Az Idő Eltöltésének Művészete (2)

Munka után Péter hazament agglegénylakásába. Máskor ilyenkor letelepedett a televízió elé, és egyik csatornáról a másikra váltogatva nézte a bűnügyi sorozatokat, némi izgalmat csempészve az életébe. Ezúttal viszont képtelen volt kikapcsolni az agyát. Egyre csak az őt ért méltánytalanság járt a fejében. Persze a főnökét is szapulta, aki nevét adta ehhez a méltatlan eljáráshoz. De bajai okozójaként egyértelműen a nőt azonosította. Miért nem tudott az úgy viselkedni, ahogy mások is a Hivatalban? Miért kellett megbontania a fennálló rendet? Hát nem tudta, hova tette be a lábát? Egyre jobban belelovalta magát a történtekbe. Képzeletében Szandrát a pokol tüzében égette, válogatott kínzások alá vetette, de tudta, holnap ugyanúgy be kell mennie, hogy szembetalálkozzon a megváltozott status quo-val. Mindez páni rettegéssel töltötte el. Az IEM-en alapuló világképe repedezni kezdett. Görcsbe rándult a gyomra. Mit tegyen?

            Lefeküdt az ágyába, de nem jött álom a szemére. Hogyan lehetetleníthetné el, hogyan tehetné hiteltelenné Szandrát? Miképp tudná őt kipenderíteni a főnök kegyéből? Nem volt adu a kezében: a nő munkájára nem talált kifogást, a magánéletéről pedig semmit sem tudott. Hogy néha gúnyosan nézi őt, komolytalan érvnek hangzott. Nem látott kiutat a helyzetből. Pontosabban csak egyet. A végső kétségbeesés szülte gondolat hajnaltájt telepedett meg elméje mélyén, hogy annál erőteljesebben lökődjön a felszínre.

            Fizikai likvidálásra lesz szükség.

            Másnap karikás szemekkel, de annál elszántabban indult munkába. Korábban érkezett a Hivatalba, mint máskor. Ugyanúgy szétterítette a papírokat az asztalon, ugyanúgy megnyitotta a dokumentumokat a gépén, mint sok-sok éve, de ezzel véget is ért a napi rutin. Görcsösen, összeszorított kézzel ült a székben, végletekig beszűkült tudattal. Egyetlen célra összpontosított. Meg kell találnia a módot és az alkalmat.

            Hamarosan Szandra is betoppant. Könnyedén köszöntötte a férfit, letelepedett az asztalához bekapcsolta számítógépét, és a fiókjából kiemelt egy vékony dossziét. Nyújtózott egyet, aztán verni kezdte a billentyűzetet.

            Némán telt a délelőtt, amit néha a telefonok csörgése szakított meg, kétszer pedig a főnöke kukkantott be, akihez Péternek jópofát kellett vágnia. A feszültség nőttön-nőtt benne. Egyre tehetetlenebbnek és frusztráltabbnak érezte magát. Torkában gombóc dudorodott, homlokán gyöngyözött a veríték.

            Délelőtt kisütött a nap, az iroda levegője érezhetően fülledtebbé vált. Ebéd után Szandra kitárta az ablakot, és gőzölgő kávéspohárral a kezében felült a párkányra. A beáradó friss levegő nemcsak Péter arcát simította végig, de a gondolatiban is rendet vágott. Az iroda a harmadik emeleten volt, alattuk betonjárda húzódott.

            A férfinak átsuhant valami a fején.

            Szandra vele szemben ült, az udvarnak háttal. Szemét lehunyta, közben előre-hátra himbálta magát. Mintha egy Péter számára ismeretlen dallamot is dudorászott volna. Kintről rigó füttye hallatszott, majd egy szajkó rikoltása. A távolban megkondult egy harang.

            Az alkalom magáért kiáltott. De Péter tudta, nem szabad elrontania. Az elején észrevétlennek kell maradnia, hogy annál határozottabban állítsa helyre a világ rendjét. A beton pedig majd mindent megold.

            A történteket balesetnek fogják elkönyvelni. Talán még ő is elmorzsol néhány könnycseppet. Sőt, biztosan.

            Szandra átszellemülten adta át magát a pillanatnak. A dúdolást csupán annyi időre hagyta abba, amíg belekortyolt a kávéjába, de a szemét ekkor sem nyitotta ki. Ahogy a férfi a nő gesztenyebarna, hullámos hajával keretezett vonásait nézte, megállapította, azok mennyire természetesek, már-már megnyerőek. Voltaképpen vonzónak is mondhatná Szandrát. De mindez most nem számított. Csakis a nyugodt jövője, az IEM fenntartása.

            Lassan felállt. A padló megnyikordult a lába alatt. Riadtan dermedt meg, de úgy tűnt, a nő nem hallott semmit. Péter óvatosan lehajolt, és levette a cipőjét. Zokniban indult el küldetése beteljesítésére.

            Szandra továbbra sem fogta fel a jelenlétét. Mint aki kikapcsolta a külvilágot. Mint aki egy másik világba költözött.

            Rögtön oda is kerülsz, gondolta Péter, és már az ablak előtt állt. Megérezte a nő finom parfümjének illatát. Szandra lába arasznyival himbálózott a padló fölött. Arca, karnyújtásnyira az ő arcától, megnyugvást sugározott. Ha nem hallja a halk dünnyögést, azt is gondolhatta volna, hogy a nő alszik. Péter nagy levegőt vett, aztán beharapta a száját. Felemelte a karját, és lassan előrefordította tenyerét. Minden erejét beleadta a lendületetbe, hogy a mélybe taszítsa a testet.

            Ebben a pillanatban Szandra mozgásban levő lába sípcsonton találta, mire felordított. Mozdulata megtört, a tagjai elfordultak. Egyik keze az ablakkeret és a nő válla között zúgott el, a másik az iroda belső falán szánkázott végig, felszaggatva a bőrt a tenyerén. A szétnyíló karjától groteszken ölelővé váló mozdulatot az ablaknyílás függőleges éle állította meg, aminek nekivágódott a feje.

            Éles fájdalom hasított belé, a világ forogni kezdett körülötte. Érezte, hogy valami meleg, ragacsos folyik le a homlokán. A dúdolás megszakadt. Miközben a padlóra esett, látta, ahogy Szandra szeme felpattan. A nő kezéből kihullott a kávéscsésze, egyenesen Péter nadrágjára. A férfi feje nagyot koppant, Szandra pedig lenézett rá, és szája sarjában megjelent az ismerős, megvető mosoly. A forró ital ezalatt a szöveten átjutva égetni kezdte a férfi bőrét, mintegy jelképeként végső megsemmisülésének.

            A főnöke ekkor lépett be az irodába. Ahogy meglátta Pétert önnön nyomorúságában – a földön heverve, vérző fejjel, lenyúzott tenyérrel, cipő nélkül és az ágyékán terjengő kávéfolttal –, megtorpant. Összevont szemöldöke magyarázatot követelt, de Péter, mielőtt az öntudatlanság védőkarjaiba zuhant volna, nem tudta, mit mondhatna neki.