Lányrablás (2)

A királylány a szoknyájából előhúzta aranycsipkével szegett vászonzsebkendőjét és előzékenyen a legendás lény felé nyújtotta.

– Nátha? – kérdezte udvariasan.

– Tüsszögőkór – szipogott újra a sárkány, majd az illendőség kedvéért elvette a számára használhatatlan méretű holmit.

– Kínos – mondta a kopaszságában is méltóságteljes leányzó együttérzőn.

– Fodrászbaleset? – érdeklődött a sárkány a tar koponyára utalva. Ha már a belépőjét elrontotta, legalább a fellépése legyen méltó a nemzetségéhez.

– Erős felindulásból elkövetett öncsonkítás – vont vállat a királylány, mintha mit se számítana az egész, ám könnyed magatartása ellenére nyilvánvalónak látszott, hogy ugyancsak komoly ok állhat a minden kétséget kizáróan előnytelen frizuraváltás mögött.

– Értem – mondta résztvevő hangsúllyal a sárkány, bár valójában el nem tudta képzelni, hogy miért oly kopasz a királylány, mint valami tök.

– Azt nem kétlem – jelentette ki a királyi sarj fanyar mosollyal a szája szegletében. – Nyilván Ön sem óhajt időnek előtte férjhez menni, s főként nem parancsra.

Éjfél megértő pillantással nyugtázta a királylány kijelentését. Nemegyszer hallott erről a furcsa emberi szokásról, ami már évszázadok óta romlást hozott a nemzetségére.

Bő ötszáz év telt el azóta, hogy sárkányhalál nélkül sikerült leányrablást végrehajtani. A lovagok és férjjelöltek csak jöttek és jöttek számolatlanul és minden erőfeszítés ellenére visszalopták a koronás hajadonokat, pusztítást és gyászt hagyva maguk után. Szégyen és gyalázat – gondolta és igyekezett uralma alatt tartani fellobbanó haragját.

– Hát ezért a sziklaszirt és a vártorony – sommázta a királylány helyzetét együttérzőnek szánt mosollyal, mely alapesetben minden ember szívében felébresztette azt az ösztönt, hogy aprócska, föld alatti üregbe bújva jó sokáig ott is maradjon. A királylány azonban rendületlenül állta a pillantását. Nem úgy tűnt, hogy viszolygást vagy félelmet kelt benne a sárkánymosoly.

Éjfél a jelzésértékű keszkenőt elegánsan az orrához emelte és aprókat szuszogott, ügyelve arra, nehogy lángra lobbantsa a valószínűleg méregdrága vászonholmit. Némileg megkönnyebbült. A tüsszentésrohamnak úgy tűnik, vége szakadt. A királylány felé nyújtotta a keszkenőt, de az csak aprót legyintett.

– Az előttünk álló kalandra tekintettel Önnek adom. Még szüksége lehet rá – jelentette ki koronás főhöz illő, némiképp leereszkedő hangsúllyal.

A sárkány meghökkent, majd tanácstalanul morzsolgatta a finom keszkenőt és életében először gondolt hátrányként arra, hogy nincs zsebe. A királylány kijelentése kétségkívül nyomasztónak tűnt ebben a pillanatban és a zsebetlenség állapota sem lendített sokat Éjfél hangulatán.

– Térjünk hát rá az egyezségünkre – invitálta beljebb a királylány a sárkányt. – Hellyel kínálnám, ha volna oly alkalmatosság a birtokomban, melyen ön kényelmesen elhelyezkedhet.

Éjfél átfurakodott az ajtónyíláson, majd érezte, hogy a válla köré szorul a kastély fala, ezért visszahúzódott. Nyomában a vasrács maradéka a sziklára potyogott.

– Ez nem jó ötlet. Javaslom, hogy inkább idekint tárgyaljuk meg a… – A királylánynak több se kellett. Átbújt a sárkány mellső lába alatt, a sziklapárkányra lépett és jólesőt nyújtózkodott a holdvilágnál. A fellegek már elvonultak, a nyári éjszaka újra békés csendben borult a várkastélyra és a sziklaszirt alatt meghúzódó falura. A királylány arcán először tűnt fel a mosoly. Hálás tekintettel nézett a sárkányra, zöld szeme csak úgy ragyogott az elégedettségtől.

– … közös ügyünket – fejezte be Éjfél a mondatot, majd megfordult a sziklapárkányon és maga alá húzta a farkát. Minden igyekezete ellenére a szoba fala beszakadt a tüskékkel szegélyezett, háromágú végtag érintésétől, és a sziklából vájt vártorony lassan, de biztosan omladozni kezdett. A felszálló por megint csiklandozni kezdte Éjfél orrát, aki tartott tőle, hogy tűzbe borítja az egész párkányt.

A királylány példás helyzetfelismerő képességéről tanúbizonyságot téve határozottan a sárkányhoz lépett.

– Szerintem indulnunk kéne. Mielőtt a nyakunkba szakad a börtönöm.

– Mármint hogy hova? – Éjfél még a tüsszentésről is megfeledkezett, amikor az apró, fehér kéz meglepő erővel belecsimpaszkodott az egyik mellső lábába. Úgy tűnt, a királylánynak feltett szándékában állt feljebb kapaszkodni. Pikkelyről pikkelyre haladt és Éjfél életében először érezte úgy, hogy az emberek… nos, csiklandoznak.

– Mármint el – mondta a királylány és türelmetlenül sóhajtott, majd gyanakodva összevonta a szemöldökét. Arcát kétely árnyékolta be, mintha megrendült volna a bizalma reménybeli tettestársa szellemi épségét illetően.

– Mégis hogy? – Éjfél óvatosan kijjebb húzódott a párkányon

– Ön sárkány, én meg királylány vagyok – jelentette ki a leányzó, miközben a teremtmény nyaka felé félúton megállt pihenni kicsit. Nagyot szusszantott, majd útja végén angyali mosollyal az arcán elhelyezkedett és alaposan belecsimpaszkodott a pikkelyek közül kiemelkedő, gyöngyházszín csonttüskékbe. – Ön el fog engem rabolni! – rikkantott fel vidáman, tekintetében csak úgy csillogott a kalandvágy.

A meghökkent Éjfél előbb tüsszentett, majd csuklott. A tűztenger fékezhetetlenül indult pusztító útjára.

Ahogy a sárkány elrugaszkodott a párkányról, a vártorony, amit századokkal korábban munkások és mesterek százai verejtéket vérre váltva vájtak a sziklába, óriási robajjal összeomlott.

Éjfél elmormolt az orra alatt néhány szitokszót; az este nem igazán úgy alakult, ahogy azt képzelte. Utasa fészkelődött, helyezkedett, majd halkan, ám leplezetlen csodálattal felsóhajtott:

– Repülök!

– Én repülök. Ön csak egy potyautas! – tette helyre Éjfél az elrabolt, még inkább szökésben lévő leányzót.

A királylány hátranézett, a pusztítás láttán elégedetten kuncogott, majd megpaskolta a sárkány karcsú, hajlékony nyakát.

– Szerintem mostantól tegeződhetnénk, nem gondolod?