Kötéltánc

Három napja vártuk. Csak aszalódtunk a napon. Néha a nagyvitorla árnyékában találtunk menedéket, néha csak a sapka ellenzője bújtatott.

Siófok felől jött a kifújt szél. Láb a gurtniban, hátra hajolva a vízbe ért a fejünk. Megsiklott a műanyag test. Feszült a tíz négyzetméter, recsegtek az elhasznált kötélfogók. Élveztük minden pillanatát. A hajós mogorván veszi tudomásul a szélcsend megmásíthatatlan mivoltát, mosolyát csak a testről leváló víz hangja csalja elő. Csurgott rólunk a víz, néha beleélesítettünk egy hullámba csak azért, hogy a vízpermet beboríthasson minket. Amikor érzed a hátsódon a szelet, na az az igazi! Csak erről beszél a vitorlázó, a siklóernyős, a bázisugró. Amikor megérint az elemek igazi ereje. Érzed, amikor a kötél vörösre dörzsöli a tenyereden megmaradt bőrt. Érzed, amikor foggal már nem tarthatod, pedig kellene még egy harmadik kéz is kormányzás közben. Ilyenkor szeretsz bele.

A Nap lemenőben volt. Almádinál járhattunk, amikor a Bakony felett a fekete szellem hizlalni kezdte önmagát.

Aznap nem hallgattunk időjárásjelentést, és önfeledt ostobaságunk a viharjelzést is figyelmen kívül hagyta. Ahogy a hegymászó a csúcs előtt, a barlangász a láthatatlan mélység bűvöletében, mi sem kerestük időben a kikötő védelmét. Gyakorlott hajós tudhatta, a közeli part a legtávolabbi, mi mégis északnak vettük az irányt.

A szél leállt, a cérnából rögtönzött széljelzők lógtak a drótkötélen. Döghullámokon bukdácsoltunk. Az árnyék ráfeküdt a domboldalra, nagysága előtt hajlongtak a sokat látott fűzfák. A nádas elfeküdt, a vihar baljós árny-seregként rohant felénk.

Kisvártatva jött a fújás. A feketeség testet öltött. A viharóriás üvöltése azonnal szétszaggatta az orrvitorlát. Foszlányai tucatnyi széljelzőként mozdulatlanul, vízszintesen álltak a levegőben. A vitorla össze-vissza, csattogó hanggal lobogott, a sarkába bekötött kötél vészjóslóan írta nyolcasait közvetlenül az arcunk előtt. Ezt a hajót nem orrvitorla nélkül tervezték. A vihar azonnal átírta a fizikát, megoldhatatlan helyzetbe taszítva minket.

Egyensúlyát vesztve a hajó önhatalmúlag irányt váltott. Hiába helyeztük át a testsúlyunk, nem volt elég időnk kiengedni a nagyvitorla behúzó kötelét. Befúrta magát egy hullámba, a fara kiemelkedett a vízből, tótágasként mutatva a test törékenységét.

Azonnal felborult. Mindketten a vízbe estünk. A lábam belegabalyodott egy kötélbe. Talán a felhúzóba. Éreztem, hogy a hajótest alatt lehetek. Nem estem pánikba, sokszor szórakozásból is felborítottuk a hajót, amikor órákig álltunk egy lavórban az olajszerű vízben.

A lábammal lefejtettem magamról a cipőmet, majd a kevlár fogságából kibújtattam a lábfejem. Egy karhúzással a vízfelszínre értem. A társam a kikötőkötelet fogta és a part felé úszott, hogy szélirányba fordítsa a hajó orrát. Ha az árbóc leszúr az iszapba, nincs esélyünk felállítani a hajót.

A szél egyre erősödött. Esni kezdett, nagy szemekkel, jéggel. Verte a fejünk tetejét. Sapkánk régen elúszott. Felmásztam a svertre, és billegtetni kezdtem a hajótestet. Mindhiába, a szél ereje a meggörbült árbócot mélyen az iszapba préselte. A két kikötőkötelet leoldottuk és az uszonyra dobtuk.

A levegő egyre nehezebbé vált. A part valószínűtlenül távolinak tűnt, a belélegzett vízpára a hajótörött kaszásaként szúrta tüdőnket. Már nem láttuk a Napot, a vihar közben tűnhetett el a látóhatár peremén. Elhelyezkedtünk a felborult hajó alján. A szél továbbra is fújt, már nem tudtuk megkülönböztetni az esőt a megfújt tajtéktól.

Nagyon fáztunk. A levegő hidegebb volt, mint a víz, ezért egyre többször merültünk meg a vízben. Nedves ruhánkban, dideregve vártuk a mentés reménykeltő zúgását.

Az eső és a szél is elállt, néhol már a csillagok is előbújtak rejtekükből. Nyár volt, mégis csonttá fagytunk. Fájt az ülés, fájt az egyedüllét, pedig ketten voltunk. Alig szóltunk egymáshoz, beszéd helyett csak a fogaink vacogása hallatszott. Talán egymást hibáztattuk, talán magunkat a történtekért. Kísértetiesen lassan múlt az idő, rohanva a pusztulásunk felé.

 Először elgémberednek az izmok, majd egyre kevésbé engedelmeskednek. Az aggódás egy pillanat alatt csap át félelembe. Hirtelen megcsúszom a gélen, derékig vízbe merülök, pedig mostanra száradtam meg.

– Kössük ki magunkat! Nem érzem az ujjaim – hallottam a halk szavakat.

– Szorító nyolcassal, keményen!

A kikötőkötelet kétszer áthurkoltam a felborult hajó égnek meredő uszonyán, majd deréktájon odakötöttem magam. A nyolcas olyan csomó, ami feszesen, keményen tart akkor is, ha a test és a kar már nem képes mozgásra.

Túlélni a Balatont? Hiszen átlátsz a túlpartra! Ha a felénél ülsz egy tutajszerűségen, mindkét part egyformán elérhetetlennek tűnik. Úszni biztos halál, a szél elporlasztja a víz felszínét, levegőt véve fulladsz meg.

Testem lángolt, már nem éreztem a hideget. Igazság szerint semmit sem éreztem. Még az idő múlását sem.

Még nem lehet éjfél, hiszen még élünk. Egymásnak háttal ültünk, köztünk a laminált műanyag. Szinte éreztem az üvegszálak szúrását, mely minden mozdulatra mélyebbre nyomta fullánkját a testembe. A tüdőm ritmusosan sípolt. A Hobo Blues Band „Halál apája” jutott az eszembe. Testem életben tartása eggyé vált annak ritmusával. Azt hiszem, ekkor adtam fel.

Gondolataim messze jártak. Szüleimen, az elmulasztottokon, s akik ismerni sem akartak. A vágy hiánya értelmetlenné teszi a jelent és elsöpri a múltat. Mert nincs semmi, nincs ma, nincs holnap. A perc van és a másodperc, ami furcsa ritmussal egyre hangosabbá vált.

Valahol messze egy motorcsónak hangja hallatszott, talán felénk tart. Vagy csak az enyhe szellő hozza az annyira vágyott hangokat?

Mindketten dobolni kezdtünk a hajótesten. Egyre erősebben vertük a hajó alját, minden ütéssel közelebb kerültünk az áhított hajócsavarhoz vagy az ájulás pillanatához.

Egyszer azután elhalkult, majd elcsendesedett.

– Megvagy? – kérdeztem, fejem oldalt fordítva. Az uszony korlátozta a látóteret, így nem láthattam.

– Csak pihenek.

Egyre erősebben kezdtem ütni a hajó alját, az állandó zajjal fenntartva társam éberségét. Mindketten láttuk a „Titanic” klasszikus jelenetét, amin persze jót röhögtünk. Leonardo, te lúzer!

Reflektor fénye vágott az arcomba. Nem hallottam a motor zaját, mindent elnyomott bensőm hangja. Talán még akkor is doboltam, amikor lágy hullámokkal mellénk álltak, de szemem becsukva elmerültem saját világomban.

A mentőautóban tértem magamhoz. Egy nőt láttam magam mellett. Mosolygott, amikor kinyitottam a szemem.

– Ő jól van? – kérdeztem alig hallhatóan.

A mosoly úgy illant el az arcáról, mintha kísértetet látott volna. Elfordította fejét, inkább kinézett az ablakon.

– Azt mondták, túl laza volt a csomó.