Egyezményes jel

– Ó! – csodálkozott el az Ember, amikor meglátta a Lényt.

– Ó! – csodálkozott el a Lény, amikor meglátta az Embert.

Az Ember a Földről érkezett, űrhajója csupán az imént landolt ezen a vadidegen égitesten. Miután a műszerek megerősítették, hogy a bolygó légköre belélegzésre alkalmas, és a hőmérséklet is ideális, azonnal meg is szabadult felettébb kényelmetlen űrruhájától.

A Lény hozzávetőlegesen egy méter magas volt. Hat lábával, három csápszerű karjával hatalmas, szőrös fejével, kocsányon lógó szemeivel és nem utolsósorban spenótzöld testével nem nyújtott kifejezetten vonzó látványt. Ám az Ember tudta, ilyenért nem ítélhet elhamarkodottan, hiszen a Lény szemében ő talán még visszataszítóbbnak tűnik. Éppen ezért a béke egyezményes jelét használva, jobb kezét a magasba emelte, s arcára mosolyt erőltetve, elindult a Lény felé.

– Ó! – lepődött meg ismét a Lény, amikor meglátta, mit csinál az Ember.

– Ó! – lepődött meg ismét az Ember, észrevéve, hogy a Lény is hasonlóan cselekszik; egyik végtagját felnyújtva lassan közeledik.

Maradék mosolya is lehervadt azonban, amikor a tekergő karok úgy átölelték, hogy mozdulni sem tudott, a tömzsi lábak kirúgták alóla a talajt, a sikamlós test pedig a földre teperte. Az Ember még látta, amint a Lény kitátja éles fogakkal teli száját, aztán félelmében becsukta a szemét. Érezte, hogy rátelepszik egy nehéz súly, orrát megcsapta a bűzlő lehelet, majd miután újabb sikertelen kísérletet tett a kiszabadulására, lassan belenyugodott a megváltoztathatatlanba.

Ez a vég, gondolta magában, de mivel másodpercekkel később még mindig életben volt, óvatosan résnyire nyitotta egyik szemét.

A Lény változatlanul rajta feküdt, karjaival átkulcsolva őt. Iszonyú feje közvetlenül az arca előtt lebegett, a kocsányok végén levő látószervek pedig… igen, minden kétséget kizáróan őt figyelték. Amennyire meg tudta állapítani, érdeklődéssel. Az egyik csápszerű végtag ekkor engedett a szorításon, feljebb csúszott, és végigsimított az arcán.

– Mit akarsz egyáltalán? – nyögte keservesen a Ember. – Hiszen itt vagyok teljesen kiszolgáltatva, azt csinálsz velem…

Elharapta a mondta végét.

Képtelen magyarázat kezdett motoszkálni a fejében. A magasba emelt kar, a Világegyetem e szegletében, lehet valami másnak is az egyezményes jele. A kapcsolat merőben eltérő megnyilvánulásáé.

 Az Ember elfehéredett arca lassan vérvörössé vált.