A siker szabályai

Vető Konrád negyvenkét éves cégvezető a Hotel Melkart teraszán üldögélt, és a sétányon sorakozó, szépen gondozott fákat szemlélte. Mindig lenyűgözte az őszi falevelek költői szépsége, ahogy az a félájult tisztelet is, amellyel az egyszerű emberek a gazdagságához viszonyultak.

– Bocsánat a késésért – lihegte az asztalánál felbukkanó cingár riporter, aki egy csapzott szőrű spánielre emlékeztette –, tudja, dugóba kerültem és…

– Ne is törődjön vele! – szakította félbe egy legyintéssel a szóáradatot. – Foglaljon helyet! Kér valami frissítőt?

– Egy ásványvíz jól esne – ismerte el a vele szemben letelepedő újságíró, akit, ha jól emlékezett, Prónai Egonnak hívtak.

Vető intett a pincérnek, aki rövidesen enyhítette a jövevény tikkadtságát.

– Nos – köszörülte meg a torkát a zsurnaliszta –, olvasóinkat természetesen leginkább az ön pénzügyi sikeri érdekelnék. Minek köszönhető, hogy viszonylag ismeretlenül ilyen hamar fel tudta küzdeni magát a legrangosabb befektetők zártkörű elitjébe?

Vető elmosolyodott.

– Az átlagemberek olyasféle babonákban hisznek, a nagymenők zsebében csak úgy magától terem a pénz. – Gördülékenyen, jól artikuláltan beszélt, látszott, hogy jó néhányszor elpróbálta már a nyilatkozatát. – A magyarázat ennél jóval prózaiabb, három egyszerű irányelvet követek. Ezek a következők: kitartás, koncentráció és következetesség. Az ember sötétben kel, és sötétben fekszik, a köztes időben pedig csakis a céljaira összpontosít. Se járvány, se háború, se közelgő UFO invázió nem tántoríthat el egy üzlet megkötésétől.

A riporter bólogatott.

– Értem, tehát azt állítja, nem létezik titok, nincs se csalás, se ámítás, csak vasakarat és szorgalom?

– Úgy bizony, barátom, úgy bizony! Először egy kis garázsban kezdtem, egy ócska Ladával, de nem adtam fel, és a végén mindent elértem…

Vető még vagy egy órán át szóval tartotta vendégét. Prónait tökéletesen elkápráztatta a személyes varázsával. A nyeszlett újságíró az interjú befejeztével szédelegve, már-már kábán távozott az asztalától, mint egy lámpafénytől megbűvölt molylepke. A vállalkozót büszkeséggel töltötte el, milyen ékes retorikával adta elő azokat az elcsépelt közhelyeket, amiket a hozzá hasonló alakok mindig is a kisemberek megtévesztésére használtak.

Kérte a számlát, nagystílű borravalót adott, aztán megkereste az alagsori parkolóban a Tesláját, és diszkréten távozott. Az áramvonalas luxusjármű gyorsan, hazaröpítette, beállt vele budai villája garázsába, töltőre tette, majd ruganyos léptekkel a birtok déli végében elhelyezkedő melegházhoz sietett. Odabent nyirkos forróság és rothadásszag fogadta, de már régen hozzászokott az építményt belengő dögletes, őserdei kipárolgásokhoz.

Elindult befelé a növények labirintusában, márkás inge pillanatok alatt átnedvesedett az izzadságtól. Az egyik melléksornál balra fordult, és hamarosan ahhoz a virághoz ért, amelyet soha még a legbizalmasabb barátainak sem mutatott meg. Kétségkívül ez volt a bent tenyésző vegetáció legérdekesebb színfoltja. Egy olyan embertől kapta, aki bár a felső egy százalék felső egy százalékához tartozott, a körülmények különleges együttállása folytán neki köszönhette az életét. Nos, igen, a siker legfőbb alapkövét, a „jókor lenni jó helyen”–szabályt elfelejtette megemlíteni a riporternek.

A növény egy hatalmas, bonyolult geometriai alakzatokkal díszített cserépben pihent, méregzöld levelei a mennyezetet súrolták. Mindennap rengeteg termést hozott, melyek többnyire mind a cölöp vastag gyökérzet környékére hullottak. Az egyik ezúttal kivételesen nem vált le a helyéről, de szerencsére a könnyen elérhető alsó szárak egyikén fityegett.

Vető óvatosan leszakította, miközben lelkét vad örömmel töltötte el az ujjai közé simuló friss húszezres puha tapintása.