Amit nem vitt el a víz

A legvégén a Föld megelégelte a kirablását és nem esett eső többet, így kiszáradtak a patakok, folyók, tavak. Az erdők kiégtek, a hajdan zöld gabonaföldek szikkadt mezővé színtelenedtek. Kiszáradt a Duna is, a Fekete-erdő fenyői tűlevelei aszottan, zizegve hullottak alá a kirepedezett mederbe. Ami valaha sebesen szaladó, dagadó víz volt, mára semmivé vált, fájdalmasan szép emlékké. Nem támadhatott fel a későbbi kilométerek során sem, mert nem táplálta más folyó, sem vékony ér, minden víz eltűnt, elszivárgott, mint mohó száj, ajak, nyelv, torok szívta fel a Föld cseppjeit.

Az utolsó erőtlen dunai erek is elvékonyodtak, majd eltűntek a kövek között, a népek pedig beözönlöttek a Duna feltáruló medrébe, csákányokkal, ásókkal, lapátokkal, ki-ki azzal, ami elsőként a kezébe akadt, hogy a sziklák alatt, a nap sugaraitól felrepedező folyóágy mélyén rejlő kincseket napvilágra emeljék. Kifordították a köveket, feltörték az iszapot, ástak, kutattak, izzadtak és reménykedtek. Előbb a legnagyobbak kerültek elő, amikre a legkönnyebb volt ráakadni: tankok ledobott lánctalpakkal, eldeformálódott felépítménnyel, rózsaként kinyíló ágyúcsővel; megtekeredett, robbanástól szétszaggatott hídvasak, elsüllyesztett, széttört hajók, égről alábucskázó repülők alig felismerhető darabjai. Minden, ami huszadik század. Mellettük beragadva, eltemetve ágyúk, ágyúgolyók, rézharangok, hosszú, kanócos puskák csövei, elvékonyodott kardok a tizenkilencedikből. Aztán páncélok, lószerszámok, vasas ládák, hordópántok a még korábbi évszázadok tanútételeként…

…és végül legmélyen emberi csontok felfoghatatlan sokasága: gömbölyű szélű combcsontok és lábszárcsontok, karcsontok, szívet őrző szálas bordák, széthullott gerinc, diadalittas medence és csodálkozó koponyák. Olybá tűnt, mintha a csontok tartották volna össze a Dunát, amely már nincs, mert minden cseppje elpárolgott, és valahol fent van felhők sokaságaként, más vidékek felé tart a feltámadó széllel. Óvott, védett vagy takart s rejtett, ki tudja? De az is lehet, hogy csupán olyan volt, mint az emlékezet: hordozta, ami szép, de a legmélyén… a legmélyén ott lapult a feledésre ítéltetett múlt.