Városi legendák (2)

A balszerencsémet átkoztam, hogy pont nekem kellett az egyik olyan városi legendát kifogni, ami nagyon is valóságos. Az sem nyugtatott meg, hogy senki nem vett üldözőbe, sőt, ami azt illeti, komoly szorongást keltett bennem. Épp az imént lepleztem le a környékbeli kínai étkezde olcsó árainak titkát, mégsem hajszolt egy rakás vérszomjas, tong bérgyilkos, hogy feltrancsírozzon. Valami visszatartotta őket a lenti kergetőzéstől. Csöppet sem tűnt szívderítő gondolatnak, hogy ebben a kiterjedt kloákában akadhat olyasmi, ami még egy csapat kannibál triád-tagot is bölcs megfontolásra késztet.

Ahogy elveszetten és kétségekkel telve kóboroltam egy használható kijáratot keresve, megpillantottam egy fémesen csillogó ampullát egy derékmagasságban kitüremkedő betonperemen. Közelebbről is megvizsgáltam, és megállapítottam, hogy olyasfajta cuccnak tűnik, amivel az aktív testépítők lövik magukat a gyúrótermek vécéiben.

Ekkor esett le, hogy már valahol a sarkon tornyosuló fitnesz center alatt járhatok. Ez a felfedezés megmagyarázhatatlan módon baljós előérzettel töltött el. Ösztönösen balra kaptam a fejem, és egy vörösen izzó szempárt fedeztem fel, ami egy nagyjából farkas méretű patkányhoz tartozott. A szörnyeteg úgy méregetett, mint óriáskígyó a szájába sétáló fehéregeret.

Ne már! – gondoltam idegesen, mert a szteroidoktól mutálódott rágcsálókat nem is én kaptam meg témaként, de az elképesztő termetű teremtményt ez teljesen hidegen hagyta, mert dobhártyarepesztő visítást hallatott. Észvesztve menekülni kezdtem, miközben úgy éreztem, hogy a világ összes sorsrontó istene összeesküvést szőtt ellenem.

Most már világos volt, hogy a kínai emberevők miért nem indítottak hajtóvadászatot ellenem. Biztos úgy voltak vele, hogy a testépítő patkányok úgy is elvégzik majd helyettük a piszkos munkát. Ekkor már dühös voltam, nagyon dühös, mert néhány óra alatt két beigazolódó városi legendába is belefutottam. Matematikailag elenyészően csekélynek tűnt két ilyen egymást követő véletlennek az esélye.

Mögöttem egyre vadabb nyüzsgés támadt. Úgy tűnt, üldözőm egy egész hordányi hozzá hasonló kreatúrát mozgósított, hogy levadásszon. Lélekszakadva rohantam, isten tudja meddig, aztán egyszer csak megpillantottam egy felfelé vezető vaslétrát. Sebesen mászni kezdtem a fokokon, míg a súlyos csatornafedő lemezhez nem értem. Akkor minden erőmet összeszedtem, és bár úgy éreztem, megrepedezik a bőröm, és lemállik rólam, dühösen a magasba löktem.

Sírból támadó zombiként másztam ki a felszínre egy szennyes, zuglói sikátorban, és acsarogva a helyére löktem a nehéz fémkorongot. A mélyből visongás hallatszott, de semmi sem követett. Egy hajléktalan az egyik salétromos bérház falának dőlve, kimeredt szemmel bámulta alvilági újjászületésemet, és habzó szájjal hányta magára a kereszteket. Egy pillanatig ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy rajta vezessem le minden felgyülemlett feszültségemet, és vér graffitiként kenjem szét az agyát penészvirágos oldalú épületen, de aztán sikerült legyőznöm indulatomat.

Úgy, ahogy voltam, mocskosan, mint egy csatornalakó fenevad Tihanyi professzor otthona felé indultam gyalog, mert úgy sejtettem, nem akadna olyan tömegközlekedési jármű, amire felengednének. Este tízre járhatott, mire a nagy tudású férfi kertes házához értem az Örs vezér terén, de a késői időpont ellenére még égett nála a villany. Nesztelenül megpiszkáltam a zárat, és a dolgozószobájába surrantam. Amikor megpillantott, hullafehérré vált, ami önmagában is felért egy beismerő vallomással.

– Azt hitte, nem élem túl, igaz? – sziszegtem gyűlölködve.

– Nem értem, miről beszél, Sóskúti… – dadogta rémülten.

– Maga osztotta ki mindenkinek a feladatot! – köptem felé dühösen. – A többieknek csak marhaságokat adott, de nekem valódi rémtörténetet, mert rájött, hogy ki vagyok, maga mocsok!

– Kérem, ne bántson! – esedezett rémülten, de én nem kíméltem.

Sóskúti bőre elkopott álcaruhaként lehullott rólam, miközben megmutattam igazi alakomat a vén bolondnak. Magamhoz rántottam, borotvaéles karmaimmal feltéptem a koponyáját, és ízletes csemegeként szürcsölni kezdtem az agyát. Csak néhány másodpercig nyüszített, aztán kihunyt benne az élet, én pedig felhasítottam a felsőtestét, és a belsőségeiből is lakomát rendeztem. Kihörpintettem, mint az ínyencek az osztrigát, és közben az alakját is fokozatosan magamra öltöttem. Aztán amikor a személyisége végképp a részemmé vált, a helyére ültem, és folytattam az általa megkezdett tanulmányt a forgalmas helyeken felbukkanó, titokzatos, fekete szemű gyerekekről.