Akinek elmaradt a nyitótánc

Hol volt, hol nem volt, a legelitebb fővárosi gimnázium tantestületébe egyszer befészkelte magát egy csaló. Az iskola tanárai gyanútlanul viseltettek az új oktató iránt, a diákok azonban hamar megsejtették, hogy oklevelét nem tisztességes úton szerezte. Valahányszor Diplomácia órát kellett volna tartania a végzősöknek, valamilyen úton-módon kibújt felelőssége alól.

– Azt sem tudja, hogy az embert azon a néven illendő szólítani, amit maga választ – suttogta az egyik növendék a folyosón. – Amikor az első órán bemutatkoztam, azt mondta, hogy neki nem áll a szájára a nevem, ezért egy másik néven fog szólítani. Egyáltalán nem zavarta, hogy ez a másik név számomra történetesen sértő. Képzeljétek csak el! Hónapok óta azt hallgatom a szájából, hogy Bozskó, miközben az én nevem Bohumil. Fogadni mernék, hogy olyan ostoba, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a kettő között.

– Vagy pedig nagyon is tudja – tette hozzá egy másik növendék, – csak éppen velejéig rosszindulatú, és ilymódon kívánt a sorsodba csempészni valamit, ami oda nem való.

– Erre, bevallom, nem gondoltam – felelte Bohumil.

– Látod, éppen erre utaltam, amikor azt mondtam, nem való a sorsodba, amit a Bozskózás maga után von.

– Néhány hónap alatt csak nem áll a feje tetejére az életem emiatt.

– De egy év már megteheti a magáét.

– Ha ugyan kihúzza addig…

Félévkor a végzős diákok nagyszabású bált szerveztek, amelyre a város összes patinás gimnáziumának tanárait meghívták. A bál kezdetén bemutatásra kerültek az iskolák új tantestületi tagjai, köztük a kétes hírű, a háta mögött kóklernek csúfolt oktató is. Okkersárga ruháját megemelve óvatosan fellépett a pódiumhoz vezető lépcsőre, s a bemutatásért felelős diák fülébe mormolta nevét: Karceri Pawillónia.

– Kanceri Paviánia – mondta a mikrofonba méltóságteljesen a diák, mire a bál ötszáz vendége egységes kacagásban tört ki.

– Szerintem az anyakönyvi kivonata is hamis – nyugtázta cinikusan Bohumil társai körében, majd a többi fiúval karöltve megindult a lányok felé.