Magány
– Mi a baj?
– Semmi.
– Még mindig haragszol?
– Nem.
– Akkor miért nem szólsz hozzám?
– Tudod te azt jól.
– Nem, nem tudom. És kezdem elveszíteni a türelmem.
– Te kezded elveszíteni a türelmed? Te?
– Tudtam, hogy még mindig haragszol!
– Nem haragszom! Csak csalódott vagyok. És dühös.
– Ha elmondanád mi bánt, talán meg tudnánk beszélni.
– Ezen már nincs mit megbeszélni.
– Talán, ha nem a szikla mögé bújva durcáskodnál, szívem…
– Szívem? Szívem? Bezzeg, amikor…
– Mit mikor?
– Amikor mondtam, hogy nem jó ötlet elindulni a sivatagba, akkor nem hízelkedtél így. Akkor csak leoltottál, ott mindenki előtt, hogy gyáva vagyok. Pedig tudtam, úgy éreztem, hogy ebből baj lesz.
– Oké, igazad van. De most komolyan, ezért nem áltál szóba velem?
– Olyan fiatalok voltunk még, annyi minden várt volna ránk, de neked muszáj volt hősködnöd.
– Nem hősködtem. Ez egy izgalmas kalandnak ígérkezett.
– Kalandnak! Te meg a kalandjaid! Végigrángattál a fél világon, hogy aztán egy sivatagban kössünk ki. Ezer éven át hallgattam a szelet, tehetetlenül tűrnöm kellett a skorpiókat, keselyűket, míg végül az utolsó cafat húst is lecsipegették rólam. Hát, kösz a nagy kalandot, drágám!
– Ezer éven át?
– Számoltam a napokat.
– Ezer éven át?!
– Igen. Mégis mit csináltam volna?
– Én a csillagokat néztem.
– Annyira tudtam! Te meg az ábrándos lelked! És nappal?
– Írtam néhány verset a mulandóságról. Meg talán egy nagyregényt is.
– A kalandjainkról?
– Igen.
– Arról, amikor az Amazonasnál a rózsaszín delfinekkel úsztunk és téged majdnem felfaltak a piranhák?
– Igen.
– És arról, amikor a Sziklás-hegységben egy grizzly elől menekültünk?
– Arról is.
– És az ausztrál vadon a vándorpókokkal?
– Természetesen.
– Ha az összes kalandunkról megemlékezel, az még mindig nem tesz ki ezer évet.
– Rólad is írtam.
– Rólam?
– Igen. Mivel nem szóltál hozzám, próbáltam kitalálni, hogy miért haragszol és hát, eszembe jutott a sok szép emlék. Ahogy a hajadat fújta a szél, amikor vitorláztunk a Nagy-Korallzátonynál. A kitartásod, amivel követtél az El Capitan csúcsára. És a kertünk otthon, amit olyan nagy szeretettel gondoztál. A tekinteted, amikor új virághagymákat szereztél és az izgalom, amivel vártad, hogy előbújjanak az első hajtások. A nevetésed, amikor túl sok habfürdőt tettél a vízbe. A szívdobogásom, amikor az első táncunk közben hozzám simultál. Az ujjaid érintése a hátamon. Az illatod…
– Mindig olyan romantikus voltál. Ezt el is felejtettem. Olyan sok idő telt el azóta.
– Igen, szerelmem. Ezen az sem változtat, ha a következő ezer évben is itt fogunk porladni. Mert veled porladok. Csak jó volna, ha néha szólnál hozzám.