Tíz perc és itt vagyok

Anyu a zöldségeshez indult, de az ajtóból visszafordulva felhívta apu figyelmét, a fürdőszoba padlóján hagyott lavórra. A nagy vasárnapi sietségben ott felejtette a földön. 

Az őrizetlenül hagyott mosdótál az én érdeklődésemet is felkeltette. Az építőkockákat magukra hagyva azonnal megindultam a fürdőszoba felé. Amióta mászni is tudok, a szüleim minden lépésemet árgus szemekkel őrzik, szóval meglepett, hogy nem akadályoztak meg abban, hogy elérjem a célomat. Ahogy odaértem habozás nélkül belevetettem magam. A víznek valami förtelmes szaga volt, de ugyanakkor érdekes, selymes tapintása is. Épp bele is kóstoltam volna ebbe a furcsa folyadékba, amikor egy hangos kiáltás megtorpantott. 

Apu két hatalmas mancsa nyúlt felém, és kirántott a vizes konyharuhák közül. Rettenetesen megrémültem, amiért ilyen durván félbeszakította a pancsolásomat. Én az üvöltözésre üvöltéssel reagálok, szóval teli torokból rákezdtem. Mit kell úgy gorombáskodni? 

Gyorsan megbocsátottam a tapintatlanságát, mert kedvesen magához ölelve ringatni kezdett, és az átázott ruháimat is hipp-hopp lecserélte. Öltözködés közben mondott nekem valamit a hipóról, és hogy ez a kis incidens kettőnk titka marad. Nem mintha tudnám mi fán terem a hipó, és azt sem értettem, hogyha olyan titkos dolog, akkor mit keres a fürdőszoba közepén.

A bátyám, Tomi szomorúan lépett be a szobába, és arról panaszkodott, hogy még nem is reggeliztünk. Nem szeretem ha így elterelik rólam a figyelmet, de ezúttal nem bántam. Én is megéheztem a reggeli kalandban. Hogy segítsek a bátyómnak, kezeimmel jeleztem apunak a megfelelő irányt, a kenyértartó felé. 

– Mit szeretne enni kisasszony? Egy vajas kenyér jó lesz? – kérdezte apu, majd neki is látott a reggelinek. 

Tomi már nagyfiú, ő megkente a saját kenyérszeletét lekvárral, és gyorsan eltűnt a nappaliban. Én anyutól mindig azt hallom, hogy enni a konyhaasztalnál kell, és egyébként is modortalanság így cserbenhagyni a testvéredet, akit egy etetőszék tart fogságban, de éhesebb voltam annál, minthogy ezzel foglalkozzak. Még pár év és tanulva bátyám céltudatosságán, én is a TV előtt majszolom majd a reggelimet.

Apu közben szintén elkészült az elemózsiámmal. Ránéztem a tányéromra, de alig hittem el azt, amit ott láttam. Tudtommal egy sima vajas kenyérben egyeztünk meg… ennek meg vegeta volt a tetején! 

Én még ugyan nem tudok főzni, de abban teljesen biztos voltam, hogy ennek a gasztronómiai újításnak sosem szabadott volna létrejönnie. Fogtam a kenyeret és abban reménykedve, hogy a drámai lépésem láttán majd kapok egy hibátlan szeletet, bedobtam az asztal alá. Apu azonban nem láthatta mindezt, mert épp Tomit próbálta visszatessékelni a konyhába. sikertelenül. Csalódottan tért vissza a konyhába, de látva, hogy milyen gyorsan befaltam a reggelimet, gyorsan készített nekem egy újabb adagot. Legnagyobb sajnálatomra a vegeta ezúttal sem maradt le a vajaskenyér tetejéről. Nem váltottam taktikát. Fogtam a szeletet, és ment is a másik után. Sajnos apu ezt sem látta. Előkerült az újsága, amit pajzsként tartott az arca elé. Az időzítésen sok múlik! 

Eltelt egy kis idő mire felnézett a lapokból, de nagyon megörült annak, hogy a második kenyeret is ilyen gyorsan eltüntettem. Megpuszilta a homlokomat, amit értékeltem is, de azt már határozottan kezdtem unni, hogy ennyit dicséri az étvágyamat. Gondoltam jobb ha tisztázzuk ezt a félreértèst. 

– ÉHES VAGYOK! – kiáltottam, de erre meg elkezdte szagolgatni a pelusom.

Megdöbbenve néztem rá. – Nem létezik, hogy nem értesz!? 

Visszatett az etetőbe, majd nekifogott a reggeli kávéfőzésnek, és a hozzá dukáló tejhabosításnak. Ezt a műveletet eddig csak anyutól láttam, és sosem tűnt egyszerű feladatnak. Elvarázsolva figyeltem apu bátorságát. Nem hittem, hogy sikerülhet neki is, mert azzal a kis zümmögő valamivel, nagyon óvatosan kell bánni.

Na, hát apu lehet, hogy bátor, de nem óvatos. Az egész szétfröccsent. Ki a pultra, rá a falra, és bele egyenesen a szemébe. A látásától ideiglenesen megfosztott apukám úgy tapogatózott a konyharuha irányába, mint valami morcos medve. Én már tudtam, hogy mi a gond, de annyira nevettem, hogy képtelen voltam megszólalni. Az összes konyharuha áztatásban volt. 

A nappaliból kiszűrődő öklendezés hangjai, és a bátyám elborzadó fujjolása zavarta meg vidám éhezésem. 

Apu olyan szintű szonárképességet fejlesztett ki az évek során, hogy félig csukott szemmel indult meg a hang irányába, taktikusan kikerülve az útjába kerülő bútorokat. Mennyivel unalmasabb, hogy mostanában nem rúg bele semmibe! A macskánk, Hádész mindenesetre készségesen lehányta a gyapjúszőnyeget, mielőtt apu megakadályozhatta volna a katasztrófát. 

Hádész a felé közeledő kiabálás hallatán felugrott a szekrény tetejére, hogy a vázák között lavírozva feszegesse tovább apu határait. Tomi is úgy meglepődött, hogy azonnal felpattant a kanapéról. Még a lekváros kenyerét is elejtette, ami persze pofával lefelé, a macska-gyomortartalom mellett landolt.

Kulcscsörgés zaja zavarta meg az eszkalálódó káoszt. Részemről nagyon jól szórakoztam, de egyáltalán nem bántam, hogy a zöldséges csak két sarokra van. Mind a négyen úgy néztünk anyura, mint egy bajnokra, aki a bukásra álló csatát jött megmenteni. 

– Jaj de jó, hogy visszajöttél anyu! – örvendeztem – Van itt egy kis rumli.

Apu nagyot sóhajtva lépett közelebb hozzá. 

– Csak rágyújtok, és máris feltakarítom!