Egymás felé fordulva

A gyermek félelemtől izzadó tenyérrel szorította az apja kezét a hivatali váróban. 

Szemével a barna ajtót fürkészte, amin Apa épp az előbb kopogtatott szigorú, mogorva arccal.

Már előre félt ettől a naptól, ettől a találkozástól. Otthon is mindig megfagyott a levegő, amikor szóba került a mai nap és a hivatali látogatás. Azt kívánta, bárcsak mindenki szabadságon lenne, és az az ajtó sosem nyílna ki.

Eltelt még egy pár másodperc és egyszer csak határozottan és visszavonhatatlanul kinyílt az ajtó. Egy nő lépett ki rajta és beinvitálta őket.

– Jó napot kívánok, foglaljon helyet. Szia Beni, te is ülj le arra a székre, apukád mellé.

Beni szaporán dobogó szívvel lépett be a zsúfolt kis irodába, és félszegen leült az asztal előtti egyik székre. Édesapja szó nélkül ült le mellé.

A családsegítő nő becsukta az ajtót, és az iratoktól roskadozó íróasztalt megkerülve leült velük szemben a székébe.

– Köszönöm, hogy eljöttek, bár jobban örültem volna, ha kettesben beszélgethetek önnel Szilágyi úr.

– Hát persze, arra meg nem gondol, hogy nem tudom hova tenni a gyereket. Csak idecitál értelmetlenül, és a többit oldjam meg.

Beni összerezzent apja haragos szavaitól. Az állítás nem volt igaz, mert a szomszéd Kati néni még tegnap is azt mondta, hogy szívesen vigyázott volna rá ma, amíg az apjának dolga van. 

– Elnézést kérek a kellemetlenségért Szilágyi úr. Természetesen megértem önt. Talán jobb is lesz így, hiszen amiről beszélgetünk az Benit is érinti. Azért kértem, hogy fáradjanak be, mert több aggódó hívás is érkezett a családsegítő szolgálathoz. Többen is hangos veszekedést és kiabálást hallottak az önök lakásából. 

A férfi feszültsége jól láthatóan váltott át elfojtott indulatosságba.

– Azok a rohadék szomszédok. Fogalmuk sincs róla, hogy mennyire nehéz ezzel a kölyökkel. Hiába szólok rá, folyton csak bosszant valamivel. Csak a rosszaság, szófogadatlanság. Csoda, ha nem bírom idegekkel és felcsattanok néha? 

Beni nem szólt semmit, csak ijedten nézett maga elé. Túl rémült volt, hogy megvédje magát. Minél hamarabb ki akart szabadulni a szobából, és hazamenni inkább a játékaihoz a hideg lakásba.

A családsegítő belenézett a feljegyzéseibe egy pillanatra.

– Megértem, a nehézségeit, de a verbális abúzus könnyen átfordulhat tettlegességbe, ezért szükségesnek tartottam egy beszélgetést. Sajnálom, hogy meg kell kérdeznem, de a fiú édesanyja nem lakik önökkel?

– Nem. A feleségem lelépett tavaly karácsonykor valahová. Azóta sem hallottunk felőle.Még a rendőrséggel is kerestettük, de ők sem találták. Hálátlan ribanc. Pedig jó dolga volt mellettem. – Az utolsó szavakat dühösen sziszegte a fogai között a férfi.

Beninek ez már kezdett sok lenni. Hiába volt ijedt, az igazságérzete erősebb volt. Haragosan fordította a fejét az apjára.

– Nem igaz! Elzavartad! Folyton csak ittatok és veszekedtetek. Pedig Anya mindig kedves volt velem! – kiáltotta hangosan.

– Viselkedj! – szólt rá az apja és megrángatta a gyerek karját nyomatékosításképpen.

A családsegítő felállt és az íróasztalát megkerülve odahúzott egy szabad széket egészen közel az apa és fia mellé. Úgy ült le közéjük, mintha csak társasjátékozni készülnének.

Beni érezte a finom illatát, és furcsamód megnyugtatóan hatott rá. Anyukájának is ilyen finom illata volt.

A családsegítő nő Beni felé fordult és a szemébe nézett. Nem mosolygott, de nem is volt túl komoly vagy szigorú. Barátságos hangon szólt hozzá.

– Beni, miért nem fogadsz szót édesapádnak? – kérdezte.

Beni megértette, hogy a nő kérdése mögött valódi érdeklődés van, és nem az a fajta kérdés volt, amit a felnőttek megszidásképpen szoktak mondani és nem vártak rá választ.

– Mert gonosz! Sohasem csinálhatom, amit szeretnék! Sohasem kapok tőle semmit! Mindig csak iszik és kiabál! – a hangja egyszerre volt sértődött, dühös és vádló.

Édesapja arca elvörösödött.

– Fogd be a szád! Nem beszélhetsz így velem! – mordult fel haragosan!

– UTÁLLAK! – kiáltott fel Beni. – BÁRCSAK TE MENTÉL VOLNA EL ÉS ANYÁVAL MARADHATTAM VOLNA!

– ELÉG LEGYEN MOST MÁR! – az apa éles hangjától megremegtek a szoba falai.

Beni nagy levegőt vett, hogy tovább kiabáljon, de egy gyengéd kéz érintését érezte a karján. Egy pillanatra mintha gyenge áramütés érte volna, bizseregni kezdett mindene. Nem tudott megszólalni, a beszívott levegő hangos sóhajként távozott a tüdejéből. A szoba tótágast állt körülötte, és hirtelen megtelt a feje képekkel. Le kellett hunynia a szemét, mert a száguldó képsorok összekeveredtek a hivatali irodahelyiség látványával.

Önmagát látta kívülről az apja szemével.

Látta magát, ahogy dühében toporzékolt a játékboltban, amikor az apja nem vett meg neki egy játékot. Amikor kiabált és csúnya szavakat mondott rá, mert nem akart még aludni menni. Amikor egy üres borosüveggel direkt összetörte apja telefonjának képernyőjét, és azt hazudta, hogy nem ő volt. Látott minden veszekedést, dacos tekintetet, rosszaságot, mindezt egy pillanat alatt, és mindezt az apja szemén keresztül.

De nem csak látott az apja szemével, hanem érzett is mindent, amit ő érzett.

Átérezte a feszültséget, a tehetetlen dühöt, a féktelen haragot, hogy hiába csinál bármit, nem tudja megnevelni a fiát.

Ám voltak ott más érzések is. 

Végtelen csalódottság, a világban és önmagában amiért idáig jutottak. Mardosó bűntudat minden rossz szóért, amit kimondott, minden fájdalmas mozdulatért, amit haragjában elkövetett. A szomorúság, amiért soha nem tudta megvenni neki, amit szeretett volna. A kínzó vágy az italosüveg után, ami messzire repíti a gondoktól, és elviselhetővé teszi a hideg, szeretet nélküli estéket.

Látta magát az apja szemével, amikor éjszakánként figyeli ahogy alszik, és érezte a szorítást a szívében, amiért nem adhat jobb életet neki… az egyetlen fiának.

Nem értett meg minden érzést, nem tudta felfogni vagy megmagyarázni őket, de nem is kellett, elég volt, hogy érezhette.

A családsegítő nő elvette a kezét a karjáról, és a furcsa bizsergés elmúlt. 

A képek és az érzések eltűntek, és a nyomában csak összefacsarodott szíve, és a feltörő sírás fojtogatása maradt. Kinyitotta a szemét és apja könnyáztatta arcára nézett. Lepillantva látta, hogy a nő elengedi az apja kezét, és biztos volt benne, hogy neki is ugyanabban a fura élményben volt része.

– Apa… – nyöszörgött halkan, de aztán kitört belőle a sírás.

Kinyújtotta felé a karját, és apa ölbe vette majd erősen magához szorította.

– Ne haragudj kisfiam! – zokogta a nyakába apa. – Nagyon sajnálom! Fogalmam sem volt. Nem tudtam. Nem tudtam. Jóvá fogom tenni! Mostantól minden más lesz megígérem! Jóvá fogom tenni!

Hosszú percekig ültek így a széken. Egymás nyakába borulva, az átélt érzések emlékétől meggyötört szívvel, de egymás világára kinyílt szemmel.

A családsegítő csendesen visszaült a székébe és jegyzetelni kezdett egy noteszbe. Az arca fáradt volt és kicsit öregebb is, mint pár perccel korábban, de kedves mosoly bujkált a szeme sarkában.