Csend a lelke mindennek

Vannak olyan gondolatok, amik sokáig gyötörnek bennünket mielőtt kimondjuk őket. Eljátszadozunk velük, hogy teóriákat gyártva különböző végkifejleteken tanakodjunk, amiknek talán sohasem volt létjogosultságuk. Minél több időt szánunk rájuk, annál kíméletlenebbül mardossák a lelkünket, hogy végre kiszabadulhassanak. És szinte lehetetlen leállítani őket, ha egyszer belementünk a játékukba. Aztán amikor már majd beleőrülünk, keresünk valakit, akivel megoszthatjuk egy részét, vagy csak magát a tényt, hogy valami ott motoszkál a fejünkben.
 

Kathleen is erre készült. Nagyon szerette volna hangosan is kimondani azt, ami már hónapok óta ott motoszkált a fejében. Azt ami miatt ma is máshol járt a képzelete.
Csalódottan nézett a táblájára feszített rajzlapra. Az egész napi munkája hiábavalónak tűnt. A vonalak, csak egy rakás egymásra hajigált, striguláknak tűntek a papíron. Olyanok voltak akár a börtöncellák falába vésett rovátkák. Esztétikai vagy szórakozási célja ezeknek sem volt, de tökéletesen illusztrálták az elpazarolt időt.
Dühösen dobta le a ceruzát és felállt a helyéről. Hátrálva a pavilon egyik oszlopának dőlt, és elvarázsolva figyelte az elé táruló parkot. Egy darabig csak hallgatta a madarakat, a ligetben sétáló látogatók morajlását, és a szomszédos rajzbakon ülő Fynn keze alatt sercegő papír hangját, mire elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megszólítsa a fiút.
– Az bűn, ha valami helytelen dolgokra gondolunk? – kérdezte félénken.
Fynn összeráncolt szemöldökkel fordult hátra. Főleg azért lepte meg a kérdés, mert ha valaki, hát a barátja sohasem volt vallásos.
– Azt hittem te nem hiszel ebben? 

– Nem is! – határozottan megrázta fejét. – De… gonosz vagyok, ha eszembe jut valami… rémes?
Fynn szája akaratlanul is mosolyra húzódott, de gyanakodva figyelte tovább a lányt, aki ma egész nap furcsán viselkedett.
– Rémes? Mire készülsz? Talán félnem kellene? – kérdezte és kierőltetetett magából egy halvány nevetést is.

– Hagyjuk! – a komolytalan választ hallva Kathleen duzzogva ült vissza a helyére.
– Várj! – nyugtatta Fynn. – A gondolat, csak gondolat – alig észrevehetően megvonta a vállát. – Semmiség. Nem számít.
– Lehet. De sokat gondolok rá.
– Akkor, az sok semmiség. – újra felnevetett és visszafordult a lap fölé remélve, hogy ennyivel letudták a kérdést.
– Nem lehet semmiség, ami ennyiszer az eszünkbe jut – Kathleen nagy levegőt vett. – Úgy érzem megőrülök.
Fynnt nyugtalanító érzés kerítette hatalmába, de tudta, hogy egy barátnak ilyen helyzetekben kell valami hasznosat mondania. Letette a ceruzát, és mosolyogva a lány felé fordult.

– Mindenki gondolkodik. Ezt nem lehet befolyásolni. Emiatt vagyunk ma mi is itt, mert valakinek az a remek ötlete támadt, hogy itt gyakoroljunk – állával a pavilon másik felében ülő társuk felé intett, akinek a mai helyszínválasztást köszönhették. – Ami a fejedben van az csakis a tiéd, ott az történhet, amit akarsz. Ahhoz nagyon rövid az élet, hogy gondolataidat is is másra pazarold. Ha valahol, hát ott nincs helye a bűntudatnak. Szóval ne aggódj emiatt. De ha nagyon bánt egy gondolat, hát csak hagyd, hogy elkopjon.

– Hát éppen ez a gond. Túl régóta várom, hogy eltűnjön. És azt hiszem nem is akarok megfeledkezni róla. Szerinted mit kellene tennem?
Az, hogy Kathleen ma ilyen ködösen fogalmaz nem tűnt épp biztató jelnek, de Fynn annál sokkal jobban szeretett beszélni, mint hogy ellenálljon a további szónoklatnak.
– Szerintem a gondolatok csak amolyan ártalmatlan elképzelések – megfogta a radírt, és a rajza fölé görnyedve nekilátott az utolsó simításoknak. Apró mozdulatokkal szedte ki a felesleges részleteket, életet lehelve a munkájába miközben folytatta. – Van köztük szelíd, haszontalan, de akad hitvány, önző sőt egészen zavarbaejtő is. Mindenki megküzd velük. Aki mást állít, hazudik. Úgy pattognak az ember fejében, mint a bolhák, és a legtöbb tovább is áll mielőtt nyakon csíphetnénk. De ha egy gondolat többször is megfogalmazódik bennünk, akkor azzal bizony kezdeni kell valamit. 

Felkelt a helyéről, megfogta a rajztáblát, és a mappájába csúsztatta. 

– Ha nem tudsz neki ellenállni, akkor ne is tedd. Nincs abban semmi rossz, ha akarunk valamit.
Fynn egy pillanatra eltűnődött, majd rápillantott az órájára. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a barátnőjével szervezett közös program, amire minden bizonnyal futva érkezik majd.
– Tudod én mire gondolok most?

– Mire? 

– Hogy elkések. – felkapta mappáját, és a rajza fölött mélázó Kathleenre pillantott, akinek a munkája ma igencsak keservesre sikeredett. 

– Te még tovább próbálkozol?
– Igen – felnézett rá és elszántan elmosolyodott. – Azt hiszem egy próbát megér.

Fynn jókedvűen biccentett, és épp indulni készült, amikor a háta mögül elhangzott a végzetes kijelentés.
– Folyton rád gondolok.
Fynn döbbenten fordult vissza. Erre már nem volt mit mondania.

Csak némán bámultak egymásra, nem tudva mit is kezdjenek a kialakult helyzettel.

Kathleen nehezen vette rá magát, hogy bevallja érzéseit, de abban a pillanatban, ahogy megtette már egyáltalán nem tűnt jó döntésnek. A bűntudat egyáltalán nem múlt el. Sőt, fel is erősödött a fiú rémült szemeit látva. – Azt hiszem valahogy így kell tönkretenni egy barátságot. Bárcsak csendben maradtam volna! – gondolta és igaza is volt. 

Hát ilyenek a gondolatok. Elcsábítanak és szóra bírnak, majd magunkra hagynak a valósággal.