Ében

Stern úr már a harmadik készlet láncvezetőt vásárolta a héten, és még csak szerda volt. Tibi, a boltos, megcsóválta a fejét. Mit művel az öreg, hogy így kopik neki a cucc? Mit vág vele, talán csontot? Érthetetlen. Biztos Stern úr is az a fajta ember, aki nem tud mit kezdeni magával, miután nyugdíjas lett, és keres valami elég költséges és fárasztó hobbit ahhoz, hogy ne hallja az órája ketyegését. Sanyi az anyja életére esküdözött a kocsmában, hogy péntek hajnalban egy akkora láncfűrésszel ment be a fészerbe, amilyeneket csak a kanadai favágós műsorokban látni. Persze nem hitte el senki, hisz Sanyi már túl volt jónéhány körön addigra, az anyját meg sosem ismerte. De aztán Józsi is megerősítette, hogy egész nap zúg, berreg a fűrész abban csűrben, mintha a Noé bárkáját építené. Tibi felnevetett. Még, hogy bárkát? Maximum egy akkora csónak fér az épületbe, ami jó, ha a kacsaúsztató túlpartjáig kibírja. De igaz, ami igaz, Stern úr tényleg furcsán viselkedik egy ideje.

Múlt hónapban is jött az a futárkocsi, és valami nagy kartondobozt kézbesítettek. Majdnem három méter hosszú volt, a két behemót alig bírta kiemelni. A kukás Peti később megtalálta a doboz darabjait a szemétben, azt mondta, mindenféle idegen nyelveken álltak rajta feliratok, származási hely: RSA. A kocsmában senki nem tudta, melyik ország lehet, végül abban maradtak, hogy az R meg az S miatt biztos valami orosz tagköztársaság. Tibi szíve egy pillanatra kihagyott, csak nem atombombát épít ez az eszelős? Gyorsan lenyúlt a pult alá egy kis szíverősítőért, kortyolt egyet, összeborzongott. Na, mindjárt jobban tud gondolkodni. Biztos nem atombomba, azt nem láncfűrésszel csinálják, hanem legalábbis hegeszteni kell, meg talán sarokcsiszoló sem árt hozzá, ezekhez meg nem vásárolt felszerelést az öreg. De akkor vajon miben sántikál?

Másnap úgy döntött, rákérdez, de Stern úr csak annyit mondott, hogy nem mondhat semmit, de nagy meglepetés lesz az egész városnak, sőt az emberiségnek is. Aztán vett vízmértéket, lézeres távolságmérőt és sarokcsiszolót. Tibinek elszorult a torka. Mi folyik itt, kérem? Aznap este sokáig tárgyalták a dolgot a haverokkal, fogytak a sörök, de nem jutottak dűlőre. Feri, az ács nyugtatta őket. Biztos semmi veszélyeset nem tesz, Stern úr egész életében kertészeti mérnök volt, olyan orchideákat és húsevő növényeket nevelt, hogy néha még külföldről is a csodájára jártak. Talán csak egy új szerelvényt vagy állványzatot készít a virágainak, aztán ki tudja, akár még az újságba is bekerülhet.

Vasárnap éjszaka rövid áramszünet volt az egész városban, hétfőn pedig Stern úr nem ment be a barkácsboltba, és megszűntek a zajok is a portáján. Aztán mivel péntekig semmi hír nem jött felőle, Tibi úgy gondolta, utánanéz. Elment hozzá, bezörgetett, csend. A kis Suzuki árván parkolt a ház mellett, kerekei már eresztettek. Hahó, Stern úr! Semmi válasz. Az egész udvar felett valami feszültség érződött, Tibi tarkóján felállt a szőr. Lenyomta a kiskapu kilincsét, engedett. Irány a fészer. Kitárta az ajtót, a tompa délutáni fény feltárta a helyiség titkait. Tibi felüvöltött.

A rendőrség hívta a helyszínelőket, akik végül a Műegyetemről kértek segítséget. A fizikusok megállapították, hogy a feltehetőleg ébenfából faragott monolit élhosszúságai pontosan 1:4:9 arányban viszonyulnak egymáshoz. Ilyen pontos méréseket a barkácsboltban vásárolt eszközökkel nem lehet elvégezni. A tárgy enyhén sugárzott a gamma-tartományban. A fészert és az ügyet lezárták.

Tibi történetét, miszerint amikor kinyitotta az ajtót, Stern úr még ott állt a monolit mellett, és a huzattól porrá omlott, nem hitte el senki. Igazából Tibi sem.