Az irigy asszony

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a városban egy teljesen átlagos emberasszony. Ez az asszony nem volt ugyan vámpír, mégis vérrel táplálkozott, s annak is a legbecsesebb fajtájával: a frissen, s az igazság védelmében kiontott vérrel. Az univerzum az évszázadok során hátat fordított neki, s megtagadta tőle az istenek szándékaihoz való hozzáférést, mert lassanként mindenki belátta: velejéig gonosz, s mértéket nem ismerve kéjesen kiéli embertársai iránti végtelen, ámde mesterien titkolt indulatát. Egy nap az asszony gyermeket hozott a világra, hogy fékevesztett éhségének állandó forrást biztosítson. Ezt a gyermeket szánt szándékkal szabadelvű emberré nevelte, hogy annak létküzdelmei állandósuljanak, s ezzel ő maga újra és újra szerephez, és táplálékhoz juthasson. Amikor gyermeke megelégelte mindennapos gyötrelmeit, megszökött az asszonytól, és boldogan élt, egészen addig, amíg az asszony el nem irigyelte boldogságát. Ekkor ördögi tervet szőtt. Őrületbe kergette gyermekét, s az első adandó alkalommal elfogatta őt a legkíméletlenebb fajtából való törvénytisztekkel, akik erőszakkal fenyegetőzve elérték, hogy önszántából bevonuljon a javítóintézetbe. A törvénytisztek tudták, hogy a gyermeket korábban súlyos erőszaknak tették ki, ezért sikerüket előre bizonyosnak tekinthették. Amikor azonban a gyermek javítóintézeti tartózkodása során kilátásba került, hogy hatékony nevelési stratégia hiányában kivégzik őt, az asszony kétségbeesett, s a gyermek jogviszonyának azonnali felfüggesztését kérte. Ekkorra azonban gyermeke megvetette a lábát a javítóintézetben, barátokat szerzett, s nem akart visszatérni anyjához. Búslakodott az irigy asszony, hiszen ahhoz már öreg volt, hogy újabb gyermeket szüljön, ha az elsőt elveszítené. Addig-addig sopánkodott, mígnem hozzászólt az Isten.

– Ejnye, ejnye, asszonyom – kezdte pökhendin. – Csak nem afölött bánkódik, hogy elveszítette kéjes örömének egyetlen forrását?

– Ha azon bánkódnék is, mi köze van magának ehhez?

– Meglehetősen sok, ami azt illeti. Szemmel kísértem a tevékenységét az első pillanattól fogva, s el vagyok képedve az ostobasága fölött.

– Pardon?!

– Jól hallotta. Mi másnak nevezhetnék egy olyan embert, aki a saját boldogulását az embertársa kárára kívánja elnyerni? Netán elfelejtették már, hogy csak kérni kell, és mindenkinek megadatik?

– Megadatik, ha máshonnan elvétetik! A maga forrásai sem határtalanok.

– Ez súlyos tévedés, asszonyom. Ismét csak az önnön balgaságát bizonyította. Azon töprengek, hogyan hozhatott a világra ilyen okos gyermeket, ha maga ennyire gyengeelméjű?

– De felvágták a nyelvét, jó ember! Látszik, hogy nincsen kivel társalognia, nem ismeri a jó modort.

– A jó modor mögé bújtatott bírálat mifelénk vétek. Tudom – húzta el a szó elejét gúnyosan az Isten, – a maguk földjén erény.

– Mit akar tőlem?

– Azt akarom, hogy hagyja el gyermeke iránti ellenszenvét, s kezelje ahhoz mérten, hogy ő az egyetlen élő hozzátartozója. Vagy netán arra vágyik, hogy amikor majd ágyhoz kötve fetreng számvetései közepette, senki se fogja a kezét?

Az asszony szemébe szörnyű rémület ült ki. Nem akart magányosan meghalni.

– Nem, nem. Erre semmiképpen – felelte végül.

– Na, látja. Csakugyan közös nevezőre jutottunk.

Az Isten ezután elhallgatott, az asszony pedig megszerette gyermekét, s ma is boldogan élnek, ha ugyan meg nem haltak.