Kovács Andrea

1974-ben született Budapesten.

Ápolónőnek tanult, később többszörös pályaelhagyóként számos munkakörben kipróbálta magát. Mindeközben, mint az önképzés lelkes és elkötelezett híve, mindig tanult valami újat, amiből építkezhetett.

2012-2014 között a Galaktika magazin kommunikációs munkatársaként dolgozott, jelenleg szabadúszó egyéni vállalkozóként az értékesítéstámogató tartalommarketing területén kamatoztatja íráskészségét mint “hivatásos szöveggyáros”, azaz content és SEO-copywriter.

Az irodalom iránti vonzalma már korán megmutatkozott; a szülői és a lakótelepi könyvtár kalandregény szekcióját olvasta rongyosra. Az írásra – ekkor még – nem érzett késztetést, a történeteit leginkább a fejében tartotta, ahonnan csak testvérei kérésére engedte ki Tolkien ihlette szörnyeit, varázslóit, láng- és poétalelkű lovagjait és persze kedvenceit, a főgonoszokat, esti mese formájában.

12 éves korában azonban találkozott Stanislaw Lem Solaris, és Frank Herbert Dűne című regényével. A történetek annyira lenyűgözték a fantáziáját, hogy a Solarisból rendhagyó fogalmazást írt irodalom órán. Így született meg első irodalmi recenziója, és az örök szerelem ami a tudományos-fantasztikum világához kötötte.

2008-ban kezdte lejegyezni történeteit.

Bár sokat és sokfélét ír, nyomtatásban ritkán olvasható. Két horror tematikájú novellája a KIMTE Egyesület 2011-ben megjelent Pillantás a pokolba című antológiájában olvasható, egyikük az antológia címadója is egyben.

A Galaktika magazinban (2021) Roncstelep címmel novellája, a Várad magazinban (2022) Gidion Cutter&Fia címmel egyfelvonásos társalgási drámája jelent meg.

Magány

- Mi a baj? - Semmi. - Még mindig haragszol? - Nem. - Akkor miért nem szólsz hozzám?

Lányrablás (2)

A királylány a szoknyájából előhúzta aranycsipkével szegett vászonzsebkendőjét és előzékenyen a legendás lény felé nyújtotta.

Lányrablás (1)

Egyetlen szempillantás alatt elgörbült és megolvadt a vasrács, felgyulladt a pazar intarzia, a csillogó rézkilincs, mint lágyan pergő méz csöppent a sziklára és az agyoncicomázott ajtó acéltokja berobbant a szobába.

Angyaltorzó

Zölden lobbant a szeme, mintha nem is ember lenne. A gyerek keményen megvetette lábát a kopott padlószőnyegen, felszegte csepp állát, összefonta sovány, beesett mellkasa előtt vézna karját.

Virtualitás

Gazdának hátat fordítva üldögéltem az asztalon, farkamat lógatva, a mancsomat kezdtem nyalogatni. Kicsit megbántódtam, hogy így rám ripakodott.