kopár tűzfalat. A szekrény mélye elnyeli a leválasztott filtert, majd ő is fehérköpenyes, maszkos figurává vedlik át. A gyanútlan Kovács kisvártatva magához tér, és egy barátságos orvoscsapattal találja szemben magát.

Kovács hitetlenkedve bámul rájuk, szája széle megremeg a felindultságtól:

– Mi ez az egész? Hol vagyok?

Rakovácz hozzálép, és megpaskolja kezét:

– Nyugodjon meg, minden rendben van! Először inkább mesélje el, mi történt!

Kovács hebegni kezd:

– Az imént forgattunk le egy reklámfilmet a médiának a Fenevadról… Elsőre sikerült, és úgy volt, hogy megkapom a gázsimat az implantomra… Aztán úgy éreztem, szétrobban a fejem, és se kép, se hang, teljes filmszakadás… Most viszont minden megváltozott… Én ezt nem értem…

Rakovácz csillapító hangokat hallat:

– CS-S-S, semmi baj, Kovács úr, ön a 666-os számú Egészségügyi Elkülönítő Állomáson van. Miután felkereste az otthonában egy oltóbrigád, olyasfajta mentális komplikációk léptek fel önnél, amilyeneket csupán millióból egy beültetésen átesett ember tapasztal. Önnek disszociatív személyiségzavara van, ami a kognitív képességek hibás működésével jár együtt. Csak vizionálta a reklámszerepet, mivel súlyos pszichózis gyötri. A mentális blackout is ennek a következménye. Ne aggódjon, a nővérke majd szépen a szobájába kíséri, és miután ellátta nyugtatóval, stabilizálja az állapotát.

 Adél gyengéden az összezavarodott férfiba karol, és kivezeti a szobából. Amint a két férfi magára marad, lehúzzák a maszkokat.

Vidrócky megvakargatja a tarkóját:

– Bevallom, doktor Rakovácz, kicsit imposztorkodásnak érzem, amit csinálunk. Agyonnyugtatózzuk, és szándékosan megtévesztjük ezeket a szerencsétleneket, hogy azt higgyék, csak képzelik a történteket. Lényegében leromboljuk a régi személyiségüket, és mindent megteszünk, hogy végképp elveszítsék a kapcsolatukat a realitással. Azt meg egyenesen vérlázítónak tartom, hogy miközben ilyesmire használjuk az implantot, még kampányfilmeket is forgatunk velük a médiának.

Rakovácz fölényesen legyint:

– Ugyan már, kolléga, semmi bajuk nem lesz ezeknek az idióta varánuszszkeptikusoknak, ha átrendezzük az idegrendszerüket. Ez a félkegyelmű Kovács celeb létére folyton azt fújta az összes nyilvános fórumon, hogy a világjárvány alig veszélyesebb egy átlagos influenzánál, és a víz DNS-e amúgy is simán kiiktatja. A hozzá hasonlóak miatt súlyos évekkel elhúzódott a karantén, és a nyájimmunitásról is nekik köszönhetően mondhattunk le. Mire végzünk Kováccsal, eszébe sem jut majd megkérdőjelezni az egészségügyi rendeleteket, és jóravaló, engedelmes állampolgárrá válik. Azért sincs semmi lelkifurdalásom, hogy bohócot csinálunk a hozzá hasonlóakból. Én legalább is remekül szórakozom, miközben elégtétellel szolgál számomra, hogy pont a legnagyobb konteósok dicsőítik az új implantot.

Vidrócky szégyenlősen lesüti a szemét:

– Talán igaza van. Ki a következő?

Rakovácz vállat von:

– Valami elvakult vallási fundamentalista, aki folyvást Jézus második eljöveteléről papolt. Jöjjön, barátom, rendezzük vissza a szobát a következő reklámfilmhez…

Fenevad.gov.hu (1)

Kovács – középmagas, középkorú férfi – egyszerű berendezésű szobában ül, egy karosszékben. Pizsamát, háziköntöst visel, és kibámul az ablakon, amely mellett hófehér szekrény áll. Az üvegen át a külvilág egy kis darabja látszik: buja, szinte már őserdei rengeteget idéző növényzet, ezer ágra sütő napsugarak. Léptek hallatszanak, Adél jelenik meg a színen. A magas, dekoratív nő elegáns, fekete kosztümben pompázik, amelynek felső részén támadásra kész kígyó tekereg. Adél az elmélázó férfihoz lép, és megérinti a vállát.

Kovács megrázkódik:

– Ah, drágám, már vissza is tértél? Máskor másfél órába is beletelik, mire különválogatod a szemetet.

Adél felháborodottan:

– Úgy teszel, mintha nem értenéd, hogy ez maradt az egyetlen lehetőségem az önkifejezésre a hosszú karantén alatt.

Kovács felsóhajt:

– Jó, tudom, hogy Mazurákné is pont ugyanakkorra időzíti a háztartási hulladék kiürítését, amikorra te, az viszont végképp nem világos számomra, hogy ez a hétköznapi rituálé mikor változott át divatbemutatóval egybekötött népünnepéllyé.

Adél összeráncolja a homlokát:

– Ha jól emlékszem, 2033 tavaszán, a varánuszkolera hatodik hullámának környékén. Lídia egy kupac avokádóhéjat hozott a kukához, de előtte úgy kikerázta magát, mint Rihanna a 2018-as MET-gálára. Utána ráadásul csinált egy live-ot is a TikTokon, amiben azt taglalta, hogy imént találkozott a szánalmas szomszédnőjével – velem –, aki egy gagyi Adiads melegítőben pakolászta a villasor előtti szelektívbe az üres flakonokat!

Kovács felnyög:

– Én egyszerűen nem hiszem, hogy rajtatok kívül más asszonyok is több órán át sminkelnek, és százezres ruhakölteményekben flexelnek a kukáknál.

Adél körbeforog néhányszor, hogy megvillantsa vonzó alakját, aztán letorkolja a férfit:

– Fogalmad sincs, hogy mi mit érzünk, Sándor! Vérbeli dívák vagyunk, akik mohón szomjazzák a figyelmet. Szerencse, hogy tehetős férjet találtunk, de mindkettőnknek hiányzik a pezsgés, a teltházas koncertek varázsa! A kis összezördüléseinkről legalább posztolgathatunk a karantén alatt is, és a rajongóink sem felejtenek el bennünket.

Kovács szelíden csillapítja:

– Kár ábrándozni, fiam, egyelőre semmi remény a komoly változásra.

Adél felkiált:

– Hogy te mekkorát tévedsz! Én úgy tudom, már nem sokáig kell szenvednünk a bezártságtól. Lídia bizalmasan megsúgta, hogy hamarosan bejelentik a főáramú médiában a karantén feloldását. Tudod, az ura, a Mazurák valami egészségügyi csúcsgóré a Világkormányban. A tudósok kifejlesztettek egy korszakalkotó megoldást, a Fenevadat, ami tökéletesen semlegesíti a varánuszkolera legújabb mutációját.

Kovács hitetlenkedve pislog a nőre:

– Tényleg?

Adél bólogat:

– Bizony ám, ráadásul ingyenes lesz! Mindenkinek kötelezően a kézfejébe implantálnak egy nanochipet, ami óránként adagolt genetikai impulzusokkal kiváltja a szervezet folyamatos immunválaszát. Akinek beültetik, fennakadás nélkül áthaladhat bármely ellenőrzőponton, és nem kell többé betartania a karantén-előírásokat.

Kovács gyanakvóanfelvonja a szemöldökét:

– Vannak mellékhatásai?

Adél a fejét rázza:

– Á, jelentéktelenek. A beültetés egyes rendkívül ritka esetekben disszociatív személyiségzavart és hamis valóságérzékelést idéz elő, de általában véve teljesen ártalmatlan.

Kovács boldogan felpattan, ajka mesterkélt mosolyra húzódik:

– Ez nem semmi, ráadásul tökéletes válasz a varánuszszkeptikusoknak! Már ha a világjárvány hatodik évében egyáltalán bárki is fontolóra venné az ellenérveiket! És mondd csak, szívem, mi lesz az eljárás pontos menete?

Adél vidáman megperdül a férje körül:

– Ó, az nagyon egyszerű, csak le kell tölteni egy applikációt a fenevadchip.gov.hu weboldalról, és regisztrálni. Az oltóbrigád két munkanapon belül felkeresi a pácienst az otthonában, és beülteti a hitelesítő bélyeggel ellátott implantot a kézfejébe, amely attól kezdve jeleket küld egy távoli számítógép-központba. Vár ránk a digitális betegségmegelőzés új korszaka!

Kovács spontán keringőzni kezd a nővel, aki belemegy a játékba, és hagyja, hogy vezesse. A következő pillanatban elégedett tapsolás hangzik, és Rakovácz jelenik meg a szobában. Ő egy rendező külsejű figura, amit onnan lehet tudni, hogy gubancos szakállt és télen-nyáron színes, kötött sapkát visel. Mellette Vidrócky lépdel némán, egy sápkóros, vézna testalkatú alak.

Rakovácz:

– Ennyi, kész a tökéletes kampányfilm a chipről, nemsokára megy is kifelé a tévécsatornákra meg a közösségi médiafelületekre!

Vízöntő (2)

Szívem szerint feltápászkodtam volna, hogy leeresszem a redőnyöket, ám a tagjaim nem engedelmeskedtek. Először nem ijedtem meg túlzottan, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kék folyadék bénította meg az izmaimat. Rövidesen azonban penetráns bűz tódult az orromba, aminek csakis a hátam mögött álló, üres tükörfoglalat lehetett a forrása. A borzasztó odor leginkább rothadást idézett, olyasfélét, amilyet az ember többnapos hulla közelében szagolhat. Szerettem volna megfordulni, de a mozgási képességeim továbbra is erősen korlátozottaknak bizonyultak. A bűz erősödött, és úgy tűnt, hívatlan vendéget tükröz vissza a hátam mögül a velem szemben elhelyezkedő ablaküveg.

Az egész szituáció egy hatásvadász, sablonokkal zsúfolt, harmadrangú kísértethistóriára emlékeztetett. A hagyaték kezelője novellakarakterek szintjére süllyed, egy gyanús körülmények közt elhunyt író feljegyzései közt esős idővel érkező másvilági istenekről olvas, és a veszedelmes entitás némi droghasználatot követően személyesen is megjelenik. A dolgozószoba parkettája megreccsent, mintha csakugyan felém lépkedett volna valaki vagy valami az odakint villogó elektromos kisülések fényében, aki átjárónak tudja használni az összetört tükröket. Tudatom egyik hátsó zugában ott motoszkált a gondolat, hogy megérkezett a Vízöntő, és be akarja kebelezni a lelkemet.

Egyre hevesebben szerettem volna legyűrni a tagjaimat gúzsba kötő mozdulatlanságot, és végül siker koronázta erőfeszítéseimet. Kipattantam a hintaszékből, és megperdültem, de senki sem állt mögöttem. Tekintetem ekkor a tükör maradványaira esett, és felordítottam, mert az összezúzott üveg visszakerült a helyére, és mögötte egy rettentő teremtmény várakozott.

Pontosan úgy festett, ahogy Lang megmintázta az irományában. Kentaurszerű fajzat bámult rám a foncsorozott felület túloldaláról, megnyúlt koponyáján ágas-bogas agancsra emlékeztető kinövés burjánzott. A legijesztőbb mégsem ez volt benne, hanem az, hogy a teremtmény az én arcvonásaimat viselte. Megbabonázva bámultam, miközben kétségbeesetten igyekeztem értelmezni valahogy a helyzetet. A rémítő hibrid torkán fültől-fülig húzódó vágás tátongott, két szeme helyén véres, kivájt üreg ásítozott. Felüvöltöttem, mert az üveglapról visszatükröződő groteszk kinézetű képmásom segélykérően felém nyújtotta a karját, és fejhangon felsikoltott.

Rámeredtem, majd könnyek áradata kezdett záporozni a szememből, miközben az utoljára olvasott füzet oldalai úgy pörögtek a levegőben, mintha egy kísértet lapozgatná őket. Felragadtam a mögöttem billegő hintaszéket, és teljes erőből a tükörhöz vágtam. Az üveglap fülsértő csörömpöléssel szilánkokra hullt, és riasztó asztrális képmásom elenyészett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert a helyzet megoldása egyszerűbbnek bizonyult, mint hittem. Az üvegszilánkok mögött azonban ezúttal nem a keret, hanem egy alagútra emlékeztető, sötét nyílás tárult fel, és maga felé húzott. Próbáltam ellenállni, ám fokozódó szívóereje végül beszippantott.

Gyorsvonati sebességgel száguldottam az anyaméhként lüktető síkok között, miközben lidércnyomásos metamorfózison mentem át. Nem tudtam, mi történik velem, csak azt, hogy iszonyatosan fáj. Az altestem valahogy megnyúlt, miközben a csontjaim groteszk módon átalakultak. Lábaim kemény patákká váltak, koponyám felső részét tűhegyes szarukinövések ütötték át. Hullámzott körülöttem minden, a pórusaimból vér szivárgott, és úgy éreztem, beleőrülök a fájdalomba. Az egész valamiféle borzalmas születésre emlékeztetett, és úgy látszott, sohasem akar véget érni.

Egyszer csak valami keménynek ütköztem, és dühödten belefejeltem a homlokomból sarjadt agancskoronával. Csörömpölés hallatszott, és a következő pillanatban egy szétzúzott tükör keretéből ugrottam elő egy olyan dolgozószobában, ami a megtévesztésig hasonlított a kiindulási pontomként szolgáló helyiségre. Odakint ugyancsak ítéletidő tombolt, az ég ereszcsatornái úgy zúdították a halandókra felgyülemlett víztömegüket, mintha az istenek értünk zokognának.

Lang kábán billegett a hintaszékében, ölében elrongyolódott füzet pihent, a közelében kiürült fecskendő hevert a padlón, amelynek falára olajosan kéklő anyag rakódott. Nehézkesen kinyitotta a szemét, és rám bámult. Gyilkos indulat támadt bennem, és csattogó patákkal nekirontottam. Nem akartam bántani, de a férfi drogoktól bódult elméje áthozott ebbe a valóságba, és rákényszerített a metamorfózisra. Először az arca felé ökleltem az agancsommal, és mindkét szemére megvakítottam, hogy ne kelljen látnia, amit ezután teszek vele.

Én vagyok a Vízöntő, a lélekvadász, aki éhes parazitaként várakozik a szellemvilág sötét zátonyai között. Jól vigyázz, mit írsz le! Mert amikor jön az esős idő, és megnyílnak az átjárók, kábult elméd magához ránt, mint molylepkét a lámpafény…

Vízöntő (1)

Derek Lang homályos körülmények között távozott az élők sorából, bár a hatóságok egyszerű öngyilkosságként zárták le az ügyét. Talán nem találtak gyanús mellékkörülményeket, noha meglehetősen ritka, hogy valaki először kiszúrja mindkét szemét, aztán fültől-fülig átvágja a saját torkát egy szilánkokra zúzott tükör előtt, mielőtt végleg eltávozna ebből a földi siralomvölgyből. Egyes pletykák szerint túl sok tudatmódosítót használt a borzalmas lények kiötléséhez, ami kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a lelkivilágára. Nem tisztem mások felett ítélkezni, én csak jó pénzért felöltöm az alkotói profiljukat. Ezúttal is ez volt a helyzet: azért jelentem meg Lang otthonában, hogy magamra öltsem a személyiségét, és egy róla szóló, hitelesnek látszó önéletrajzot hamisítsak. Nem ez volt az első ilyen megbízatásom, profinak számítottam megboldogult irodalmi notabilitások fiktív memoárjainak megkomponálásában.

Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, amikor megérkeztem az elhagyatott hegyi kúriához, ahol a néhai tengődött. A viktoriánus stílusú épület úgy magasodott a környező erdőség fölé, mint egy gondterhelt redőkbe gyűrődött homlokú óriás. Első pillantásra megállapítottam, hogy Lang meglehetősen magányos életet élhetett itt, és a takarítás sem lehetett az erőssége, mivel az egész rezidencia elképesztő elhanyagoltságot tükrözött. A földszinti mosogatóban csaknem a mennyezetig ért a szennyes edények halma, enyészet bűze lengte be a helyiségeket, a sötét sarkokban pókhálók tenyésztek. Amennyire tőlem telt, kitakarítottam, majd haladéktalanul nekiláttam feldolgozni a kétezres évek legelismertebb horrorszerzőjének irodalmi hagyatékát.

Hamarosan néhány elrongyolódott, kézzel teleírt füzetre akadtam, amikből egy eklektikus érdeklődésű, rendkívüli műveltségű ember karaktere rajzolódott ki előttem, aki súlyos személyiségzavarának köszönhetően meglehetősen féktelen életet élt. Az egyik füzetben naplószerű részleteket találtam, amelyekben Lang komolyan vallott arról, hogy úgy sejti, holografikus realitásban élünk, amiben ébren álmodó istenek hemzsegnek. Szerinte ezek az írók, akik öntudatlan teremtő erővel rendelkeznek, vagyis más párhuzamos univerzumokban valósággá válnak az általuk lejegyzett, kitalált történetek. Azt is vallotta, hogy szélsőséges időjárás során olykor összemosódhatnak a valóságok, és a teremtő elme természetfeletti entitások átjárójává válhat egyes pszichedelikus tudatmódosítók hatására.

Lang ezután egy olyan teremtményről mesélt, akinek a felbukkanását égiháború kitörésekor gyakran megtapasztalta. Azt állította, sokszor találta magát a dolgozószobai nagytükör előtt, amikor ítéletidő zúdult a környékre. Ilyenkor orrfacsaró rothadásszagot érzett, és egy ismeretlen sík sötét körvonalai rajzolódtak ki az üveglapon. A távolban kentaurra emlékeztető agancskoronás alak magasodott, vonásainak helyén homály kavargott. Lang agyába furcsa mód információk szivárogtak a kreatúráról, akit elkeresztelt magában Vízöntőnek. A különös entitás egy lélekvadász idegen istenség volt, aki megbújt egy rémtörténet paralel univerzumában, és úgy vonzódott a drogoktól bódult írók elméjéhez, mint molylepke a lámpafényhez. Mágikus ereje azonban megkopott az idők során, és a természetfeletti hatalmasság pozíciójából fokozatosan egy paranormális képességekkel bíró szellemi parazita szintjére süllyedt. A Vízöntő nem is sejtette, ki ő, mivel csak akkor lényegülhetett át igazi önmagává, ha valamely elbeszélő tudatán keresztül átjárót nyílt, és átrántotta a mi világunkba.

Lang a feljegyzéseiben arról panaszkodott, hogy egyre gyakoriabbakká váltak a találkozásai a Vízöntővel. Ráadásul minden alkalommal rohamosan csökkent az idegen isten és a tükör közti távolság, aminek következtében a kreatúra vonásai is mind’ határozottabbakká váltak. Lang a rendszeres drogfogyasztásnak köszönhetően azt sem tudta eldönteni, ő találta-e ki a közeledő rémalakot, vagy az tőle függetlenül nyerte el létezését. Ami azt illeti, ennek a megállapítása nekem is komoly nehézségeket jelentett. A férfi narratívája hagyományos, mondhatni autentikus naplóbejegyzéseket idézett, ám a szkeptikusabb énem nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy valójában egy memoárnak álcázott, befejezetlen fikciót olvasgatok, aminek még munkacímet sem adott. Mindenesetre akárhogy is volt, Lang egyértelműen a valóságból merített ihletet, mert a dolgozószobájában ott pompázott a kitört tükör, amiről olyan sokat regélt a megsárgult füzetlapokon, mi több, az egyik szövegrészlet révén a szerző eldugott narkotikumkészletére is rátaláltam. A helyiség bal sarkában álló könyvespolcon kellett elmozdítani két vaskos Lovecraft válogatáskötetet, mire egy rejtett mechanizmus feltárt egy titkos üreget. Akadt ott mindenféle készség, amivel az ember bódulatot elősegítő kivonatokat juttathatott a szervezetébe. Nem is tudom, mikor jött a gondolat, hogy ki kellene próbálnom őket, de úgy véltem, a teljes átéléshez nem elég csak Lang otthonának áporodott levegőjét szívnom.

Először egy hieroglifaszerű faragásokkal borított tajtékpipát választottam a készletből, és félelem nélkül elfüstöltem a benne található keveréket. A kábítószer nagyon gyorsan hatni kezdett, de csak egyfajta könnyed lebegés vett erőt rajtam, ami újabb kísérletezésre ösztönzött. Következőnek egy fecskendő olajosan kéklő tartalmát adtam be magamnak. Míg a kertre néző ablakon keresztül a gyommal felvert udvart bámultam, fel-lebillegtem Lang kedvenc hintaszékében, és türelmesen vártam, hogy a különös anyag dolgozni kezdjen a véremben. Nem tudom, mennyi időt tölthettem mélázással, de egyszer csak vakító villám hasította át a hegyvidékre boruló sötétséget, és valóságos ítéletidő zúdult a környékre.

A parti

Úgy éreztem, eljött az a pillanat, amikor besurranhatok a gazdagok világába, és következmények nélkül belekóstolhatok az elit nagystílű életvitelébe. A Prospero Wellness Központot választottam ki erre a grandiózus társadalmi kísérletre, amelynek jómódú vendégeit elismert táplálkozási szakértők és ötcsillagos sztáredzők készítették fel éjt nappallá téve a közelgő strandszezonra. Az idelátogató celebek tudomást sem vettek a külvilágban tomboló újfajta, heves orrvérzéssel és fulladásos halállal járó világjárványról. Az objektumon belül professzionális őrség és a legmodernebb technológiák védték őket. A komplexum még saját klímatisztító berendezéssel is rendelkezett, amely hűvös duruzsolással tette a dolgát. Az intézmény vezetője, Herceg Edgár egy nap úgy döntött, hétvégére jelmezbált szervez a prominens bentlakók szórakoztatására. Sterilizált karneváli maszkokat hozatott Velencéből, és felbérelte DJ Ushert, a legkeresettebb lemezlovast, hogy ő keverje a zenéket.

A zenei stáb érkezése kellőképpen elvonta a biztonságiak figyelmét, így egy szimbolikus jelentőségű maskarában beslisszoltam, és elvegyültem a tömegben. A mulatozók dübörgő techno zenére vonaglottak, és észre sem vették betolakodó mivoltomat. Döbbenten bámultam a szteroidokkal felpumpált, plasztikai sebészek szikéje által kívánatosra szabott, csokoládébarnára szoláriumozott testeket. A méregdrága dresszek alól dagadó bicepszek, precízen kidolgozott hasak, feszülő tomporok és definiált vádlik villantak elő.

A félisteni testekbe zárt vénségek groteszk orgiája hét teremben zajlott, melyekből eltávolították a méregdrága edzőgépeket. A tánctérré átrendezett helyiségek falait Herceg rendelésére más és más árnyalatúra festették. Kék, bíbor, zöld, narancsszín, fehér, lila és fekete – a szobák ebben a sorrendben következtek. DJ Usher a narancsszínűben keverte a zenéket, és legkiválóbb hangosító berendezésekkel az épületegyüttes legtávolabbi zugába is eljuttatta a dobhártyaszaggató dallamokat. Időnként véletlenszerűen egy ingaóra kongását játszotta be a trackek között; talán, hogy vendégeit az idő múlására emlékeztesse.

Sokan tudatmódosító szerek használatához folyamodtak, hogy még lázasabban vethessék magukat a bacchanáliába, a diadalmasan körbejáró tulaj ellenben tiszta maradt; talán azért, hogy rögtön közbeléphessen, ha valami rosszul alakulna. A szikár, aszkétikus arcú vállalkozó pont ugyanakkor jelent meg a legutolsó, a fekete szobában, amikor én is odaértem, és úgy meredt rám, mintha kísértetet látna.

Ami azt illeti, nem fordítottam túl sok figyelmet maskarám kifinomultságára, és arra sem fektettem komolyan hangsúlyt, hogy kellőképpen elegáns karneváli maszkot viseljek. Kosztümként mindösszesen egy vérszennyes halotti leplet húztam magamra, mintegy megidézve a külvilágban dühöngő ragályt. Herceg pipacsvörös fejjel mutogatott rám, a felindultság valószínűleg belefojtotta a hangot. A biztonságiak nyilván érzékelték a bajt, mert a zene lehalkult, és másodperceken belül egy tagbaszakadt őr termett mellettem.

– Nyugodjon meg, ez csak lenti gondnok zavarodott kamaszfia! – ordította gazdája felé a hústorony, miután leszaggatta rólam a halotti leplet, és sikerült beazonosítania.

Ekkor Herceg orrából dőlni kezdett a vér, és a középkorú fitneszguru, némi zihálást követően holtan elvágódott. A termekben sikoltozás támadt, és a mulatozók sorra összeestek, mintha egymást felborító dominók lennének. Az engem leleplező őr megpróbált beleszólni a csuklójára szíjazott kommunikátorba, ám az ő orrából is pusztító, vörös hullám bugyogott fel, és ugyanúgy elterült, mint a többiek.

DJ Usher utolsó erejével igyekezett visszatekerni a hangerőt a maximumra, ám a sors groteszk fintoraként csak az est során védjegyévé vált baljós órakongatást sikerült bejátszania, mielőtt a keverőpultjára omlott volna. Ott álltam egyetlen túlélőként, vérző orral, hisztérikusan kacagva, miközben kimondhatatlan elégtétellel szemléltem, ahogy a pusztulás és a téboly átveszi korlátlan uralmát az egészség e rendíthetetlennek hitt erődítménye felett.

A kezdő

Somlai az irodájában toporgó hórihorgas fiatalembert fixírozta.

– Hogy is hívják? – kérdezte türelmetlenül. – Balsai?

– Balassai – közölte a colos –, Balassai Károly…

Az erősen kopaszodó főszerkesztő legyintett.

– Jó-jó, hagyjuk! Ki nem állhatom a kezdő írókat, csak azért fogadtam, mert ma eleve rossz passzban vagyok. Na, üljön le, és meséljen a remekművéről!

A langaléta Balassai az íróasztallal szemben álló fotelba ereszkedett, és megpróbálta kényelmesen elrendezni sáskaszerűen hosszúkás végtagjait.

– Hát, kérem, ez nem egy kimondott nagyregény – magyarázta –, inkább amolyan hosszabb elbeszélés. Egyelőre az a munkacíme, hogy az öreg halász és a tenger, de lehet, ez marad a végleges.

Somlai szemöldöke a homlokáig szaladt.

– Hogy mi van?

– A sztori egy idősödő halászról, Santiagóról szól, aki nekivág a tengernek, hogy kifogjon egy nagy halat – folytatta zavartalanul Balassai. – Már hetek óta nem volt kapása, és a segéde Manolin is elhagyta, szóval fáradt és elkeseredett…

Somlai elvörösödött.

– Maga most szórakozik velem?

A főszerkesztő arra tippelt, hogy vagy simán elmekórtani esettel vagy a minősített szemtelenség egy ritka kirívó megnyilvánulásával van dolga.

– Miért szórakoznék? – húzta fel az orrát Balassai. – Az öreg horogra akaszt egy marlint, és az kihúzza magával a nyílt tengerre. Harc az elemekkel, nélkülözés, magány, kézgörcs, az egész egy szimbólum az öregségről, az elmúlásról és a kitartásról. A végén a nagy hal elpusztul, aztán…

 – Várjon – vágott közbe Somlai –, kitalálom, cápák jelennek meg, és lemarcangolnak róla minden húst!

Balassai szeme kitágult.

– Honnan tudja?

Somlai fáradtan a mennyezet felé emelte tekintetét.

– Ezt az egészet úgy, ahogy van, megírta már egy Hemingway nevű ürge, és nagyon sikeres lett vele.

Balassai az állát dörzsölgette.

– Hemingway? – kérdezte tűnődő hangon. – Még sohasem hallottam róla.

Somlai kezdte elveszíteni a türelmét.

– Na, ne vicceljen!

– Pedig így igaz. Meglehetősen elszigetelten élek, nincs internetem, és semmiféle médiát nem követek, csak világtól elzárt magányomban alkotok.

Somlai hallott a végtelenmajom-tételről, mely szerint, ha végtelen számú majom korlátlan ideig véletlenszerűen ütögeti végtelen számú írógép billentyűit, akkor majdnem biztos, hogy előbb-utóbb megismétel valami irodalmi bravúrt, mondjuk Shakespeare szonettjeit. Kicsi rá az esély, de elméletileg lehetséges.

– Nézze – sóhajtotta –, tegyük fel, teljesen véletlenül szóról-szóra megírta ugyanazt a sztorit, amit valaki más már hetven évvel ezelőtt papírra vetett. Ebben az esetben csak azt tudom mondani, gratulálok, de nem adhatom ki. Tudja, a szerzői jogok meg ilyesmik miatt.

Balassai lehorgasztotta a fejét.

– Értem – mondta csüggedten.

Somlai széttárta a karját.

– Igazán sajnálom, ha esetleg akadna más érdekes ötlete…

– Igazából van egy – ragyogott fel Balassai arca –, dolgozom egy mesén is, egy dagadt mackóról szólna, aki imádja a mézet, és bár fiú medve, úgy hívják, hogy…

– Micimackó – fejezte be a mondatot elgyötört grimasszal Somlai.

– Úgy van – vágta rá Balassai –, de honnan… Óh!

– Igen, ezt is megírták. – bólogatott résztvevően Somlai. – Egy Milne nevű ipse a bűnös, bár maga biztosan még sosem hallott róla.

– Nem – ismerte el lebiggyedő ajakkal Balassai.

– Fogjon inkább másba – javasolta Somlai –, az írás talán nem magának való.

– Állítólag a muzikalitásom is egészen kiváló – jegyezte meg lehangoltan az égimeszelő –, gondolja, hogy a zeneszerzésben esetleg sikeres lehetek?

Somlai felegyenesedett az íróasztala mögött, hogy jelezze, vége a fogadóórának.

– Egészen bizonyos vagyok benne.

– Már eszembe is jutott egy remek dallam – indult Balassai boldogan a kijárat felé –, a viszontlátásra!

– Ég önnel! – morogta Somlai, miközben megvonagló arccal hallgatta, hogy vendége kifelé menet a Für Elise jól ismert kezdő taktusait dúdolja.

Az intellektus érintése

Takács Áron, az Árkádia Könyvesbolt középkorú, visszafogottan sármos biztonsági őre épp baráti eszmecserébe bonyolódott Jane Austennel, amikor az üzletbe lépett egy sziporkázó szépségű, szőke nő.

– Nincs nagyobb gyönyörűség az olvasásnál – magyarázta lelkesen a Büszkeség és balítélet szerzője. – Az ember mindent megun, de egy jó könyvet soha…

Áronban fellobbant a vadászösztön, faképnél hagyta Austent, és a szimpatikus fehérnép nyomába eredt. A nő által levett könyvek megérintésekor nyilvánvalóvá vált számára, hogy az elbűvölő teremtés főleg a romantikát és misztikumot kedveli, mert a lapokról hol egy csokornyakkendős Drakula, hol egy álruhás főrang ugrott elő. Áron úgy ítélte meg, nem nyúlhat nagyon mellé, ha a Rómeó és Júlia erkélyjelenetével indít, és végigsimított egy Shakespeare köteten.

De csitt, mi fény tör át az ablakon? – lépett lehengerlő mosollyal az igéző szőkeség mellé, miközben a nő háta mögött az angol drámaírás nagymestere súgta a szöveget. – Napkelte az, és napja Júlia. Kelj, drága nap, s az irigy holdat öld meg, mely máris halvány és bútól beteg, hogy szebb vagy nála, szolganője, te ne szolgáld őt, ha irigy reád, hisz szűz-ruhája halvány s színtelen, balgák viselhetik csak: dobd el azt![1]

– Ejha! – pirult el a bájos idegen. – Ön mindig ilyen költői hangnemben veszi le a lábukról a vásárlókat?

– Csak az álomszépeket – vágta rá Áron –, bár bevallom, élesben még sohasem próbálkoztam vele.

– Nos, úgy látom, azért elég jól megy – bólogatott elismerően ábrándjainak netovábbja –, de sötétebb tónusban is sikerülne?

Sok-sok hosszú esztendeje már tengerpart bús mezején, élt egy kislány ismerhetitek – Lee Annácska nevén – simított végig lezseren Áron egy karnyújtásnyira hivalkodó Poe-válogatáson –, s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én. Gyermek volt s gyermek voltam én Lee Annácska meg én, de szerelmünk több volt, mint szerelem tengerpart bús mezején, irigyeltek még az angyalok is fenn a felhők tetején.[2]

– Le vagyok nyűgözve – pihegte felindultan Ámor küldötte. – A nevem Pálfalvi Klementina, és jogszabályokat kodifikálok a hadügyminisztériumban.

– Kiváló, akkor este nyolckor egy vacsora egy fényűző étteremben, kedves Klementina? – váltott Áron finom névalliterációval Casanova-üzemmódra.

A randit rögvest lefixálták, aztán a csinos jogászlány huncut mosollyal távozott. Áron először járt a találkozó színhelyeként megjelölt belvárosi szusizóban, de feltalálta magát, mert amint megérintette valamelyik fogást az étlapon, felködlött előtte egy dörmögő hangú japán séf, és enyhe akcentussal felsorolta az étek összetevőit. Az este pompás hangulatban telt, Klementina felhívta magához hódolóját egy italra, és végül együtt töltötték az éjszakát.

Amint a szexi könyvmoly kielégülten álomba merült, Áron gyorsan búcsúlevelet körmölt neki a legnagyobb romantikusok stílusában, és angolosan távozott. Másnap a boltban olyan jókedvű volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Ahogy végigsimította a könyvek gerincét, a legtöbb klasszikus gratulált az új trófeához. Még a nagy nőcsábász hírében álló Byron is kalapot emelt előtte; egyedül a sértett Austen kéjencezte le meg Freud tett egy epés megjegyzést a szoknyavadászattal kompenzált rejtett Oidipusz-komplexusára.

Hanyagul eleresztette a füle mellett a pszichoanalízis atyjának pikírt kommentárját, mivel tökéletesen elégedetté tette a tudat, hogy a virágzóan fiatal hajadonok egy jelentős része még mindig vevő az intellektusra. Tudta, hogy megy az ilyesmi, Klementina csodás emlékként őrzi majd közös élményüket, miután elolvassa a szívhez szóló levelet. Természetesen ejt majd néhány kövér könnycseppet, de eszébe sem jut folytatást követelve visszatérni az Árkádiába. És jól is van ez így, a romantika csak addig romantika, amíg nem fojtja meg a mindennapok szürkesége.

Áron elmosolyodott, mert egy szemkápráztatóan mély dekoltázsú, vörös hajú hölgy sasszézott be az üzletbe. Túl lehetett már a negyvenen, de vérforraló érzékiség áradt belőle. Nemes ragadozót idézett (talán egy pumát?), amelyet csak tüzes szenvedéllyel lehet megszelídíteni.

Találgatni kezdte, mi lehet az ízlése.

Sartre, Hardy esetleg Chaucer?

Dobogó szívvel a nyomába eredt pillekönnyű mozdulatokkal érintve a manikűrözött ujjak közt megforduló könyveket. A kép hamar összeállt hála veleszületett képességének, és mire öles léptekkel beérte a vadító bestiát, már pontosan tudta, mivel szólítsa meg.

Volna csak enyém az ég köntöse, arannyal hímzett ezüstszínű fény, az ég kék, sötét s szürke köntöse, melyben az éj jár s a hajnal s a fény, azt terítem lábaid elé: de minden kincsem csak az álmaim, álmaim terültek lábad elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.[3]

Yeats felmutatta a hüvelykujját a vörös démon háta mögött, Áron pedig a hódítás vágyától megrészegülten új táncba kezdett.


[1] William Shakespeare: Rómeó és Júlia – Szász Károly fordítása

[2] Edgar Alan Poe: Lee Annácska nevén – Babits Mihály fordítása

[3] William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik – Szabó Lőrinc fordítása

A Hold vonzásában

Űrutazásom hatodik napján azt álmodtam, hogy az otthonunkat övező erdőben kóborolok, miközben a sárga fényű lampionként világító Hold misztikus erővel hív magához. Megbűvölten bámultam a hatalmas égitestet, lelkemben ősi ösztönök ébredeztek. Ledobáltam ruháimat, torkomból artikulálatlan hangok törtek fel, és barbár táncba kezdtem.

Verítékben úszva riadtam fel, körmeimet görcsösen priccsem kárpitjába vájtam.

A mi családunk mindig is különleges kapcsolatban állt a Holddal. Arthur bácsikámnak holdtölték idején úgy megerősödött az arcszőrzete, hogy a legélesebb zsilettpenge is kicsorbult rajta. Aztán ott volt Stephanie nénikém, aki a holdtöltéken alvajáróként garázdálkodott a házban, nagyjából olyan hatásfokon, mint elefánt a porcelánboltban. Egyszer láttam, ahogy önkívületben keresztülsétál a könyvtár tömör tölgyfaajtaján, bár Joanne nővérem szerint csak a képzeletem játszott velem.

Én sem voltam tőlük különb vérrokonaimtól, a telihold bűvös sugárzásától magam is számtalanszor eksztázisba estem. Ezek a különös rohamok végigkísérték egész fiatalkoromat, ám tanulmányaimat nem befolyásolták, mivel mind tanáraim, mind diáktársaim előtt sikeresen eltitkoltam őket.

Már kiskamaszként eldöntöttem, hogy engedek égi kísérőnk vonzásának, és egy nap a felszínére lépek. Huszonegy éves koromra teljesült az álmom, bekerültem az Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal 2027-es Hold-programjába, és minden létező tesztet maximális pontszámmal teljesítettem. Én lettem az első számú jelölt, aki Neil Armstrong és Buzz Aldrin nyomdokaiba léphet. Ez okozott bennem némi meghasonlottságot: énem egyik fele ezer szállal kötődött a tudomány és a racionalitás világához, míg a másik transzcendens erők ködös határmezsgyéin bolyongott.

Amikor famíliám értesült az örömhírről, hatalmas dáridót csapott, amelyre meghívtuk a teljes klánt. Ordas zsibongás verte fel ősi kúriánk termeit, a farkaséhes rokonság hajnal hasadtáig mulatozott. Mindnyájukat megöleltem, végigsimítottam az ódon falakon meg a könyvtárszoba vadonatúj ólomajtaján, és jó időre búcsút vettem otthonomtól.

Csapongó elmém felidézte a kilövés emlékképeit. A Cape Canaveralban található Kennedy Űrközpont tükörsima betonján álltam a célba juttatásomra kijelölt rakéta előtt. A gigászi acélmonstrum vakítóan csillogott a szikrázó napfényben, törzsén a Perverseranc felirat díszelgett. Tagjaimon narancssárga szkafander feszült, koponyámon űrsisak gömbölyödött. Magabiztosan felfelé indultam a jármű bejáratához, és nemsokára segítőkész technikusok az irányítófülke ülésébe szíjaztak. Ezt követően lezárták kívülről az ajtót, és egy monoton géphang elkezdte a visszaszámlálást.

A hajtóművek iszonyatos hangerővel feldübörögtek, és az űrhajó elszakadt az űrrepülőtér betonjától. Örült rázkódás dobálta a testemet, miközben jól tudtam, hogy lényegében egy sok megatonnás bombán ülök. Végül levált az első fokozat, és Perverseranc megszabadult a Föld nehézkedési erejének béklyóitól. A több G-és gyorsulástól leírhatatlan fájdalmakat éltem át. Jól tudtam, hogy egy átlagos ember már az első percekben szétkenődött belsőségekkel és ízzé-porrá tört csontokkal omlott volna el a pilótaülésen.

A NASA-nál az volt a hivatalos narratíva, hogy a tagjai azért nem tértek vissza jó darabig a Holdra, mert sehol sem találták az erre alkalmas technológiát, ami a 60-as évek végén még a rendelkezésünkre állt. Ez természetesen bődületes baromság volt. Az igazságot egy Eugen Forbes nevű orvos specialista osztotta meg velem néhány nappal a fellövésem előtt.

– Hétköznapi ember képtelen elhagyni a Földet, még a hivatásos űrhajósok között sincsenek olyanok, akik fizikailag alkalmasak lennének erre. Persze megkérdezhetnéd, hogy ha ez így van, miért nem eresztjük szélnek a sok használhatatlan jelöltet. A válasz egyszerű, azért, mert akadnak különleges vérvonalak, amelyek időnként kitermelnek egy-egy speciális személyt. Armstrong és Aldrin is ebbe a kategóriába tartoztak, csak sajnos fenemód kevés hozzájuk hasonló akad, és átkozottul nehéz megtalálni őket.

Megvakargattam az államat.

– Mi van a független űrügynökségekkel meg az űrturistákkal?

Forbes legyintett.

– Az a néhány űrturista, aki ténylegesen kijutott a bolygóközi térbe szintén különleges egyed. A Nemzetközi Űrállomás időnként úgymond élő adásban bejelentkező dolgozói mind fizetett színészek, akik műtermekben bohóckodnak. Van egy globális megegyezés az űrügynökségek között: a show-nak mennie kell, hogy ne vonják meg az iparágtól a milliárdos támogatásokat. Időnként pedig tényleg felbukkan valaki, aki valóban képes élve átvészelni a kilövést.

Eltátottam a számat.

– Végig tisztában voltatok a valódi természetemmel?

A doki a vállamra csapott.

– Már az első orvosi vizsgálatoknál lebuktál, de nem kerítettünk túl nagy feneket a dolognak. Tudod, a magadfajták sokat fejlődtek az évszázadok során, ha tekintetbe vesszük, hogy a régi időkben általában megvesztek, és többnyire fáklyás falusiak hányták kardélre őket. Persze utánanéztünk a hátterednek. Az otthonod környékén ritkák az eltűnések, szóval ti elég fegyelmezettek vagytok, nekünk meg kapóra jött, hogy végre akad valaki, aki újra a Holdra küldhetünk…

Felemelkedtem fekvőhelyemről, és a szivacson éktelenkedő hasadásokat bámultam, miközben visszahúztam a karmaimat. A Perverseranc ablakához mentem, és kibámultam rajta. A csábító fényben úszó Hold betöltötte a látóteremet. Legszívesebben hangosan felvonyítottam volna, de leküzdöttem a késztetést.

Egész testemen vastag szőrzet sarjadt alvás közben, de a szkafanderemet úgy tervezték, hogy elrejtse átváltozásomat. A tagjaimat fedő vastag bundából semmi sem fog látszani élő adásban, ahogy megnyúlt pofámból és meredező agyaraimból sem, mivel felkapcsolom az űrsisakom fényszűrőit a műsor kezdete előtt. Már csak elő kellene rukkolni valami jó kis „holdralépős” szöveggel, Armstrong ugyanis elég hathatósan letette a garast az asztalra ezen a téren. Természetesen kicsit átalakították az eredeti üzenetét, mire a földi hallgatósághoz ért, Dr. Forbes azonban elárulta, mit mondott igazából, amikor elhagyta az Apolló–11-et.

„Kis lépés ez az emberiségnek, de hatalmas ugrás egy farkasembernek!”