Milyen szép is az élet

A cica még mindig ott feküdt. A rozsdás kupac mellett. Haldoklott, vagy meg is halt. Szöcske megnyalta a száját. Lassan körbenézett. A nyugati oldalon, a magas ház ablakai sötétek voltak, mögöttük járt a nap. Nem látta, leselkedik-e ott valaki. Ez a tető a nagyok helye volt. Akik szögeknek nevezték magukat. Magas tető, sok rozsdással teli. Oldalt széles rámpa bukott a mélybe. Szöcskének több esze volt annál, hogy bemenjen a házakba. Főleg itt, a szögek földjén. Ő a magasban járt. Az árnyékoldal felőli ház tetejéről leste a cicát. Biztonságos volt, a nyikorgó tető nem tartott volna meg egy nála nagyobbat. Közelebb kúszott, lassan, ahogy az árnyék halad. A cica nem mozdult. Szöcske nem hitte, hogy vannak még cicák. Régen, a nagylány mesélt róluk. Képet is mutatott. A lány néha törődött Szöcskével. Akkor még több étel volt. Konzervek, teli édes kukoricával, kövér babbal, vagy akár hússal. Az emléktől nyállal telt meg a szája. A gyomra hangosan megkordult, Szöcske megdermedt. Szétnézett, aztán vissza, az otthon felé. Várt. Megint a cicát nézte, újra megnyalta cserepes ajkát. Egy felhő árnya siklott végig a tetőn, Szöcske vele együtt mozdult, lecsúszott egy csövön, a legközelebbi rozsdahalom árnyékába. Megdermedt, hallgatózott, még mindig semmi. Megkerülte a kupac elejét, majd egy másikhoz kúszott. Még kettő a cicáig, vas, üveg és fekete kerék. Valahol egy madár rikoltott. Szöcske megijedt, de nem rándult össze. Aki hirtelen moccan, az halott.

Aztán ott volt a cica. Girhes, szürke teste az árnyékban pihegett. Szöcske előhúzta a vasát. Sárga nyele volt és az egyik felén hegyes vége. Rácsapott a cica fejére. Gyorsan és erősen, hogy ne adjon hangot. A fejen amúgy is kevés a hús, nem olyan nagy kár érte. Megfogta, maga felé húzta a dögöt. Valami megzörrent arrébb. A cica volt. Egy vékony madzagot kötöttek a lábára. Szöcske felpattant, már nem volt értelme a lapulásnak. Rohant, a cicát nem engedte el, a madzag elpattant. A nyugati épületben füttyszó harsant, körben, a tetőkön és az utcán is megfeleltek rá. Szöcske ugrott, amilyen magasra csak bírt, az árnyoldali tető felé. Elkapta a peremét, feldobta a cicát majd felhúzta magát. Valami csattant, egy vas, hosszú, hegyes rúd vágódott a falba, átszakítva a rozsdás lemezt. Mögötte lábak dobogtak. Szöcske iszkolt, ahogy bírt. Nem túl gyorsan, a tető miatt. A cica plusz súly. Nem nézett hátra. Mögötte a szögek füttyögtek és lihegtek. A szél feléje hozta a szagukat. Aztán a tető csikorogva megremegett, Szöcske mögött sikolyok harsantak. Visszanézett. Odalent, a beszakadt tető darabjai közt véres testek vonaglottak. A lyukon túl egy szög állt, nagy volt, több telet túlélt, mint Szöcske kezén az ujjak. Felé hajított egy vasat, de Szöcske félreugrott. A szög csalódottan felrikoltott. Éhes lehetett.

Szöcske rozsdás csöveken egyensúlyozott az utcák fölött, apró lyukakba bújt, amelyeken csak ő fért át, cserzett bőrét felhorzsolta a kő és a vas. A szögek nem üldözték soká. Elég húst adott nekik a leszakadó tető. Szöcske elérte az otthont. Az aknája is egy olyan tetőről nyílt, amely nem bírta el a nagyobbakat. Ha megnő, el kell mennie. Szerencsére lassan nő, mert nem eszik sokat. De most mégis. Hús! Elégedett mordulással harapott a cica megnyúzott combjába. Apró fogai nehezen boldogultak a falatokkal. Nekik, kicsiknek, miután a régi kihullott, ritkán nőtt nagy foguk. Keveset ettek hozzá, azt mondta a nagylány, mielőtt elvitték a szögek. Szöcske most egyedül volt. A többieket vagy a kutyák tépték szét, vagy a szögek kapták el. Télen is sokan meghaltak. Vállat vont. Ő még él. Élvezettel nyalogatta le az ujjait. Csupa jót érzett, amikor hústól teli hassal hanyatt feküdt, ki, az aknába vetülő napfénybe, hogy élvezze a meleget. Milyen szép is az élet, gondolta.