Bajusz nélkül

Negyven éve történt, akkor tizenegy éves voltam.

Még nem jött fel a nap, amikor egyedül, a szőlőtáblán nyílegyenesen keresztülvágva elértem a műutat. Átgyalogoltam a vonatsínen a dágvány felé.

Nedves, szinte mocsárszerű rész vitt a gyékényesig, ahol a bejáratunk pallói kezdődtek. A pallósor felénél indult a ritkás nádas.

Ahogy sétáltam a víz felé, megelevenedett a hajnal élővilága. Vizipatkány bukdácsolt a töredezett nádtorzsákon, sikló hajlította maga mellett a zöldellő szálakat, nádi poszáta hagyta el fészkét egy mellette elrepülő szitakötő kedvéért.

Nagyjából harminc méterre a sínektől kezdődött az igazi nádas. Kétszer olyan magas volt, mint én, sokszor ujjnyi vastagságúra nőttek a szálak. Apu ilyeneket vágott, hogy a strandon legyen kapufánk a vízben fejelgetéshez. A sűrű, egymásnak dőlő nádfüggöny között bújt meg az épített, trepnivel fedett stég, melyhez a csónakunk volt láncolva.

Miután eloldottam, kis evezőt vettem a kezembe és a torzsák alját csáklyázva lökdöstem magam előre. Egy ritkított, kanyargós nádkürtőn keresztül jutottam el a nyílt vízig.

Közvetlenül a nádas széléig eveztem, ahol egy kis öblöt alakítottunk ki nagypapámmal nyárelőn. Hosszúnyelű sarlóval a meder aljánál vágtuk el a szálakat, majd gereblyével feltéptük a hínárt és a tüskés rózsalevelet. Ezt a tisztást folyamatosan etettük. Hol főtt krumplival, hol erjedt kukoricával.

A két, iszapba szúrt fejes karó tavasztól őszig mutatta, hol a helyünk. Magára valamit adó horgász ezt tiszteletben tartotta. Ráhurkoltam a köteleket, majd begyúrtam a kukoricadarát egy szelet kenyérrel. Frissítésként a kívánt helyre dobtam.

Elővettem a nagy becsben tartott úttörőbotomat, melyet karácsonyra hozott a Jézuska, pedig évek óta nem is írtam neki. A horog az orsótalphoz volt bújtatva, így azt kiakasztva egy mozdulattal alkalmassá tettem a pecázásra.

Soha nem szoktam a nagypapám botjához nyúlni, nem is tudom, hogyan magyaráznám meg neki, ha beszakítanám úszóstól a horgát. A saját előkémre apró vöröset húztam ügyelve, hogy a testén végig vezetve a horgot, a feje és a farka fürge maradjon. Ezzel dévérre, vörösszárnyúra, bodrira szereltem.

Reméltem, a diszperzites délre tele lesz.  Nagypapa botját félve vettem elő, de ma valami különös késztetést éreztem. Erőt merítettem és a nagyobb horogra három szem csemegekukoricát szúrtam. Olyan tejeset, amit csak a konzerv tud. Egy szem a horogra, egy a számba!

Tudtam, a nagyobb halak a fenéken szedik össze az etetést, ezért az eresztéket a mederhez állítottam, majd a tisztás széléig lendítettem. Az ólom feneket ért, az úszó imbolyogva, félig megdőlve ált be.

Amikor tekintélyesebb hal közeledik, a kisebbek szétrebbennek, leáll az apró halak kapása. Most is így történt. Nagypapa botjára figyeltem. Izzadt a tenyerem, pedig még nem bökött a nap. Óvatosan rátettem a kezem a bot nyelére, ujjammal a zsineg alá nyúltam. A féket keményre állítottam. Nádasban nem törhet ki a hal, mert azonnal rátekeri magát a nádra, hogy kitépje magából a horgot.

A parafa hirtelen az oldalára dőlt, ahogy a hal felszippantotta a csalit. Azonnal bevágtam.

Az üvegszál ívben hajlott, a szakállas horog megakadt a szájpadlás csontjában. Ekkora halat sosem akasztottam még, csak álmomban, de akkor nem voltam egyedül.

Hirtelen a csónak alá úszott. Elfogott a félelem. Ha elszalasztom vagy leakad, ki hiszi majd el nekem?

A bot végét a víz felé nyomtam, mire ismét a nádas felé vetette magát. Egy rántást éreztem a zsinóron és a két úszó már együtt járta önfeledt táncát.

Húztam, tekertem. Húztam, tekertem, amíg meg nem láttam a hátát. Fenségesen sötétlett a vízben. A merítővel ügyetlenül nyúltam alá, a testét találtam el. Ezt sosem gyakoroltam. Másodikra már sikerült. Egy kézzel el sem bírtam, így letéve a botot, két kézzel emeltem a csónakba. Kétforintos pikkelyei voltak, hibátlan aranybarnák.

Horogkiemelővel a torkába nyúltam, majd a szákba tettem. Ráhúztam a parafadugót és a csónakvillára akasztottam. Még mindig remegett a lábam. A szerelékem menthetetlenül összegubancolódott. Gyorsan levágtam, így nagypapa szerelékét megmenthettem.

Nem maradtam ebédig, futottam a pallókon. Majd leszakadt a karom. A hal farka a szák kötőjével együtt kilógott a vödörből. Ahogy a sínekhez értem, dübörögni hallottam a vasat, de csak a szívem kalapált. A szőlőtábla felénél meg kellett állnom, égett a tenyerem.

Amikor becsuktam magam mögött a nyaraló kertkapuját, mérhetetlen fáradtságot éreztem. 

Nagypapa a teraszon állt, nyakában messzelátóval. Onnan figyelte a szőlőben való szerencsétlenkedésem. Szája sarkából füstszűrő nélküli Kossuth lógott ki. Amikor meglátta a kilógó szákot, felém sétált.

Kihúztam magam.

– Mit fogtál, kisunokám?

– Az első pontyom. Meg némi aprólék. Halászlének estére.

Kiemelte a hálót, kezével méricskélve a vergődő halat.

– Lehet vagy másfél kiló – mondta.

– Gyönyörű ponty, igaz? – kérdeztem büszkén.

– Tökéletes ponty, bajusz nélkül – bólintott mosolyogva a nagypapám.