Segíts magadon…

Hol volt, hol nem volt, a kezdetek kezdetén, amikor az univerzum egységes volt, egy fiú és egy lány találkozott egy szökőkútnál. Első látásra egymásba szerettek, s noha még csak hírből sem ismerték egymást, úgy érezték, a lelkük elveszett felét hordozó teremtésre bukkantak a másikban. Szerelmük néma volt, akár a holdfény éjsötét tengerre vetülő sugara, amelyet csak nagy ritkán zavar meg némi céltalan hullámverés. Mégis kitartott. Szavak, érintések, érzelmi kicsapongások nélkül.

Idővel ismeretlen entitások érkeztek az univerzumba, és síkokra szeletelték azt, hogy megosztva uralkodhassanak a mindenség rétegei fölött. A fiút a jövőbe száműzték, a lányt pedig a múltba. A fiatalok ezután hiába látogatták szakadatlanul a szökőkutat étket remélve korgó lelküknek, nem találkozhattak többé.

Teltek, múltak az évek, s a fiúból férfi, a lányból nő cseperedett. Sok minden megváltozott az életükben, egyvalamit azonban megőriztek néhai mindennapjaikból: a másik emlékét. Egyikük sem engedte el teljesen abbéli reményét, hogy egy nap még megszánja őket az Isten, és elejét veszi találkozásuk megszervezésének. Ezért nem adták fel, s ezért keresték fel újra és újra a szökőkutat egy évtized múltán is.

Viktornak kimagasló intellektus adatott. Már az iskolában is okostojásnak csúfolták, persze, csak irigységből. Az ország egyik nagymúltú intézetében dolgozott kutatóként, s szabadidejét azzal töltötte, hogy megoldatlan fizikai problémákat tanulmányozott. Ebbéli vizsgálódásai során jutott el lassanként arra a feltevésre, hogy a valóság, amelyet önmaga körül észlel, minden bizonnyal nem az egyetlen lehetséges realitás, így tehát léteznie kell egy olyan konstellációnak is, amelyben a szerelmével való rendszeres találkozások változatlanok.

Heléna festőművész volt. Környezetében olyan parányi csodákat is észrevett, amelyek mások figyelmét elkerülték, s rendkívül lelkesítették a törvényszerűségek. Ennek köszönhette vakmerő elméletét, mely szerint azok a dolgok a világban, amelyek a vonások azonos mintázatát hordozzák magukon, valahogyan azonosak, s hogy egy megfigyelt dolog állapotából következtetni lehet a vele azonos halmazból származó, ám a nem észlelhető tartományba eső dolgok állapotára. Noha Viktorról nem tudott sokat, gyakorta felfedezni vélte jelenlétét az őt körülvevő fákban, épületekben, állatokban vagy emberekben. Úgy hitte, a férfi meghalt, s ilymódon próbál üzenni neki a másvilágról.

Helénát felemésztette Viktor halálának gondolata. Éjt nappallá téve merengett, hogy vajon mi fán teremhet az oly sokat emlegetett mennyország, mire arra jutott, hogy az ismeretszerzés egyetlen járható útja, hogy végez magával. Öngyilkosságát gondosan megtervezte, s terveiről senkinek sem szólt. Munkatársainak a következő üzenetet hagyta:

“ Ne nyissátok meg a kiállítást, ameddig el nem készül az utolsó festményem ”

Egy teljesen átlagos éjszakán Heléna az általa lakott társasház hátsó bejárata mellett a földre helyezett egy erős, méretes vásznat. Felment a legfelső emeletre, kinyitotta az ablakot, kimászott rajta, és széttárt karokkal a vászonra vetette magát, hogy kicsorduló vérével megfesse azt. Másnapra az összes folyóirat lehozta e különös performansz hírét, s egyszersmind közölték a fél év múlva esedékes kiállításmegnyitó helyszínét is.

Viktor ez idő alatt hazafelé tartott a munkahelyéről. Szokásához híven a peron közepe táján várt a vonatára, amikor a várótermi óra elütötte az ötöt. Érdekes – gondolta magában a férfi, – máskor mindig időre ideér. Néhány perc múlva csakugyan megjelent a picinyke pályaudvaron egy vasparipa. “ FECSKE ” – állt a vonat oldalán. Viktor felszállt. A kalauz éppen egy utassal pörölt, amiért az nem váltott jegyet, amikor a férfi belépett az utastérbe.

– De hát értse már meg, nincs rá pénzem! – magyarázta az idegen.

Viktor szó nélkül vásárolt egy jegyet az ismeretlennek is, majd továbbhaladt a mozdony felé, ahol kellemesen eltársalgott a többi kalauzzal. A vonat meglepően gyorsan behozta a késését.

Viktor leszállva a vonatról a sínek között egy újságra akadt. Felemelte, remélvén, hogy talál majd benne valami izgalmas olvasnivalót. Máris a címlapon megpillantotta Heléna arcképét, s a vernisszázs időpontját. “ De hát ez ma van! ” – ragadtatta el magát, s gondolkodás nélkül a kiállítás helyszíne felé vette az irányt.

Odaérve félszegen csatlakozott a már jelenlévő, néhány tucat embert számláló tömeghez. Óvatosan utat tört magának, hogy máris a lapban látott festménnyel kezdje szemléjét.

Csak ekkor hatalmasodott el rajta a félelem afölött, hogy Helénát nem láthatja többé. Idegesen fellapozta az újságot, s remegő tekintettel olvasni kezdett. Könnyek gyűltek a szemébe, s már-már elmosták előtte a cikk sorait, amikor egyszeriben egy zsenge kézpár hátulról betakarta a szemeit. Úgy, ahogyan a gyerekek szokták, amikor meg akarják viccelni egymást.