Megérzések

Az utcák üresek voltak, és ennek nem csak az volt az oka, hogy már éjfél is elmúlt. Oliver és Sven kifülelte, hogy a város lakói valamiféle ünnepségre készülnek, ami éppen másnap lesz esedékes. Alig pár óra, és a település minden szeglete, a vidáman ünneplő embertömegtől nyüzsög majd, és aki eddig nem dőlt ágynak az előkészületek fáradalmaitól, az most egy kocsmában issza félrészegre magát. 

Kicsit sem érdekelte őket a helyi kultúra, de a lehetőség, amit ez a helyzet tartogatott már annál inkább. Az emberek figyelmetlenek, mivel mindenki csak a közelgő eseményre koncentrál. Hát mikor dolgozzanak a tolvajok, ha nem most?
Piócaként tapadtak neki a sötét sikátor oldalának, ahonnan a ködbe burkolózott kikötőt figyelték. Oliver idegesen kapkodta a tekintetét, hol a hajókat, hol a falakra ragasztott plakátokat vizslatva.

– Nem, nem, nem – rázta meg a fejét. – Nem tetszik ez nekem!
Sven dühösen kiköpött a macskakövekre, ami a síri csendben meglepően zajosra sikeredett.
– Shhh! – csitította Oliver. – Még csak az kéne, hogy azért bukjunk le, mert egy gusztustalan bunkó vagy.
– Te és az istenverte megérzéseid!
– Ha nem hallgatunk az istenverte megérzéseimre, most egy tömlöcben rohadunk. Inkább hálával tartozol!

Sven homlokráncai gyorsan kisimultak, ahogy végiggondolta a dolgot. Végtére is Oliver tanácsai eddig valóban hasznosnak bizonyultak. Ő javasolta, hogy próbáljanak szerencsét ebben a távoli országban, ahová még biztosan nem jutott el az arcukat és a nevüket ismertető körözési papír. Barátja ösztönei vezérelték a polgármester házába, ahol jól megtömték a zsebüket, és szintén őt követve lógtak meg a csendőrök elől is.
Elégedett vigyorral a képén megrázta a friss arannyal megtöltött erszényét. – Az már egyszer biztos!
– Shhh! – csendesítette le újra Oliver, most már mindkét kezével hadonászva.
– Jól van már, na! – hajolt közelebb suttogva. – De vagy meglógunk az egyik hajóval, vagy… lógni fogunk.

Oliver hatalmas levegőt vett, és szemeit megadóan a földre szegezte. Ezúttal neki sem volt jobb ötlete. A város kapuit lezárták, ahogy a bűnténynek híre ment. Ők ketten, mint két külhoni pedig pompás gyanúsítottak lennének egy friss lopást követően.
– Rendben! – bólintott egyetértően. – De egyikünk sem volt még a tengeren.
Sven barátja vállába bokszolt, és rávigyorgott. – Hát, mindig van egy első alkalom.
– Ehh – Oliver elfintorodott a sárga fogak látványtól, és tekintetét inkább a kikötőben ringatózó hajókra szegezte. – De honnan tudjuk melyikre szálljunk? Ebben a ködben alig látni bármit is.

– Minél messzebb kell kerülnünk ettől a várostól – mondta Sven, és a tenyerét dörzsölve pásztázta végig a kínálatot. – Arra ott! – göcsörtös ujjaival rábökött egy hatalmas vitorlásra. – Nagy hajó, távoli cél! Az lesz a nyerő!

A lehető legkisebbre összehúzták magukat miközben végigfutottak a stégen. A fedélzetre is teljesen hangtalanul másztak fel. Mászás közben Oliver felfigyelt a hajó oldalán olvasható feliratra: Télcipelő. Mintha már látta volna ezt a furcsa hajónevet korábban, de most nem volt ideje ezen gondolkodni.

Olivernek nem kellett tengeri medvének lennie, hogy tudja a legmegfelelőbb búvóhely egy hajón, a raktérben lesz. Megindultak a lépcsők felé, de azonnal megtorpantak, ahogy meghallották két közeledő férfi beszélgetésének zaját. Sven kétségbeesve nézett körbe új menedék után kutatva, de a sötétben és a ködben alig látott valamit.
– Oda! – suttogta végül, és rámutatott a hajótest oldalához erősített szőrmékkel, koszorúkkal és kancsókkal telepakolt csónakra.
Nem volt idejük tovább mérlegelni a dolgot, fogták magukat, és bebújtak a prémek alá. Ezt követően egyetlen nyugodt percük sem maradt. A csónak fogságában hallgatták végig, ahogy a legénység lassan ellepi a fedélzetet, és órákkal később kifutottaka tengerre.

A hajón nagy volt a nyüzsgés, de amikor végre egyetlen matróz sem matatott körülöttük Olivernek alkalma nyílt kikukucskálni. A nap már magasan járt, és egy vörös vitorla csapkodott a fejük fölött. Nem tudta miért, de valahonnan nagyon ismerős látványt nyújtott a hajó.
– Vörös a vitorla – összegezte a látottakat.
– Felőlem hupilila is lehet, csak vigyen minket messzire – morogta barátja.
Újabb hosszú órák teltek el így hánykolódva a tengeren, amikor váratlanul néma csend támadt körülöttük. Oliver újra kilesett az irhák közül, és elképesztő látvány fogadta. Birkabőrcsuklyás, maszkot viselő alakok, magasba emelt karokkal, mormoltak valamit az ég felé. Rémülten húzta vissza fejét. El sem tudta képzelni mi történik. Cimborájával feszült csendben várták a folytatás.

Nem sokkal később kolompok csörrentek, óbégatás harsant, és a csónak erőteljesen hintázni kezdett. Pont mintha a levegőbe emelkedtek volna. Gyors zuhanás, puffanás, és az imbolygás felerősödött.
Sven rémülten fordult Oliver felé. – Mi a fene történik?
– Kidobtak minket!
– Szerinted rájöttek, hogy itt vagyunk?
– Nem hiszem. Lehet, hogy baleset történt.
– Baleset?
– Nyugi, nincs baj csak… jóságos ég!
– Mond már! – Sven teljesen elsápadt.
– Én már láttam ezt a hajót… a plakátokon.
– Mi van? – kérdezte most már komolyan aggódva.
Barátja remegő hangon idézte fel a plakát szövegét. – A telet egy hajó viszi ki az öbölből, és a város adományaival együtt vízre eresztve elégetik.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte Sven, de választ már nem kapott.

Egy égő nyíl hasította át az alkonyodó eget, és egyenesen a csónak tetejére erősített szőrméken landolt. Olajjal teli kancsók robbantak szét felszítva a tűz erejét, ami elemésztette  az egész rakományt. A Télcipelő legénysége boldog üdvrivalgással nézte, ahogy az áldozatnak szánt csónak lángolva az oldalára dől, és süllyedni kezd. Sokan közülük azt is látták, ahogy a tél szellemei emberi alakot öltve üvöltve és csapkodva égnek el, az adományokkal együtt. 

Végül minden elcsendesült, és a maradványokat elnyelte a sötét mélység.