Három oroszlán

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Földön három oroszlán. Mindhárom idejekorán elárvult, ezért a dzsungel többi lakója a segítségükre sietett. Az első kölyökoroszlánt a majmok fogadták örökbe, s az élet feltétlen élvezetére tanították. A második kölyökoroszlán a baglyok családjában talált otthonra, akik az ismeretszerzés feltétlen szeretetét nevelték belé. A harmadik kölyökoroszlánt a farkasok vették magukhoz, akik megmutatták neki a családhoz való feltétlen lojalitást. Telt, múlt az idő, s a kölykökből csakhamar tekintélyes, felnőtt oroszlánok nőttek. Egy nap hármasban múlatták az időt, amikor hirtelen ismeretlen oroszlánt pillantottak meg, amint a dzsungel felé közeledik. Azonnal berekesztették találkozójukat. Az első nyugat, a második kelet, a harmadik dél felé vette az irányt. Mindnyájan családjukhoz siettek, hogy közöljék velük a váratlan hírt. Ezalatt az idegen oroszlán elérte a dzsungelhatárt, s békésen átlépte azt, majd körülnézett, mégis miféle területre érkezett. A három barát visszatért, s fennhangon kérdőre vonta az idegent.

– Ki vagy és mit akarsz itt?

– Én oroszlán vagyok. Azért jöttem, hogy szétnézzek ebben a dzsungelben. Senkit sem akarok bántani.

– Ez a mi placcunk – ordították a bajtársak tartásukat vesztve. – Kotródj vissza, ahonnan jöttél!

– De hiszen magatok is oroszlánok vagytok – felelte az idegen. – Miért hajtotok el engem?

A három barát összenézett, s akár ha egymáshoz idomított óraművek ketyegtek volna elméjükben, egyszeriben elfehéredtek, s példás neveltetésük dacára feltörekvő döbbenetüket ekképpen artikulálták:

– A szentségit, tényleg! – ekkor szomszédjuknak ugrottak, s kisvártatva mindhárman odavesztek a véres harcban.

Az idegen oroszlán elhaladva a tetemek mellett szemügyre vette az éggel viaskodó fákat, gazdag bokrokat, virágokat. Minden olyan gyönyörű volt. Csak ez a félreértés ne esett volna meg – gondolta magában az oroszlán. Akkor még gyönyörűbb volna minden.