Lányrablás (1)

Karmos lábával a sárkány megkapaszkodott a hegyoldalon és óvatosan, szárnyait behúzva elkezdett felfelé kúszni. Megtehette volna, hogy egyenesen az ormótlan sziklapárkányra száll le, de mégsem érkezhet az első találkozóra szélvihar kíséretében. Sokkal visszafogottabb belépőt tervezett holmi pozőr szárnysuhogtatásnál és bestiális üvöltésnél. Olyat, ami illik hozzá és nemzetségéhez. Egyszerűt, mégis elegánsat, sőt, lenyűgözőt. Ám valamivel nem számolt.

Tüsszögőkórral sújtott sárkány ne kóboroljon éjnek idején holmi sziklaszirteken és várfalakon.

A kúszással felvert por csiklandozta az orrát és mire felért a kőpárkányra, a belépőt illetően minden reménye elszállt.

Éppúgy, mint a súlyos ráccsal óvott, duplaszárnyú ajtó.

Egyetlen szempillantás alatt elgörbült és megolvadt a vasrács, felgyulladt a pazar intarzia, a csillogó rézkilincs, mint lágyan pergő méz csöppent a sziklára és az agyoncicomázott ajtó acéltokja berobbant a szobába.

Végül is, kopogásnak megteszi – gondolta Éjfél, majd bekukkantott a sercegő helyiségbe.

A tüsszentés erejétől szárnyra kelt nyílászáró maga alá temette a baldachinos ágyat. Ami alig fél perccel azelőtt királyi felséghez méltó nyoszolyaként uralta a szobát, mostanra füstölgő, parázsló kupaccá vált. A csendesen fellobbanó, apró lángok meleggel és fénnyel árasztották el a nyáridőhöz képest dermesztően hideg hálót.

A szoba átellenes oldalán terebélyes, kihűlt kandalló állt, az elé húzott öblös, magas támlájú karosszékben aprócska alak mocorgott. Feltehetően a királylány üldögélt ott, homályba és prémszegélyes takaróba burkolózva. A Hold sápadt sávja épp a takaró szélét érintette, ám, mintha behódolt volna a világi méltóság jelenléte előtt, a figura térdénél tovább nem merészkedett.

A sárkány szipogott, ujjai közé csippentette az orrát és próbálta visszafogni a következő lángcsóvát. Bár, ha jobban belegondol…

…ha elengedné a tüsszentést és felperzselné a szobát és vele a királylányt, sebtiben megszabadulna a medalion varázslatától. Fertályórán belül otthon lehetne, kényelmesen megvacsorázhatna, olvashatna, sőt írhatna egy jó történetet.

Akár.

Már-már engedett a kósza gondolatnak, amikor a királylány felállt és a prémszegélyes takaró a földre csúszott. Éjfél legyűrte az újabb tüsszentést, ám ahogy megpillantotta a homályból kibontakozó alakot a maga valójában, a csuklás kezdte kerülgetni.

Az aprócska teremtés a királyságszerte látható, festményeken és szobrokon pompázó képmásától eltérően ugyanis… teljesen kopasz volt.

Amellett inkább látszott elkeseredettnek és dühösnek, mint ijedtnek. Meg kell hagyni, nem kevés kurázsival rendelkezett. Végül is, ahhoz azért kellett némi bátorság, hogy valaki rákényszerítse az akaratát a legendás, utolsó sárkányok egyikére. Még akkor is, ha ebben segítette az az átkozott medalion. Az, hogy a királylány az átok révén iderendelte őt, nos, ritkán, de előfordul ilyesmi a sárkányok életében. De mindeddig nem találkozott olyan leánnyal, sőt, valójában egyetlen emberrel sem, aki ne félt volna tőle. Legalább egy picinykét.

Hiszen, mégiscsak ő a félelmetes Éjfél, ki leheletével egész várakat ont porrá, szárnya egyetlen suhintásával erdőket tép ki tövestől, óriásokat reggelizik és lovagokat vacsorál. Legalábbis, ha hinni lehet a róla és fivéréről, Iszonyatról szőtt legendáknak. Az emberek nem átallottak bőrbe kötni és könyvként terjeszteni e dajkameséket szerte a Hetedhét Királyságban.

Nevetséges.

Még hogy lovagokat vacsorázik. Az acél durván megfekszi a sárkánygyomrot. Az emberek úgy tűnt, hírből sem ismerik a gyomorégést, különben eszük ágába se jutna ilyen badarság. Éjfél mérgesen szipogott, egyrészt a tüsszögőkór, másrészt a sértett hiúság okán.