Angyaltorzó

– Azonnal takarodj a szobádba! – Zölden lobbant a szeme, mintha nem is ember lenne. A gyerek keményen megvetette lábát a kopott padlószőnyegen, felszegte csepp állát, összefonta sovány, beesett mellkasa előtt vézna karját.

– Nem megyek! – A kimondott szóval együtt tovaszállt a dac szülte bátorság is. Megrémülve saját esztelen vakmerőségétől bénultan állt, lábából kifutott minden erő. Görcsösen összeszorította a száját, addig préselte, míg halvány vonás maradt csak a helyén, és hogy véletlenül se nyissa ki többet, beleharapott. Karját már nem a dac, hanem a félelem fonta a teste köré. A lassan közeledő felnőttet nézte, aki megállt előtte és lenézett rá a magasból.

Feje köré szinte glóriát vontak az alkonyat csalóka fényei. Groteszk angyalként magasodott fölé és azzal a kegyetlen nézéssel figyelte, amitől a gyerek úgy érezte magát, mintha semmi volna.

Semmi és senki.

Az angyaltorzó elvárta a meghunyászkodást és az alázatot. A felnőttek arrogáns felsőbbrendűségtudata sugárzott minden porcikájából. Ő volt a gyerek életének mindenható istene, testének-lelkének megfellebbezhetetlen birtokosa, bűneinek bírája és az ítélet végrehajtója egy személyben.

A gyerek jól tudta, hogy mi következik, hisz mindig ez következett. Akkor is, ha nem szájalt. Nincs mit veszteni alapon makacsul tartotta a fejét és visszanézett a felnőttre. A zöld szempárban újra lobbant a harag, de a gyerek csak azért sem nézett félre.

– Mit mondtál?! – Halk kérdés csöppent felé a cigaretta mellől. Cseppfolyósan nyúlt mire leért hozzá, szinte sistergett, ahogy a bőréhez ért és a szavak ereje összesűrűsödve vágta mellbe. Hátratántorodott.

Fájt a szó, szinte perzselt. Összenyomta a gyerek mellkasát, hogy alig kapott tőle levegőt, az elsíratlan könnyektől égett a szeme. Volt idő, amikor a rettegéstől bepisilt, de mára csak fásultságot érzett; a forgatókönyv sosem változott.

Néha azért reménykedett.

Nem tudta miért és mitől hitt abban, hogy talán egyszer egy nap másként fog végződni. Talán egy nap az apja keze egyszer csak megáll. Talán egy nap egyszer csak átöleli. Talán egy nap egyszer csak elmondja neki, hogy mitől költözött belé ez a nagy szomorúság, amitől bántani és ütni kell.

De ez nem az a nap volt.

– Nem hallom a választ! – Újabb lökéshullám, még egy lépés hátra. A felnőtt, aki úgy nézett ki, mint az apja, követte.

Kérdés, lökés, lépés, némaság a falig.

– Most bezzeg nincs hangod mi? – lehajolt hozzá, és úgy sziszegett egészen közelről, hogy nyála a gyerek szemébe fröccsent. A kicsi nem merte letörölni.

Csak nézte az eltorzult arcot, a száj sarkában konyuló, elhamvadt cigarettát, az összeszűkült szempárt és azt kívánta, hogy bár bele tudna olvadni a falba, bár lehetne azon ő a festék és lepereghetne a földre, ahonnan aztán kifújná a szél egy őszi reggelen.

Festékszemcseként elmúlni még mindig jobb, mint élethosszat fájni.

– Csak azt mond… – Hiba volt megszólalni, összegezte magában a tapasztalatot, mert a tenyér követhetetlenül gyorsan csapott le. Tudta, hogy jönni fog, mégsem tudott felkészülni rá.

Az elsőre sohasem tudott.

Feje a falnak csapódott, nyelvén az ismerős fémes íz. A következőt már előre érezte, de eszébe nem jutott volna elkapni a fejét. Egyszer tette csak meg, de a düh, amit kiváltott vele megbosszulta magát. Egy hétig nem tudott ülni utána. A rúgások emléke visszatartotta a meggondolatlan ösztönösségtől.

Száraz szemmel nézett fel a felnőttre és magában azon gondolkodott, hogy vajon az apját is megverte-e az ő apja, amikor még kiskölyök volt.

Nem tudta elképzelni, hogy az apja bármikor is lett volna gyerek. Talán már így született. Keserűnek és boldogtalannak.

Felnőttnek.

A következő ütés a bordáit érte, sípolva szakadt ki belőle a levegő. A mellkasához kapott, ujjai a ruhája ráncaiba kunkorodtak. A fal mellett a földre csúszott, kábán bámult felfelé.

Vajon ma meddig bírja?

A múlt héten eltartott fél órát is, de akkor nem ivott előtte.

A tenyér újból felemelkedett és ő kérdőn, szinte kíváncsian nézett a felnőttre.

– Most meg mit bámulsz, bázdmeg?! – A tenyér megállt félúton. A gyerek a falnak döntötte a fejét és lassan ingatni kezdte.

A felnőtt sarkon fordult, kicsörtetett a helységből, nyitva hagyva maga után a szakadt szúnyoghálótól lompos ajtót. A késő éjszakai szél halkan nyikorgatta a sarokvasakat. A halvány fényű, csupasz villanykörte hintázva rajzolt fénykarikákat a felhólyagzott, verítékes falakra és a kopott padlószőnyegen üresen hasaló üvegekre.

– Semmit – suttogta a a gyerek koszlott ajtón át besurranó éjszakának.

Feltápászkodott a földről, megmosta az arcát, majd a sarokban megbúvó függönnyel eltakart alvófülkéhez osont. Halkan neszezve kereste meg a takaróját és a hullott szőrű játékkutyát. Mindkettőt magához szorítva aludt el, álmában előcsordultak a visszatartott könnyek, de a szívét egy pillanatra elrabló harag sikertelenül kerülgette.

Ahányszor csak közelített, a kopott játékkutya felemelte fejét, figyelmeztetőn morgott, az alvókuckóban felragyogtak a régi, horgolt takaró színes mintái, beburkolva a gyereket, az ágyat, és a harag dolgavégezetlen távozott.