Az utolsó szerenád

Hol volt, hol nem volt, tartatott egyszer egy zenés ünnepség, amin az ország összes kimagasló tehetségű zenészpalántája részt vett. A fellépés nem volt kötelező, de erősen ajánlott volt, minek után olyan prominens vendégek is előfordultak a vendéglistán, mint Lincoln Wright vagy Magnus Patton. Ezek az emberek köztudottan arról voltak híresek, hogy ha meghallották, hogy valakinek a környezetükben transzcendens adottságaik vannak, nem haboztak életfogytiglani szerződést ajánlani neki valamelyik lemezkiadójuknál.

Colia szerény lány volt. Nem sokat dalolászott életében, de amikor néhanapján mégis csak úgy álltak be a csillagok, hogy kedve szottyant dalra fakadni, olyankor beletette szívét-lelkét. Akaratlagosan. Ezen a mulatságon azonban olyan dolog történt vele, amit azután soha többé nem tudott oly mértékben feldolgozni lelkileg, hogy szívből énekelhessen. Megerőszakolták. Nem, nem. Nem a szó hagyományos értelmében. Tudniillik, a lelkét erőszakolták meg.

Az este lightosan indult, mindenki kellemesen eltársalgott a barátjával, barátnőjével. Colia egész nap nem evett semmit, ezért mielőtt kikérte volna az első sörét, elfogyasztott egy csomag otthonról hozott kekszet. Szép lassan oldódott a hangulat, a különféle klikkek immár egymás között is csevejre indultak. Liana és Diana arra kérték Coliát, énekeljen el nekik egy dalt, Colia azonban visszautasította a felkérést mondván, hogy a kért dal nagyon nehéz. A lányok tudták, hogy Colia korábban már elénekelte ezt a dalt, ezért nem értették, mi okoz számára fejtörést a dologban. Colia ekkor udvariasan elmagyarázta nekik, hogy éreznie kell a chillt ahhoz, hogy ilyen nehéz feladatra szánja el magát.

Colia másnap egy franciaágyban ébredt. Körülnézett a szobában, de semmit sem ismert fel a látott tárgyak közül. Félve megemelte a mellkasán pihenő takarót, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem mezítelen. Idegen pizsama volt rajta. Tétova léptekkel kiszállt az ágyból, s az ajtó felé eredt. Rettegett, mert fogalma sem volt arról, kit fog az ajtó mögött találni. Végül is csak egy barátnőjébe futott bele, aki elmesélte neki, hogy az előző este annyira lerészegedett, hogy nem akarta egyedül hazaengedni, ezért inkább a saját családja házába vitte. Colia megköszönte a barátnőjének, hogy nem hagyta magára ebben a kínos helyzetben, s hazaindult.

Este ismét zenés mulatságot rendeztek. A francia chansonokat kedvelő leánytömeg a Morton téren gyűlt össze, s onnan indultak tovább a kultúrközpontba. Colia barátnője úgy gondolta, hogy megvicceli Coliát, így amikor a lány megérkezett a helyszínre, nem átallt máris szóba hozni az előző estét. Megvárta, amíg Colia hangosan elismeri, hogy szinte semmire sem emlékszik a történtekből, majd flegmán, fennhangon a következő megjegyzést tette:

– Ja hát nem volt semmi, ott feküdtél halottan a füvön, és senki arca meg sem rebbent.

Colia arcára kiült az aznap reggel megismert rettegés. Nem, nem a haláltól félt, hiszen a történelem ezen pontján már senki előtt sem volt ismeretlen a halál mibenléte. Colia azt nem tudta elképzelni, hogy mi vezethette el őt odáig, hogy megölje magát, hiszen szerette az életet, s szeretett énekelni is. Tudta, hogy a halál után már nem szól a zene, ezért sohasem akart meghalni, mert a zene volt a mindene. Még akkor is, ha ritkán zenélt. “Ezt nem volt joguk megtenni velem” – ismételgette magában, mire vett egy mély levegőt, és elsétált a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen.