Balog István

Bajusz nélkül

/in , /by

Negyven éve történt, akkor tizenegy éves voltam.

Még nem jött fel a nap, amikor egyedül, a szőlőtáblán nyílegyenesen keresztülvágva elértem a műutat. Átgyalogoltam a vonatsínen a dágvány felé.

Nedves, szinte mocsárszerű rész vitt a gyékényesig, ahol a bejáratunk pallói kezdődtek. A pallósor felénél indult a ritkás nádas.

Ahogy sétáltam a víz felé, megelevenedett a hajnal élővilága. Vizipatkány bukdácsolt a töredezett nádtorzsákon, sikló hajlította maga mellett a zöldellő szálakat, nádi poszáta hagyta el fészkét egy mellette elrepülő szitakötő kedvéért.

Nagyjából harminc méterre a sínektől kezdődött az igazi nádas. Kétszer olyan magas volt, mint én, sokszor ujjnyi vastagságúra nőttek a szálak. Apu ilyeneket vágott, hogy a strandon legyen kapufánk a vízben fejelgetéshez. A sűrű, egymásnak dőlő nádfüggöny között bújt meg az épített, trepnivel fedett stég, melyhez a csónakunk volt láncolva.

Miután eloldottam, kis evezőt vettem a kezembe és a torzsák alját csáklyázva lökdöstem magam előre. Egy ritkított, kanyargós nádkürtőn keresztül jutottam el a nyílt vízig.

Közvetlenül a nádas széléig eveztem, ahol egy kis öblöt alakítottunk ki nagypapámmal nyárelőn. Hosszúnyelű sarlóval a meder aljánál vágtuk el a szálakat, majd gereblyével feltéptük a hínárt és a tüskés rózsalevelet. Ezt a tisztást folyamatosan etettük. Hol főtt krumplival, hol erjedt kukoricával.

A két, iszapba szúrt fejes karó tavasztól őszig mutatta, hol a helyünk. Magára valamit adó horgász ezt tiszteletben tartotta. Ráhurkoltam a köteleket, majd begyúrtam a kukoricadarát egy szelet kenyérrel. Frissítésként a kívánt helyre dobtam.

Elővettem a nagy becsben tartott úttörőbotomat, melyet karácsonyra hozott a Jézuska, pedig évek óta nem is írtam neki. A horog az orsótalphoz volt bújtatva, így azt kiakasztva egy mozdulattal alkalmassá tettem a pecázásra.

Soha nem szoktam a nagypapám botjához nyúlni, nem is tudom, hogyan magyaráznám meg neki, ha beszakítanám úszóstól a horgát. A saját előkémre apró vöröset húztam ügyelve, hogy a testén végig vezetve a horgot, a feje és a farka fürge maradjon. Ezzel dévérre, vörösszárnyúra, bodrira szereltem.

Reméltem, a diszperzites délre tele lesz.  Nagypapa botját félve vettem elő, de ma valami különös késztetést éreztem. Erőt merítettem és a nagyobb horogra három szem csemegekukoricát szúrtam. Olyan tejeset, amit csak a konzerv tud. Egy szem a horogra, egy a számba!

Tudtam, a nagyobb halak a fenéken szedik össze az etetést, ezért az eresztéket a mederhez állítottam, majd a tisztás széléig lendítettem. Az ólom feneket ért, az úszó imbolyogva, félig megdőlve ált be.

Amikor tekintélyesebb hal közeledik, a kisebbek szétrebbennek, leáll az apró halak kapása. Most is így történt. Nagypapa botjára figyeltem. Izzadt a tenyerem, pedig még nem bökött a nap. Óvatosan rátettem a kezem a bot nyelére, ujjammal a zsineg alá nyúltam. A féket keményre állítottam. Nádasban nem törhet ki a hal, mert azonnal rátekeri magát a nádra, hogy kitépje magából a horgot.

A parafa hirtelen az oldalára dőlt, ahogy a hal felszippantotta a csalit. Azonnal bevágtam.

Az üvegszál ívben hajlott, a szakállas horog megakadt a szájpadlás csontjában. Ekkora halat sosem akasztottam még, csak álmomban, de akkor nem voltam egyedül.

Hirtelen a csónak alá úszott. Elfogott a félelem. Ha elszalasztom vagy leakad, ki hiszi majd el nekem?

A bot végét a víz felé nyomtam, mire ismét a nádas felé vetette magát. Egy rántást éreztem a zsinóron és a két úszó már együtt járta önfeledt táncát.

Húztam, tekertem. Húztam, tekertem, amíg meg nem láttam a hátát. Fenségesen sötétlett a vízben. A merítővel ügyetlenül nyúltam alá, a testét találtam el. Ezt sosem gyakoroltam. Másodikra már sikerült. Egy kézzel el sem bírtam, így letéve a botot, két kézzel emeltem a csónakba. Kétforintos pikkelyei voltak, hibátlan aranybarnák.

Horogkiemelővel a torkába nyúltam, majd a szákba tettem. Ráhúztam a parafadugót és a csónakvillára akasztottam. Még mindig remegett a lábam. A szerelékem menthetetlenül összegubancolódott. Gyorsan levágtam, így nagypapa szerelékét megmenthettem.

Nem maradtam ebédig, futottam a pallókon. Majd leszakadt a karom. A hal farka a szák kötőjével együtt kilógott a vödörből. Ahogy a sínekhez értem, dübörögni hallottam a vasat, de csak a szívem kalapált. A szőlőtábla felénél meg kellett állnom, égett a tenyerem.

Amikor becsuktam magam mögött a nyaraló kertkapuját, mérhetetlen fáradtságot éreztem. 

Nagypapa a teraszon állt, nyakában messzelátóval. Onnan figyelte a szőlőben való szerencsétlenkedésem. Szája sarkából füstszűrő nélküli Kossuth lógott ki. Amikor meglátta a kilógó szákot, felém sétált.

Kihúztam magam.

– Mit fogtál, kisunokám?

– Az első pontyom. Meg némi aprólék. Halászlének estére.

Kiemelte a hálót, kezével méricskélve a vergődő halat.

– Lehet vagy másfél kiló – mondta.

– Gyönyörű ponty, igaz? – kérdeztem büszkén.

– Tökéletes ponty, bajusz nélkül – bólintott mosolyogva a nagypapám.

Egy gombóc

/0 Hozzászólások/in , /by

Szeretem ezt a fagyizót. Minden vonz, ami reá jellemző, talán az életkorunk miatt. Szűk, éppen hat négyzetméter. Hűtőpult, csak fagylalttal és a frissen őrlő kávégép.

Régi eladó, ki már akkor mérte a gombócokat, amikor először tértem be, van ennek már húsz éve. A fagylalt krémes, vaníliaalapú. A gyümölcsös sem jégkásás. Olyan barátságos. Az íze, a kedvessége. Élvezném egész nap.

A pici üzlet egy nagy hársfa alatt bújik meg, néhány asztallal, párnázott székekkel, és egy utcai paddal, amiről nem is tudni, hogyan kerülhetett oda. Mindig áll a sor, tanulók jönnek a szomszédos iskolából, szülők kísérik az épphogy csak totyogó gyermeküket, de a környékbeli négyemeletesekből is sokan járnak a méltán híres fagyizóba.

Külvárosiasan családias. Talán így fogalmazhatom meg mindazt, ami a rohanó világunkban kissé megrekedt, áraival és küllemével is a múltat idézi. Ezért jön a helyben lakó és az autóval messzebbről jövő is: a hétköznapok egyik csodájának megismerésére, találkozási ponttá vált a lakótelepi lét során.

Nagyon szeretem az ízeit. A sportszelet pont olyan, mint amikor beleharapva a szájpadlásodra tapad a boltban, hasonló névvel kapható csokoládé. A vanília igazi krém, mákosan pöttyös a magoktól, simogatja a lelkem. A málnában érzem a friss gyümölcs üdítő zamatát. Nem édes, az erdei savak uralkodnak, igazi ízkavalkád. Nem folytatom, mert nem tudom abbahagyni. Sem a mesélést, sem az evést.

Többet akarok a padon ülni, akár minden nap, napjában többször is!

Nézem a várakozókat. Amolyan reprezentatív felmérés egy fagyiárus aspektusából. Igazi szociológiai tanulmány. Hány gombócot vesznek? Az idősebb férfiak inkább a csoki-vanília-puncs vonalat képviselik-e? A nők gyümölcsfagyi-pártiak? Mikortól jár a két gombóc? A nyugdíjasok mennyit engedhetnek meg maguknak?

A sor lassan elfogy, ketten állnak az ajtó előtt, az eladótérben csupán egy vendégnek van helye. Az egyik asztalnál a székeken két nyugdíjas néni ül, életkoruknál fogva óvatosan rágják a tölcsér végét. Egyikük int a kezével. Szépkorú férfi bandukol feléjük, laza pórázon egy fekete kutyával. Hogy ki vezet kit, azt nehéz megállapítani, inkább az egymásra utaltság látszik. Kiegészítik, segítik egymást. Lehet, csak a jelenléttel. Azzal, hogy vannak egymásnak.

A póráz véletlenül sem feszül, mindketten a jó irányba haladnak. Céltudatosan, begyakorolva azt a néhány métert a panelház és a „minicuki” között. Az öregúr visszaint.

– Egészségügyi séta, Lajos? – kérdezte a tűzhely mellől leugró asszony, aki az otthonkájától sem szabadult meg az aznapi fagylalt kedvéért.

– Böbike, ez egészségtelen séta. A másodikról kell lejönnöm vele. Szaggat a térdem lefele is, felfele is. Ez meg csak jönne. Háromkor lefekszik az ajtó elé és sír, mint egy gyerek, pedig már tizenegy éves. Alig várja a tavasz végét, hogy mehessen! Télen, amikor zárva vannak, meg sem nyikkan, csak, amikor ideje van. Jönni kell, ha akarok, ha nem.

– Amúgy kell neki a séta! – mondta az elegánsabban felöltözött másik nő, aki legalább magára húzott egy harmincéves barna szövetnadrágot egy műszálas, virágmintás felsővel.

– Csak azért nem kellene minden nap lejönni – kezdte Lajos. – Tudja, Terike, vettem neki pelenkát, arra elvégezhetné a dolgát, legalább a térdműtétemig.  Összehajtom, azt kidobom, nem engedi át a nedvességet. De ez jönni akar!

– Ne mondja már, hát maga hozza ide, nem? Maga szoktatta rá, nem így született! Igazam van Negro? – simogatta meg a kutya fejét Terike. – Elkényeztet a gazdád, igaz?

A kutya a nőre nézett, majd szusszantott egy nagyot. Unhatta a semmitmondó, fülvakargató parfümfelhőket.

Lajos ellépett a hölgyektől és az üzlet ajtajához botorkált. Negro illedelmesen leült az ajtó előtt, Lajos besétált és köszönt a pultban álló eladónak.

– Kézcsókom Zsuzsika!

Az eladó nem tudta vevője nevét. Sokszor szolgálta már ki, de soha nem beszélgetett még vele. Előbb szoktak jönni, amikor kiözönlenek a gyerekek az iskolából.

– Mit adhatok?

– Egy gombóc vaníliát kérek és külön egy édes tölcsért!

Miután elfogytak a vevők, a fagylaltárus nő papírral a kezében tisztára törölte a vendégváró asztalokat. Az egyiknél Lajos ült, előtte feszes tartásban Negro, a fekete szőrű, keverék eb. Amikor Zsuzsi az asztalukhoz ért, megállt a keze. Éreztem, itt és most valódi csodának lehetek szemtanúja.

A gazdi egyik kezében az édes tölcsér, melybe az előbb harapott bele, másikban a vaníliás, melyet Negro nyalogatott. Elégedetten cuppogott, szinte macskaként dorombolt.

A nő csak kereste a szavakat.

– Én azt hittem… – és itt elakadt.

– Kedvesem! Én nem szeretem a fagylaltot. Na de ez a bolhafészek, imádja a vaníliát!

Kötéltánc

/0 Hozzászólások/in , /by

Három napja vártuk. Csak aszalódtunk a napon. Néha a nagyvitorla árnyékában találtunk menedéket, néha csak a sapka ellenzője bújtatott.

Siófok felől jött a kifújt szél. Láb a gurtniban, hátra hajolva a vízbe ért a fejünk. Megsiklott a műanyag test. Feszült a tíz négyzetméter, recsegtek az elhasznált kötélfogók. Élveztük minden pillanatát. A hajós mogorván veszi tudomásul a szélcsend megmásíthatatlan mivoltát, mosolyát csak a testről leváló víz hangja csalja elő. Csurgott rólunk a víz, néha beleélesítettünk egy hullámba csak azért, hogy a vízpermet beboríthasson minket. Amikor érzed a hátsódon a szelet, na az az igazi! Csak erről beszél a vitorlázó, a siklóernyős, a bázisugró. Amikor megérint az elemek igazi ereje. Érzed, amikor a kötél vörösre dörzsöli a tenyereden megmaradt bőrt. Érzed, amikor foggal már nem tarthatod, pedig kellene még egy harmadik kéz is kormányzás közben. Ilyenkor szeretsz bele.

A Nap lemenőben volt. Almádinál járhattunk, amikor a Bakony felett a fekete szellem hizlalni kezdte önmagát.

Aznap nem hallgattunk időjárásjelentést, és önfeledt ostobaságunk a viharjelzést is figyelmen kívül hagyta. Ahogy a hegymászó a csúcs előtt, a barlangász a láthatatlan mélység bűvöletében, mi sem kerestük időben a kikötő védelmét. Gyakorlott hajós tudhatta, a közeli part a legtávolabbi, mi mégis északnak vettük az irányt.

A szél leállt, a cérnából rögtönzött széljelzők lógtak a drótkötélen. Döghullámokon bukdácsoltunk. Az árnyék ráfeküdt a domboldalra, nagysága előtt hajlongtak a sokat látott fűzfák. A nádas elfeküdt, a vihar baljós árny-seregként rohant felénk.

Kisvártatva jött a fújás. A feketeség testet öltött. A viharóriás üvöltése azonnal szétszaggatta az orrvitorlát. Foszlányai tucatnyi széljelzőként mozdulatlanul, vízszintesen álltak a levegőben. A vitorla össze-vissza, csattogó hanggal lobogott, a sarkába bekötött kötél vészjóslóan írta nyolcasait közvetlenül az arcunk előtt. Ezt a hajót nem orrvitorla nélkül tervezték. A vihar azonnal átírta a fizikát, megoldhatatlan helyzetbe taszítva minket.

Egyensúlyát vesztve a hajó önhatalmúlag irányt váltott. Hiába helyeztük át a testsúlyunk, nem volt elég időnk kiengedni a nagyvitorla behúzó kötelét. Befúrta magát egy hullámba, a fara kiemelkedett a vízből, tótágasként mutatva a test törékenységét.

Azonnal felborult. Mindketten a vízbe estünk. A lábam belegabalyodott egy kötélbe. Talán a felhúzóba. Éreztem, hogy a hajótest alatt lehetek. Nem estem pánikba, sokszor szórakozásból is felborítottuk a hajót, amikor órákig álltunk egy lavórban az olajszerű vízben.

A lábammal lefejtettem magamról a cipőmet, majd a kevlár fogságából kibújtattam a lábfejem. Egy karhúzással a vízfelszínre értem. A társam a kikötőkötelet fogta és a part felé úszott, hogy szélirányba fordítsa a hajó orrát. Ha az árbóc leszúr az iszapba, nincs esélyünk felállítani a hajót.

A szél egyre erősödött. Esni kezdett, nagy szemekkel, jéggel. Verte a fejünk tetejét. Sapkánk régen elúszott. Felmásztam a svertre, és billegtetni kezdtem a hajótestet. Mindhiába, a szél ereje a meggörbült árbócot mélyen az iszapba préselte. A két kikötőkötelet leoldottuk és az uszonyra dobtuk.

A levegő egyre nehezebbé vált. A part valószínűtlenül távolinak tűnt, a belélegzett vízpára a hajótörött kaszásaként szúrta tüdőnket. Már nem láttuk a Napot, a vihar közben tűnhetett el a látóhatár peremén. Elhelyezkedtünk a felborult hajó alján. A szél továbbra is fújt, már nem tudtuk megkülönböztetni az esőt a megfújt tajtéktól.

Nagyon fáztunk. A levegő hidegebb volt, mint a víz, ezért egyre többször merültünk meg a vízben. Nedves ruhánkban, dideregve vártuk a mentés reménykeltő zúgását.

Az eső és a szél is elállt, néhol már a csillagok is előbújtak rejtekükből. Nyár volt, mégis csonttá fagytunk. Fájt az ülés, fájt az egyedüllét, pedig ketten voltunk. Alig szóltunk egymáshoz, beszéd helyett csak a fogaink vacogása hallatszott. Talán egymást hibáztattuk, talán magunkat a történtekért. Kísértetiesen lassan múlt az idő, rohanva a pusztulásunk felé.

 Először elgémberednek az izmok, majd egyre kevésbé engedelmeskednek. Az aggódás egy pillanat alatt csap át félelembe. Hirtelen megcsúszom a gélen, derékig vízbe merülök, pedig mostanra száradtam meg.

– Kössük ki magunkat! Nem érzem az ujjaim – hallottam a halk szavakat.

– Szorító nyolcassal, keményen!

A kikötőkötelet kétszer áthurkoltam a felborult hajó égnek meredő uszonyán, majd deréktájon odakötöttem magam. A nyolcas olyan csomó, ami feszesen, keményen tart akkor is, ha a test és a kar már nem képes mozgásra.

Túlélni a Balatont? Hiszen átlátsz a túlpartra! Ha a felénél ülsz egy tutajszerűségen, mindkét part egyformán elérhetetlennek tűnik. Úszni biztos halál, a szél elporlasztja a víz felszínét, levegőt véve fulladsz meg.

Testem lángolt, már nem éreztem a hideget. Igazság szerint semmit sem éreztem. Még az idő múlását sem.

Még nem lehet éjfél, hiszen még élünk. Egymásnak háttal ültünk, köztünk a laminált műanyag. Szinte éreztem az üvegszálak szúrását, mely minden mozdulatra mélyebbre nyomta fullánkját a testembe. A tüdőm ritmusosan sípolt. A Hobo Blues Band „Halál apája” jutott az eszembe. Testem életben tartása eggyé vált annak ritmusával. Azt hiszem, ekkor adtam fel.

Gondolataim messze jártak. Szüleimen, az elmulasztottokon, s akik ismerni sem akartak. A vágy hiánya értelmetlenné teszi a jelent és elsöpri a múltat. Mert nincs semmi, nincs ma, nincs holnap. A perc van és a másodperc, ami furcsa ritmussal egyre hangosabbá vált.

Valahol messze egy motorcsónak hangja hallatszott, talán felénk tart. Vagy csak az enyhe szellő hozza az annyira vágyott hangokat?

Mindketten dobolni kezdtünk a hajótesten. Egyre erősebben vertük a hajó alját, minden ütéssel közelebb kerültünk az áhított hajócsavarhoz vagy az ájulás pillanatához.

Egyszer azután elhalkult, majd elcsendesedett.

– Megvagy? – kérdeztem, fejem oldalt fordítva. Az uszony korlátozta a látóteret, így nem láthattam.

– Csak pihenek.

Egyre erősebben kezdtem ütni a hajó alját, az állandó zajjal fenntartva társam éberségét. Mindketten láttuk a „Titanic” klasszikus jelenetét, amin persze jót röhögtünk. Leonardo, te lúzer!

Reflektor fénye vágott az arcomba. Nem hallottam a motor zaját, mindent elnyomott bensőm hangja. Talán még akkor is doboltam, amikor lágy hullámokkal mellénk álltak, de szemem becsukva elmerültem saját világomban.

A mentőautóban tértem magamhoz. Egy nőt láttam magam mellett. Mosolygott, amikor kinyitottam a szemem.

– Ő jól van? – kérdeztem alig hallhatóan.

A mosoly úgy illant el az arcáról, mintha kísértetet látott volna. Elfordította fejét, inkább kinézett az ablakon.

– Azt mondták, túl laza volt a csomó.