Egy gombóc

Szeretem ezt a fagyizót. Minden vonz, ami reá jellemző, talán az életkorunk miatt. Szűk, éppen hat négyzetméter. Hűtőpult, csak fagylalttal és a frissen őrlő kávégép.

Régi eladó, ki már akkor mérte a gombócokat, amikor először tértem be, van ennek már húsz éve. A fagylalt krémes, vaníliaalapú. A gyümölcsös sem jégkásás. Olyan barátságos. Az íze, a kedvessége. Élvezném egész nap.

A pici üzlet egy nagy hársfa alatt bújik meg, néhány asztallal, párnázott székekkel, és egy utcai paddal, amiről nem is tudni, hogyan kerülhetett oda. Mindig áll a sor, tanulók jönnek a szomszédos iskolából, szülők kísérik az épphogy csak totyogó gyermeküket, de a környékbeli négyemeletesekből is sokan járnak a méltán híres fagyizóba.

Külvárosiasan családias. Talán így fogalmazhatom meg mindazt, ami a rohanó világunkban kissé megrekedt, áraival és küllemével is a múltat idézi. Ezért jön a helyben lakó és az autóval messzebbről jövő is: a hétköznapok egyik csodájának megismerésére, találkozási ponttá vált a lakótelepi lét során.

Nagyon szeretem az ízeit. A sportszelet pont olyan, mint amikor beleharapva a szájpadlásodra tapad a boltban, hasonló névvel kapható csokoládé. A vanília igazi krém, mákosan pöttyös a magoktól, simogatja a lelkem. A málnában érzem a friss gyümölcs üdítő zamatát. Nem édes, az erdei savak uralkodnak, igazi ízkavalkád. Nem folytatom, mert nem tudom abbahagyni. Sem a mesélést, sem az evést.

Többet akarok a padon ülni, akár minden nap, napjában többször is!

Nézem a várakozókat. Amolyan reprezentatív felmérés egy fagyiárus aspektusából. Igazi szociológiai tanulmány. Hány gombócot vesznek? Az idősebb férfiak inkább a csoki-vanília-puncs vonalat képviselik-e? A nők gyümölcsfagyi-pártiak? Mikortól jár a két gombóc? A nyugdíjasok mennyit engedhetnek meg maguknak?

A sor lassan elfogy, ketten állnak az ajtó előtt, az eladótérben csupán egy vendégnek van helye. Az egyik asztalnál a székeken két nyugdíjas néni ül, életkoruknál fogva óvatosan rágják a tölcsér végét. Egyikük int a kezével. Szépkorú férfi bandukol feléjük, laza pórázon egy fekete kutyával. Hogy ki vezet kit, azt nehéz megállapítani, inkább az egymásra utaltság látszik. Kiegészítik, segítik egymást. Lehet, csak a jelenléttel. Azzal, hogy vannak egymásnak.

A póráz véletlenül sem feszül, mindketten a jó irányba haladnak. Céltudatosan, begyakorolva azt a néhány métert a panelház és a „minicuki” között. Az öregúr visszaint.

– Egészségügyi séta, Lajos? – kérdezte a tűzhely mellől leugró asszony, aki az otthonkájától sem szabadult meg az aznapi fagylalt kedvéért.

– Böbike, ez egészségtelen séta. A másodikról kell lejönnöm vele. Szaggat a térdem lefele is, felfele is. Ez meg csak jönne. Háromkor lefekszik az ajtó elé és sír, mint egy gyerek, pedig már tizenegy éves. Alig várja a tavasz végét, hogy mehessen! Télen, amikor zárva vannak, meg sem nyikkan, csak, amikor ideje van. Jönni kell, ha akarok, ha nem.

– Amúgy kell neki a séta! – mondta az elegánsabban felöltözött másik nő, aki legalább magára húzott egy harmincéves barna szövetnadrágot egy műszálas, virágmintás felsővel.

– Csak azért nem kellene minden nap lejönni – kezdte Lajos. – Tudja, Terike, vettem neki pelenkát, arra elvégezhetné a dolgát, legalább a térdműtétemig.  Összehajtom, azt kidobom, nem engedi át a nedvességet. De ez jönni akar!

– Ne mondja már, hát maga hozza ide, nem? Maga szoktatta rá, nem így született! Igazam van Negro? – simogatta meg a kutya fejét Terike. – Elkényeztet a gazdád, igaz?

A kutya a nőre nézett, majd szusszantott egy nagyot. Unhatta a semmitmondó, fülvakargató parfümfelhőket.

Lajos ellépett a hölgyektől és az üzlet ajtajához botorkált. Negro illedelmesen leült az ajtó előtt, Lajos besétált és köszönt a pultban álló eladónak.

– Kézcsókom Zsuzsika!

Az eladó nem tudta vevője nevét. Sokszor szolgálta már ki, de soha nem beszélgetett még vele. Előbb szoktak jönni, amikor kiözönlenek a gyerekek az iskolából.

– Mit adhatok?

– Egy gombóc vaníliát kérek és külön egy édes tölcsért!

Miután elfogytak a vevők, a fagylaltárus nő papírral a kezében tisztára törölte a vendégváró asztalokat. Az egyiknél Lajos ült, előtte feszes tartásban Negro, a fekete szőrű, keverék eb. Amikor Zsuzsi az asztalukhoz ért, megállt a keze. Éreztem, itt és most valódi csodának lehetek szemtanúja.

A gazdi egyik kezében az édes tölcsér, melybe az előbb harapott bele, másikban a vaníliás, melyet Negro nyalogatott. Elégedetten cuppogott, szinte macskaként dorombolt.

A nő csak kereste a szavakat.

– Én azt hittem… – és itt elakadt.

– Kedvesem! Én nem szeretem a fagylaltot. Na de ez a bolhafészek, imádja a vaníliát!