Bojtor Iván

Visnu lábnyoma

Ha hiszed, ha nem, egyszer réges-régen a mi falunkban is itt járt a hatalmas Visnu. Azt mesélik az öregek, hogy a sivatag akkoriban még távol volt innen, és ott, ahol most az a sziklás mély völgy van, valaha a szent Jinai folyó zúgott. Itt jártának ott a bizonyítéka, azon a kiemelkedő sziklán, ahol manapság Mudalijar, a vén koldus tölti napjait. Akár meg is nézheted. Ott van Visnu lábának lenyomata beleolvadva a kőbe.

Állítólag úgy történt, hogy Visnu egyszer lepillantott az égből és meglátott egy remetét, aki a víz színén akar átsétálni, és már sokadszorra a víz alá bukott, nem adta fel, újra és újra próbálkozott. Visnu elnevette magát ezen az igyekezeten és a Legyőzhetetlen Megtartó képében leszállt az éppen partra kapaszkodó remete elé, és így szólt:

– Én vagyok a hatalmas Visnu. Láttam fáradozásodat. Kérj bármit tőlem, én teljesítem.

Az öreg remete, aki kisfiú kora óta ott gyakorolt a folyó partján így felelt:

– Hatalmas isten, Visnu! Azt kérem, ne hagyj addig meghalni, amíg erről a szikláról a túlsó partra száraz talppal át nem sétálok a víz felett.

– Legyen, ahogy kívánod – bólintott Visnu, és abban a pillanatban el is tűnt, csak lábának sziklába olvadt nyoma maradt ott.

Mondják, mindez abban az esztendőben történt, amikor ez a nagy, rettenetes szárazság kezdődött. Messze északon Uttanapáda király gátat emeltetett a folyón, és a saját földjeire téríttette a vizet. A szent Jinai medre egyik napról a másikra teljesen kiszáradt. A remete mégis nap, mint nap kiment oda a sziklához, és csak várta, várta a vizet. Még az öregek sem tudják, hány év telt el azóta. Talán négyszáz, talán ötszáz. Visnu megtartotta, ígéretét. Láthatod magad is. A vénséges vén Mudalijar ma is ott áll azon a sziklán, és a völgy felé bámul, még mindig reménykedik.

Eryx falai alatt

Akkor már csak két választásom maradt. Az egyik, hogy beállok baleári-parittyásként, zsoldosnak a karthágói vezér, Hamilcar seregébe, abba, amelyik Eryx erődjét védte, a másik meg az, hogy felcsapok tengerésznek a római flottába, amelyik éppen Caius Lutatius Catullus győzelemre kiéhezett serégét készült átszállítani Szicília szigetére, hogy megostromolja Eryx erődjét.

Addig-addig halasztgattam a döntést, míg kicsúsztam az időből.

Így történhetett meg, hogy ott voltam mindkét seregben.

Mikor Eryxbe híre érkezett a felénk közeledő flottának, levonultunk az erődből a tengerhez, és csatarendben ott várakoztunk. Volt köztünk, aki a halálra készült, és persze volt olyan is, aki arra, hogy majd átszökik a rómaiakhoz.

Végre az ellenséges flotta a part közelébe ért. Ám akkor megint valamiféle időinterferencia keletkezett. Meg más – Mit tudom én milyen? –, légköri folyamatok indultak el, melyek rémséges vihart támasztottak.

A római flottának, majdnem minden hajója elsüllyedt. Ráadásul a másik énem is eltűnt a tengerben. Vagyis, én is belefulladtam a vízbe.

De ezt nektek, hiába is magyarázom.

Az Éjszaka Ura

Az Éjszaka Ura arcára rántotta ékkövekkel kirakott maszkját. Döngő léptekkel végig ment a dohos alagúton egészen a tükörig, még egy pillanatra megnézte magát benne, majd átlépett rajta.

Odaát, a másik oldalon, még csak szürkület volt. Félfejű Vikhammal találkozott elsőnek, aki egy tisztáson, éppen a láncos buzogány forgatását gyakorolta. Mikor meglátta, feléje lódította a fegyvert. A buzogány fejének penge élesre kifent kései felszisszentek reptükben. Az Éjszaka Ura maga elé kapta jobb kezét. A buzogány mintha egy láthatatlan falba csapódott volna egy szemvillanásnyi ideig megállt a levegőben, míg az utána vonagló lánc utolérte, csörrenve a földre hullott. A Félfejű közben eliramodott a falu felé.

Vikham artikulálatlan, semmi más hanggal össze nem téveszthető üvöltésére a falu minden lakója talpra ugrott. Gerendákkal ékelték ki a házak ajtajait, az ablakokra deszka támlákat szögeltek, a gyerekeket, nőket, öregeket a házak alatti pincékbe terelték, eloltották a mécseseket, és fegyverrel a kezükben várták az elkerülhetetlent a néma sötétségben.

Odakint még néhányszor felvinnyogtak a kutyák, majd idővel azok is elhallgattak.

Csak a gerendákból ácsolt falak résein bevilágító hajnali fények bátorították fel őket annyira, hogy kimerészkedjenek. A nyomkeresők végigszimatolták az utat, és mikor visszatértek elmondták, hogy az Éjszaka Ura kikerülte a csapdákat. Hiába dolgoztak hónapokig, hiába építették ki azt a szinte átjárhatatlan labirintust, hiába meredeztek a csapdákban a tűhegyesre kovácsolt vasrudak, az Éjszaka Ura átsétált közöttük, be a faluba, majd a hegyekbe vezető ösvényen felkapaszkodott a forrásig, és ott, mint mindig, mintha csak a levegőbe emelkedett volna, a nyoma megszakadt.

Az Éjszaka Ura a magasból szemlélte az újra életre kelt falu nyüzsgését. A férfiak fákat döntöttek, gallyaztak, és oszlopokat állítottak, a nők és a gyerekek a régi madarászhálókat kötözték egybe, majd felhúzták őket a magasba. Az Éjszak Ura ebből tudhatta, hogy valamit, megsejthettek titkából. Néhányszor még átrepült a falu felett, mikor egy szárnyas hölgy kék és sárga ruhában melléje szegődött. Persze megpróbálta lerázni, néhány gyors fordulatot tett, cikázott erre-arra, de hiába, mert az könnyedén szállt a nyomában. Egy pillanatra megálltak egymással szemben, az Éjszaka Ura a hölgy szemétől megbűvölve – ami oly ismerősnek tűnt neki – már-már követte volna, de a napfény halványult, és ettől annyira megrémült visszairamlott éji szállására.

Az Éjszaka Ura, mint már annyiszor, arcára húzta a csillogó ékkövekkel kirakott maszkot és újra elindult. Oly sokszor próbált már időben felérni a forrás felett meredező sziklában tátongó üreghez, de mind hiába. Amióta a falusiak újabb és újabb akadályokat állítottak, még a forrásig is csak ritkán jutott el, virradat előtt. Napközben ugyan kikémlelte őket, odafentről, de az éjszaka oly rövid volt, és a sziklafal oly meredek. A kék-sárga ruhás hölgyre gondolt, és megszaporázta lépteit. A tükrön túl, nem várta senki, még őrt sem állítottak, a magasból várták visszatértét. Futásnak eredt. Begyakorolt mozdulatokkal ugrált át a csapdákat fedő avar halmokon. A kutyák felnyüszítettek, a háztetőkről tüzes nyilak szisszentek, de a hálón át az ég felé. A vörös félhomályban átrohant a falun, felbotladozott a meredek ösvényen, elért a forrásig, acélkarmos kesztyűjével kapaszkodva mászni kezdett felfelé.

Biztos volt abban, hogy ezen az éjszakán feljut a barlangig, hogy végre, meghúzza azt a bizonyos kart, ami visszaállítja a dolgok rendjét ezen a furcsa világon. Ő maga, pedig visszaszállhat saját népéhez, és megkeresheti azt a sárga-kék ruhást. Vége a gyötrelmeknek, az átalakulások és növekedések agytépő fájdalmának, vége a rettegésnek a csapdáktól és a fegyverektől, vége a maszk könyörtelen irányításának. Aki ezt a kikerülhetetlen rendszert megalkotta, arra számított, hogy egy ember talál rá a maszkra ott a sötét alagút mélyén. Tévedett.

Jobb karja elérte a sziklapárkány peremét, felhúzódzkodott, felegyenesedett és…

Félfejű Vikham buzogánya a mellén találta el, az ütés erejétől a mélybe zuhant.

A falusiak valóságos zarándoklatot tartottak a forrásnál, ahol az összezúzódott páncélos, maszkos alak hevert a köveken. Mikor a bátrabbak már botokkal piszkálgatták, lökdösték, hogy valóban elpusztult-e, akkor váratlanul egy sárga-kék tollú madár szállt a páncélra és kétségbeesetten csivitelve újra és újra neki támadt az embereknek. A madarat hessegetve szétfejtették a páncélt, ámulatukra, csak egy sárga-piros tollú madár tetemét találtak benne.