Visnu lábnyoma

Ha hiszed, ha nem, egyszer réges-régen a mi falunkban is itt járt a hatalmas Visnu. Azt mesélik az öregek, hogy a sivatag akkoriban még távol volt innen, és ott, ahol most az a sziklás mély völgy van, valaha a szent Jinai folyó zúgott. Itt jártának ott a bizonyítéka, azon a kiemelkedő sziklán, ahol manapság Mudalijar, a vén koldus tölti napjait. Akár meg is nézheted. Ott van Visnu lábának lenyomata beleolvadva a kőbe.

Állítólag úgy történt, hogy Visnu egyszer lepillantott az égből és meglátott egy remetét, aki a víz színén akar átsétálni, és már sokadszorra a víz alá bukott, nem adta fel, újra és újra próbálkozott. Visnu elnevette magát ezen az igyekezeten és a Legyőzhetetlen Megtartó képében leszállt az éppen partra kapaszkodó remete elé, és így szólt:

– Én vagyok a hatalmas Visnu. Láttam fáradozásodat. Kérj bármit tőlem, én teljesítem.

Az öreg remete, aki kisfiú kora óta ott gyakorolt a folyó partján így felelt:

– Hatalmas isten, Visnu! Azt kérem, ne hagyj addig meghalni, amíg erről a szikláról a túlsó partra száraz talppal át nem sétálok a víz felett.

– Legyen, ahogy kívánod – bólintott Visnu, és abban a pillanatban el is tűnt, csak lábának sziklába olvadt nyoma maradt ott.

Mondják, mindez abban az esztendőben történt, amikor ez a nagy, rettenetes szárazság kezdődött. Messze északon Uttanapáda király gátat emeltetett a folyón, és a saját földjeire téríttette a vizet. A szent Jinai medre egyik napról a másikra teljesen kiszáradt. A remete mégis nap, mint nap kiment oda a sziklához, és csak várta, várta a vizet. Még az öregek sem tudják, hány év telt el azóta. Talán négyszáz, talán ötszáz. Visnu megtartotta, ígéretét. Láthatod magad is. A vénséges vén Mudalijar ma is ott áll azon a sziklán, és a völgy felé bámul, még mindig reménykedik.