Városi legendák (1)

A sarkon álló monumentális fitnesz center ajtaján izmos férfiak és párductestű nők sétáltak ki-be, de én ügyet sem vetettem rájuk. Egy távcsövön keresztül a Nagy Lajos Királyné útján található kínai éttermet figyeltem, amely egy olcsó, kínai ruhabolt szomszédságában állt. Már leszállt ugyan az október végi kora estékre jellemző sötétség, de az üzlet kirakatán át be lehetett látni a helyiség belső terében található próbafülkékre. Szemmel tartottam a forgalmat, mert arra voltam kíváncsi, vajon kifelé is ugyanannyi vevő jön-e, mint ahány bement. Lelki szemem előtt felködlött Tihanyi Balázs professzor úr zilált, ősz hajjal keretezett, karakteres fizimiskája.

– Városi legendák – magyarázott a katedráról túlfűtött lelkesedéssel –, ebbe a megnevezésbe olyan sok minden belefér a modern folklórból, hogy napestig taglalhatnánk. Benne rejlik az idegengyűlölet, a metropoliszokban való élet paranoiái és a különböző civilizációs téveszmék lecsapódásai. Ráadásul az egész téma kibogozhatatlan egyveleget alkot az összeesküvés-elméletek sokaságával. Itt van például a köztünk rejtőző alakváltók témája, akik, mielőtt átvennék a kiszemeltjük helyét, felszippantják az illetőt, mint egy osztrigát. A régi történetek újrahasznosítása is gyakori jelenség. Elég csak a viktoriánus London csatornalakó polipját említeni, ami az idők során többször is átalakult. A legutóbbi változatokban vécén lehúzott aligátor bébivé, vagy óriáspatkánnyá, ami az edzőtermek illemhelyeiről kikerült szteroidoktól vált monstrummá.

Az öreg kitalálta, hogy találomra kihúz mindenkinek egy városi legendát egy kalapból, és ki-ki felderíti, mennyi a valóságalapja a saját témájának. Én a kínai szervkereskedők meséjét kaptam, akik öltözőfülkékben kapják el az áldozataikat, aztán miután kipakolták őket, átküldik a maradványaikat a szomszédos étterembe alapanyagnak. Jól tudtam, hogy ez a feltételezés bődületes marhaság, de azért megkerestem az otthonomhoz legközelebbi kínai ruhaboltot, amit egy kínai étterem mellé építettek. Párszor persze az eszembe villant, hogy a nagy számok törvénye alapján könnyedén belefuthatok egy igazi rémtörténetbe is, de azért statisztikailag kevés esélyt láttam rá.

Az órák eseménytelenül teltek, ám egyszer csak felfigyeltem egy színes hajú nőre, aki túl sokáig tartózkodott a középső próbafülkében. Egy idő után arra sétált az egyik eladó, félrehúzta a függönyt, és a szűkös helyiség üresen tárult elém. Nagyot nyeltem, a középkorú hölgy nyomtalanul eltűnt, anélkül, hogy kijött volna az épületből.

Szemernyit sem vágyakoztam arra, hogy rábukkanjak egy titkos, kínai donormanufaktúrára, és egy pillanatra felvetődött bennem, hogy inkább ejtem az egész kutatási témát, de végül mégis magával ragadott a kihívás.

Átballagtam a zebrán, aztán besétáltam a boltba, és válogatni kezdtem az ingek között. Egyik sem felelt meg igazából az ízlésemnek, de úgy véltem, vásárlónak álcázva feltűnés nélkül megvizsgálhatom a gyanús próbafülkét. Közben az imént látott eladó megjelent partvissal, lapáttal felmosó vödörrel, és elkezdett szorgosan takarítgatni. Csak azt az egy öltözőt suvikszolta tisztára, ami eléggé egyértelművé tette, hogy az elveszett vevő nyomait tünteti el.

Addig húztam az időt, amíg be nem fejezte a dolgot, aztán találomra leemeltem fél tucat sárkánymintás inget, és berobogtam vele a fülkébe, hogy helyszíni szemlét tartsak. Megvizsgáltam a falak illeszkedését, a padló dőlésszögét, próbáltam kitalálni, van-e bentről bármilyen rejtett kijutási lehetőség, amelyen keresztül elrabolhatnának egy embert. Végül rájöttem, hogy a tükör egy álcázott ajtó, ami a bolt melletti étterem konyhájába nyílik. Csak egy alig észrevehető rögzítő csavart kellett elfordítanom, és máris a túloldalon találtam magam.

A színes hajú nő meztelenül, vérbe fagyottan hevert egy hosszú feldolgozó pulton, és meglehetősen lehangoló látványt nyújtott. Teljesen mindegy volt, hogy szervkereskedők vagy gurmandok tették-e vele ezt a szörnyűséget, de brutálisan kizsigerelték. Igazából még megrettenni sem maradt időm, mert amikor visszafordultam a tükörajtó felé – ami az innenső oldaláról átlátszó ablaküveg volt –, láttam, hogy az eladó félrerántja a függönyt, és bekukkant az üres fülkébe. Az étterem vendégtérbe nyíló része felől ekkor közeledő léptek hallatszottak, ami azt sugallta, másodperceken belül két tűz közé kerülök, ha nem teszek valamit.

Pillantásom a lábam alatt húzódó csatornarácsra esett. A páni rémület megsokszorozta az erőmet, egy mozdulattal feltéptem, aztán a leugrottam az alant húzódó mélységbe. Odalent nyirkos sötétség és gyomorforgató bűz fogadott, de a helyzet alkalmatlan látszott a kényeskedésre. Nekivágtam az előttem húzódó járatnak, ami rövidesen lejteni kezdett, és kiszélesedett. Amikor valamivel távolabb kerültem az étteremtől, bekapcsoltam a mobilom zseblámpa funkcióját, de nem mondhatni, hogy szívderítő látvány fogadott.

A bokámat nyaldosó szennyvízben emberi csontvázak apró kis szigetei domborultak; a szervkereskedők vagy kannibálok ide hajigálták le az általuk feldolgozott személyek azon alkatrészeit, amelyeket semmilyen formában sem tudtak újrahasznosítani. Undorodva folytattam az utat, mivel az ábra azt mutatta, hogy még nem kerültem eléggé messzire a pokol konyhájától.