Elfutás

Roland háza egy olyan utcában volt, ami egy ősi mesterség nevét viselte.

Az dolgozószobája ablakából nézte éveken át, ahogy a Futó minden nap elhalad járdán. Amikor először látta, az íróasztalánál ült és a kerületi ingyenes újság lapozgatásával próbálta tisztára suvickolni túlterhelt agyát, ami a versenyszférában híressé vált arról, hogy képes meglátni és megteremteni a legösszetettebb összefüggéseket is.

A Futó nevét sosem derítette ki, mindig csak Futóként hivatkozott rá magában, hiszen ezt csinálta: futott. Korban ugyanannyi idős lehetett, mint ő – mindketten már közelebb voltak a harminchoz, mint a húszhoz – alkatra, testtartásra is hasonlóak voltak, a Futó is magán viselte az ülő munkát végző férfiak jellegzetességeit: merev, görnyedő testtartás, a derék és fenék környékére sűrűsödő enyhe súlyfelesleg.

Akár barátok is lehettek volna, de a Futó furcsa volt, pontosabban volt egy nagyon furcsa szokása. Amikor elfutott Roland háza előtt, annak összes fából készült kerítésoszlopát megérintette. Ezt mindig megcsinálta. Ha valami oknál fogva akadályba ütközött – mondjuk egy anyuka a kerítéshez közel tolta a babakocsit – akkor a Futó megtörte az ügetésének ritmusát, akár helyben is kocogott addig, amíg fel nem szabadult annyi tér a járdán, hogy már-már rituális cselekedetét végrehajthassa. Ez a furcsaság kíváncsisággal töltötte el Rolandot – vajon miért csinálja? –, ugyanakkor tartotta annyira bizarrnak az egészet, hogy ne akarjon kérdezősködni.

A hónapok, évek során a Futó megváltozott: testtartása magabiztosabb és rugalmasabb lett, a bőre alatt lötyögő zsír szálkás izommá változott és dióbarna szemében fáradt szomorúság költözött. Maga a Futó változott, két szokását viszont nem hagyta el: minden nap futott – nem számított az időjárás – és mindig megérintette Roland kerítésoszlopait.Rolandot nem zavarta, hogy ez a vadidegen ilyen gátlástalanul taperolja az ő tulajdonát, nem érdekelte, hogy az izzadó kéz foltokban kikoptatta a fát. A Futó és az ő furcsa rituáléja állandóságot és megbízhatóságot jelentett a számára és biztosra vette, hogy neki is megvan a maga rendkívül egyszerű belső rendszere, aminek mentén pont ezen az útvonalon halad és pont ezeket a tárgyakat kell megérintenie. Ezt a rendszert nem kellett megértenie – minek is? biztos nevetségesen egyszerű a magyarázata! – csak elfogadni.

Roland élete is jelét mutatta a kérlelhetetlen változásnak: az ő haja megritkult, az ülő munka gravitációs ereje tovább növelte derekának és fenekének méretét, ugyanakkor egyre magasabbra mászott a céges ranglétrán, ami újabb és újabb kihívásokat jelentett híres agyának. Rokonokat és barátokat veszített el, no, nem mintha meghaltak volna: gyerekük született, külföldre költöztek, összevesztek. Roland életébe már nem fértek bele az ilyen kapcsolatok terhei, mert számára feleslegesen bonyolulttá váltak. Magának se akarta beismerni, de egyre magányosabb lett, akár csak a Futó, aki mindig egyedül futott.

Roland még közelebb volt a negyvenhez, mint az ötvenhez, amikor egyszer csak a Futó nem jött. Napok teltek így el. A változásnak ez egy olyan gonosz, felfoghatatlan megtestesülése volt, amivel nem akart szembesülni. Magához ragadta hát a kerületi ingyenes újságot és letelepedett az íróasztalához. A hetek legfontosabb híreit összegző oldalakra lapozott.

Az első cikk egy kerületi közalkalmazott öngyilkosságáról számolt be. Holttestét a Dunából emelték ki, szétázott búcsúlevelét a sportnadrágja zsebében találták meg. Az ötödik írás egy örömhírről számolt be. Egy, az utóbbi években magának köztiszteletet kivívó, koraharmincas nő hatalmas lagzijáról készült egy izgatott beszámoló. A nő az esküvő ellenére nem változtatta meg a vezetéknevét, ami egy ősi mesterségre utalt.