A darazsak természetéről

Darazsat tartani könnyebb, mint azt sokan gondolják. Hálás jószág, ha jól bánnak vele, kitűnő házőrző válhat belőle. A poloskafélék kevés természetes ellenségének egyike, így nagy szolgálatunkra lehet azzal, hogy elriasztja a háztól a bután zümmögő, lecsapáskor ocsmány bűzfelhőt kiengedő zöld vagy barna kis szörnyetegeket. Ugyanígy a galambok és más szárnyas patkányfélék is nagy ívben elkerülik az általuk őrzött padlásunkat, teraszunkat, erkélyünket.

Darazsaink igénytelenek, etetni egyáltalán nem szükséges őket, nagy kánikulában esetleg egy tálka vizet kirakhatunk nekik, de tulajdonképpen a nélkül is képesek boldogulni. Fészküket maguk építik, méghozzá saját készítésű papírból. A tetőtől kezdik meg, felülről lefelé haladva, követve a rátóti hagyományt. Ablaka nincs, csak egyetlen bejárat az alján. Hatszögű sejtekből áll, a királynő ezekbe teszi a lárváit, melyeket a kolónia alapításakor még ő maga nevel fel, később ezt a munkát kiszervezi az időközben felnőtt utódainak. A fészket mindig esőtől védett helyre kell helyezni, mivel a papír nem vízálló.

Családi háznál a padlás természetes élőhelyük, de panel esetén darazsaink elhelyezése számára ideális az erkély. Ha okosan szellőztetünk, szigorúan éjjel, amikor a darazsak alszanak, a lakásunkból folyamatosan kiáramló levegő átitatja a fészket, a királynőt, a lárvákat, így a rovarok tényleg a mi darazsaink lesznek, ismerős illatunknak hála nem támadnak ránk, legfeljebb olyan szélsőséges esetben, ha direkt ártani próbálunk nekik. De miért is tennénk ilyet? Mindenesetre fontos és mindenképpen megjegyzendő, hogy aki allergiás a csípésükre, inkább ne tartson darazsat! Ha nincs a közelben antihisztamin vagy valaki, aki hívja a mentőket, valószínűleg meghalunk. Amennyiben nem vagyunk érzékenyek marásukra, és valami szerencsétlen félreértés folytán mégis elszenvednénk egy csípést, az alábbiak szerint járjunk el:

Lehetőleg a csípés olyan testtájon érjen minket, amit elérünk a szánkkal. Kar, kézfej. Hajlékonyaknak has, láb. Nagyon hajlékonyaknak fül vagy tarkó. Ez azért fontos, mivel ha ki tudjuk szívni a mérget, sokkal kisebb lesz a duzzanat, és kevésbé fáj. A darázsmérget lenyelni nem kell, mert bár nem ártalmas, nagyon keserű. Ez a benne lévő kininnek köszönhető, így tulajdonképpen maláriafertőzés esetén mégiscsak nyeljük le.

További lényeges tény, hogy bár a darazsak jobban tájékozódnak, mint például a legyek, amennyiben erkélyünk redőnnyel van felszerelve, nem biztos, hogy ki fognak találni az ujjnyi kis réseken, valószínűleg fel-alá repkednek majd napfelkelte után, egyre idegesebben, amíg mi magunk fel nem kelünk, és ki nem engedjük őket. Ilyenkor mindig hálásak, bár ezt nem mutatják. Tehát, ha nem akarunk minden reggel több tucatnyi dühösen repkedő darázs közé kilépni redőnyfelhúzás céljából, éjszakára ne engedjük le teljesen, hagyjunk számukra legalább egy tízcentis kijáratot, hogy időben el tudjanak menni vadászni.

A darázs szapora állat, nyár végére előfordulhat, hogy születik egy újabb királynő, a raj kettéoszlik, és építenek egy második fészket. De ne aggódjunk, a kolónia ezáltal csak bővül, ők is ismerik a feromonjainkat, nem veszélyesebbek, mint az eredeti csapat.[1]

[1] Az összefoglaló Varro De Vesparum natura című elveszett munkája alapján készült, melyet Jorge Luis Borges talált meg 1937-ben, amikor segédkönyvtárosként feldolgozta Miguel Francisco Orozco y Jiménez jezsuita misszionárius 16. századi hagyatékát. A legendás mű rögtön magára terelte a filológiai közvélemény figyelmét, ahogy a biológia tudománytörténete is új adalékokkal bővült általa. Kijelenthetjük, hogy amit ma tudunk az ókori darazsakról, azt mind ennek a felfedezésnek köszönhetjük. (Az írás értékéből fikarcnyit sem von le a tény, hogy sosem létezett.)