A szökés

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer a galaxis legeldugottabb szegletében egy felfordult bolygó, amelyet csupa ítélőbíró lakott. Ezen a bolygón mindent, ami jó, rossznak igyekeztek feltüntetni, s mindent, ami hitvány, nemesnek. Egy nap megesett itt az egyik legnemesebb cselekedet, s az ítélőbírók évszázados szokásaikhoz híven hamar elkezdtek azon munkálkodni, hogy a bolygó összes lakosa bűnösnek tekintse azt az embert, aki a cselekedetet indítványozta. Az istenek gondterhelt ábrázattal követték nyomon a bírák ténykedését, hiszen ők tudták, hogy a legnemesebb tetteken nem fog az emberi rosszindulat, legyen az bármily körmönfont. Az egyik bíró azonban olyan eltökélten követelte a felfordult igazságot, hogy lendületével csakhamar a többieket is csatasorba állította. Teltek, múltak a hónapok, de a legnemesebb cselekedetet indítványozó ember hírnevén sehogyan sem akart csorba esni. Az eltökélt bíró ezért úgy döntött, meglátogatja az isteneket pompás bolygójukon, s ellopja tőlük a mindenkori galaktikus igazságot, hogy azután a saját bolygóján elismerhető felfordult igazságot varázsoljon belőle. Ez a bíró azonban nem volt varázsló, hiszen a varázslók tudják, hogy a mindenkori galaktikus igazságból a legmonumentálisabb emberi erőfeszítés árán sem születhet teljes értékű felfordult igazság. Meggyűlt hát a baja a lopott szajréval, de az évek során sziklaszilárdra csontosodott kitartása meggyőződései mellett végül csak-csak termett némi gyümölcsöt. Sikerült halálos ítéletet hoznia a legnemesebb cselekedetet indítványozó ember fölött. Az istenek nagyon megharagudtak, mert immár mindannyiuk előtt ismeretessé vált, hogy az eltökélt bíró nem ismer mértéket a rosszmájúságban. Leszálltak ezért a felfordult bolygóra, s a helyiek álarcát magukra öltve sorsközösséget vállaltak a legnemesebb cselekedetet indítványozó emberrel. Az eltökélt bíró sorban tömlöcbe záratta az álarcos isteneket. Ugyanabba a fogdába kerültek, ahol a nemes lelkű ember várakozott halálos ítéletének bevégzésére, így könnyedén kapcsolatba léphettek vele.

– Hé, te! – szólt egy nap az egyik isten a nemes lelkű emberhez. – Szegődj bátran az asztalunkhoz, mi nem hiszünk a szóbeszédnek. A legtisztább indíttatásoknak szemlátomást a legkegyetlenebb büntetés a jussa errefelé, de tudd, hogy nem kötelességed elfogadni azt a büntetést, amelyet egy tőled semmiben sem különb embertársad mért a fejedre. Gyere, ülj közénk! Segítség nélkül nem jutsz ki innen.

– Talán nem is akarok kijutni. Vállalom a tettem következményét, akkor is, ha az nyilvánvalóan félreértelmeztetett, s kimenetele számomra kedvezőtlen – felelte a nemes lelkű ember.

– Térj már észhez, barátom – kurjantotta egy másik álarcos isten cinikusan. – Megbolondultál tán, hogy az életedet a feltétlen felelősségvállalás oltárán akarod feláldozni? Hiszen eldobnivaló életed csak egy van, de ügy, amelynek védelmében az életedet felajánlhatod, éppenséggel akad egy pár. Biztosan azt kívánod-e, hogy egy közönséges, hatalomvágytól megrészegült embertársad határozza meg helyetted az életed adekvát ellenértékét?

A nemes lelkű ember ezután az istenek asztalához ült, s figyelmesen hallgatta eszmecseréjüket az életről, a halálról, s az üzletről. Rövidesen takarodót kiáltottak a fegyházban. Másnap ebédkor ismét egybegyűlt a társaság, hogy megejtsék a végső simításokat szökési tervükön.

– Háromig számolok, s azután ennél az asztalnál mindannyian pomerániai törpespiccekké változunk – zárta beszédét a legöregebb isten, elszámolt háromig, s csakugyan spiccé lett az összes fegyenc. A spiccek pedig könnyedén átjutnak a rácsokon.