Az Idő Eltöltésének Művészete (1)

Amikor a hatvanötöt betöltő kollégáját elbúcsúztatták, Péter azt hitte, a következő három évben egyedül marad az irodában. A saját nyugdíjazásáig.

            A harmadik emeleti iroda a Hivatal épületének belső udvarára nyílt. Az ablak néhány korhadt törzsű diófára, egy értelmezhetetlen absztrakt szoborra és a szomszédos épület vakolatlan téglafalára nézett, ami nem volt felemelő látvány. Péter ritkán is tekintett ki rajta, inkább az íróasztala fölé görnyedt. A felületes szemlélő azt hihette, ilyenkor munkájába temetkezik, a panaszügyek intézésébe. Ám ez csupán szemfényvesztés volt, apró varázslat, az ellenség megtévesztése. A férfi az Idő Eltöltésének Művészetét gyakorolta. Leginkább nyitott szemmel álmodozott, hébe-hóba rejtvényt fejtett, a tenyerébe zárt telefonján szörfözött vagy magánügyeit intézte, amíg letelt a napja. És mindezt úgy vitte végbe – mert ez volt a lényeg –, hogy valódi cselekedetei ne tűnjenek fel az irodába lépők, különösen az ügyfelek, vezetők számára. Mert ha a szükség úgy hozta, Péter egy pillanat alatt át tudott lényegülni buzgó aktakukaccá. Asztalát fehér takaróként borították be az iratok, számítógépe képernyőjén tucatnyi megnyitott dokumentum füle igazolta elmerülését a munka tengerében. Persze valódi feladatokat is kapott – ez elkerülhetetlen volt –, amiket a határidő lejártáig tologatott maga előtt, a lehető legkisebb energiát fordítva elvégzésükre. A főnöke figyelmét mindamellett soha nem mulasztotta el felhívni, mennyire leterhelt. És ezt Péter maga is elhitte. Az IEM-et még pályakezdőként sajátította el idősebb kollégáktól, a tanultakhoz hű maradva az évtizedek során. A Hivatalban akkoriban mindenki ezt művelte. Péternek ez volt az első és egyetlen munkahelye, vagyis ilyen környezetben szocializálódott. Nem volt összehasonlítási alapja, így a látottakat tartotta természetesnek és üdvözítőnek. Talán belegondolhatott volna, hogy lehetne másként is, de – lelke rajta – nem tette. Péter, túl a hatvanon, tökéletesen meg volt elégedve önmagával.

            Aztán egy nap a főnöke bejelentette, hogy társat kap az irodában. És másnap megérkezett Szandra.

            Huszonéves, hosszú hajú, hosszú combú szépség volt, frissen az egyetemi padból. Főnöke megkérte Pétert, hogy segítse a nő betanulását. Miközben a férfi a maga módján – szigorúan az IEM szellemében – eleget tett ennek, végig azt figyelte, mire számíthat Szandrától. Hogy milyen a nő személyisége, hozzáállása. Alkalmas-e a Hivatal íratlan törvényeinek befogadására. Hiszen akár még jóban is lehetnek az előttük álló érában. Talán – rajta biztosan nem fog múlni. Ám hamar megtapasztalta, optimista várakozásainak nincs alapja. Az új kollégát másként rakták össze, mint őt.

            Szandra lelkesen vetette bele magát a mindennapokba. Bár a férfi csak a legszükségesebb ismereteket, és azokat is tessék-lássék adta tovább, a nő néhány nap alatt átlátta a teljes munkafolyamatot. A második héten már önállóan vitte az ügyeket. Lehengerlően kezelte a panaszosok telefonjait, boszorkányos sebességgel írta a végzéseket. Szinte kirobbant az energiától, arca derűtől sugárzott. Bár az iroda átellenes végén ültek, Péter gondosan fenntartotta az álcát, hogy Szandra érzékelje az elfoglaltságát. Időnként, jelzésképpen, a homlokát is megtörölte. Napközben alig szóltak egymáshoz, de a férfi fél szeme mindig mágnesként követte, mit csinál a nő.

            Szandra pedig dolgozott, amit a hivatali konyhában töltött ebédidőre és a mosdó látogatására szakított meg. Néha az irodába betévedő kollégákkal is szót váltott. A mobiljához csak akkor nyúlt, amikor az megcsörrent, a hívó felet mindig röviden lerendezve. Asztalán kizárólag a folyamatban levő feladatok iratai bukkantak fel, pedáns rendben. Péter számára azonban a tempó volt a legijesztőbb, amivel egymás után lezárta az ügyeket. Már annak nézésétől is elfáradt.

            Néha, amikor Szandra felnézett a munkából, a tekintetük találkozott. Ilyenkor apró, szarkasztikus mosoly bujkált a nő szája sarkában. Legalábbis Péter úgy érezte.

            A főnöke sűrűbben járt be az irodába, mint korábban, és soha nem mulasztotta el Szandrát megdicsérni. Többször is rátelepedett a nő asztalának sarkára, közben pajzán vicceket mesélt. Ezeken mindketten nagyokat kacagtak. A vadász és a zsákmánya, állapította meg Péter undorral, de még ekkor sem szólalt meg fejében a figyelmeztető csengő.

            Elérkezett a félévi jutalmazás ideje. Péter számára az esemény idáig kiszámítható, biztos juttatást jelentett, így annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor a főnöke behívta a szobájába, hímezni-hámozni kezdett, új szemléletre célozgatott, végül kibökte, hogy többet vár tőle. Mondandóját a férfi számára zavaros kimutatásokkal és számokkal támasztotta alá. A jutalom elmaradt.

            Szandra viszont alig egy órával később ragyogva jött ki a főnöktől, mint akivel madarat lehet fogatni.