A hínár és a Nap

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a tenger mélyén egy magányos hínár. Elégedetten tengette napjait a vízben, mígnem a századmagával sütő Nap ki nem szárította a feje felől a tengert. Bosszús lett a hínár, hiszen a szikrázó napsütés megbetegítette a testét, s maradék vizét is elvonta. Egy nap az elkeseredett növény megelégelte gyötrelmeit, s elcsukló hangon az éghez kiáltott:

– Átkozott légy, aki mások kárára terpeszkedsz mennyei trónodon! Gyilkos ölelésedben elenyészik az életerőm, végy hát vissza fényedből!

A Nap kelletlenül fordult a hínár felé, s így felelt:

– Aprócska vagy te ahhoz, hogy elátkozz engem. Nézz csak rám! Merő létem tartja életben világodat, mit nekem egy kis járulékos veszteség!

Meghallották ezt az esőfelhők, s tüstént a kurta dialógus helyszínére gyűltek. Látván a Nap végtelen gőgjét nevetésben törtek ki, s olyan sokáig nevettek, hogy a derűtől kicsorduló könnyeikkel megtöltötték a tenger medrét. A hínár így visszanyerhette erejét, s talán még ma is boldogan él ott, a tenger fenekén.