Virtualitás

Súlyos csend telepedett közénk. Talán sosem haragudott még így rám, hiszen belekóstoltam a frissen köpült vajba. Az egyetlen gyengém, a friss vaj. Ó az a lágy, selymes-krémes, illatos… uh, inkább hagyjuk.

Gazdának hátat fordítva üldögéltem az asztalon, farkamat lógatva, a mancsomat kezdtem nyalogatni. Kicsit megbántódtam, hogy így rám ripakodott. Lopva oldalt lestem.

Magában motyogva rótta a köröket a konyhában, a felborult köpülő romjait tüntette el éppen. Kibámultam az ablakon, odakint lassan beesteledett.

Már nem táncoltak porszemek az ablakon át beszűrődő fénypászmákban, félhomály ülte meg a szobát. Csupán a sarokban álló íróasztalon pislákoló gyertya adott némi világosságot, melynek lángja megrebbent, majd hirtelen megnyúlt és belefagyott az időbe.

Azonnal leszökkentem a padlóra és Gazdához szaladtam.

– Be az ágyba! Azonnal! – kiáltottam rá és az ágyra ugorva félrehúztam a takarót a fogaimmal.

– Ne szórakozz velem, Cila! – mérgesen rám förmedt, majd tovább törölgette a vajfoltokat.

– Nem szórakozom! Tégy úgy, mintha aludnál! – morogtam.

–  Ez a Hogyan csináljunk bolondot a gazdánkból című játék folytatása a haladó vajtolvajok számára?

– Sokkal inkább a „Hogyan faljuk fel az ember lelkét?” lesz a játék neve, ha nem fekszel le azonnal! – selypítettem. A fogaim közé szorított takaró sokat rontott a vészjósló hangsúlyon.

Hideg fuvallat rebbent körbe a szobában. Gazda az ágyra huppanva felkapta lábát az eljegesedő padlóról és félelem költözött a tekintetébe. Olyan lendülettel húzta a takarót a fejére, hogy leröpültem az ágyról.

Karmaimat kiengedve fékeztem le a tölgyfapadlón és már hallottam is a suhanást a hátam mögött. Magamra öltöttem a magabiztosság álcáját, bár nem ok nélkül tartottam a látogatótól.

– Nocsak, nocsak! Rég látott átutazó! – villantottam ki szemfogaimat a miheztartás végett. Az ágyra ugrottam és a takaróra heveredtem, pont Gazda veszettül doboló szíve fölé.

A szipoly félig megtestesült alakja ide-oda lebegett az ágy körül, keresve a helyet, ahol Gazdába férkőzhet, de nem hiába voltam a szakma legjobbja.

– Tudhatnád, hogy engem sosem fogsz tudni kijátszani!

– Rühes macska, te!– sziszegte. Dühe akkorává növesztette, hogy betöltötte az egész szobát. – Csak egyszer tedd ki innen a lábad, a „Gazdád” az én gereznám lesz.…

– Attól, hogy belebújsz, még nem leszel élő! – mutattam rá a lényegre. – Mellesleg – ásítottam lustán – hamarabb jöttél. Mi van a menetrenddel? Mi történt odaát? – biccentettem a tükör felé.

– Ruis hónapja van – sziszegett nyeglén és tovább gomolygott az ágy felett. Tétován Gazda felé nyújtózott, majd vissza is rettent. Hiába no, a hírem nem méltatlanul ragadt rajtam. Talán ő volt az erősebb, de elhamvadt szipolynemzedékek hosszú sora árulkodott arról, hogy velem nem jó karmot húzni.

– Tudom, milyen hónap van, de még nem jött el az időd! Hol vagyunk még a Névtelen Naptól?

– Meglepetés! – vihogott és valami nyálkás dolog csusszant ki a száját mímelő nyíláson.

– Te féreg, te! Le ne merd szülni még egyszer az ágyam, mert úgy hazaváglak, mint a kölyködet! – megragadtam a tekergőző valamit és a tükörnek csaptam. A szipolyivadék csendesen belecuppant, a foncsor hullámzott egy darabig, majd kisimult. Az átjáró újfent nem látszott többnek az emberi hiúság eszközénél.

– Nos? – Várakozón függesztettem tekintetem a szipolyra, mely felvette Gazda arcának élethű mását és kedves, lágy hangján válaszolt.

– Ugyan már „Cila”! Ne tégy úgy, mintha nem tudnál róla. Hatalomátvétel van készülőben.

– A nevem Nephthys, esetleg Nebet-Het. Mintha nem tudnád. Tehát, mi van az Egyezménnyel?

– Milyen Egyezménnyel? – hunyorgott gonoszul.

– Az, hogy az emberek elfelejtették az Egyezményt, még nem teszi azt semmissé.

– Ne légy naiv, ó egérpusztítás istennője! Ne felejtsd el, honnan jöttél! Te is csak átutazó vagy, mint én, semmi több. Teljesen a feladatoddá lényegültél át, mintha sosem lettél volna más, több, egyszerű testőrnél. Nem félsz attól, hogy magába szippant ez a virtualitás?

– Azt meg te felejted el, hogy az emberek is átutazók.

– Jól itt is ragadtak. Totális amnézia. Bár, nekem ez csak jó, elvégre, ha nem ragadnak itt, most nem lenne testem, amiben parádézhatok, se étkem – gúnyosan felvihogott, ujjakat formált magának és leszopogatta azokat, mint ahogy az emberek szokták egy-egy finomabb falat után.

– A lelkük kifejezetten ízletes. Az Egyezmény mit sem ér majd a választások után. Igazi gasztroturizmus lesz itt nemsokára és mi szipolyok leszünk a legkisebb gondod.

A gyertya lángja megrebbent egyszer, kétszer és a szipoly levedlette Gazda arcának mását. Egynemű, fekete masszává alakult vissza, majd a tükör felé lebegett.

– Most mennem kell, Nephthys – biccentett, megadva végre a kijáró tiszteletet, majd halk cuppanással beleloccsant a tükör mögötti világba.

– Lejárt az időd! – morogtam utána és dühödt, tehetetlen haragomban kiengedtem karmaimat.

Az Egyezménynek lassan vége, közeledik a virtuális apokalipszis, én meg sehol sem tartok Gazda nevelésével.

Hát így ér véget a karrierem?!