A vámpírfiú harapása

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a világon egy jóképű vámpír. A fiatal lányok körében hamar elterjedt, hogy e vámpír harapása által belépő nyerhető az örökkévalóságba. Akkoriban mindenki erre vágyott: hogy halhatatlan legyen. A vámpír nagyon magányos és szomorú volt, mert idejekorán megfejtette, hogy az ellenkező nem köreiben csak azért örvend érdeklődésnek, mert a lányok eszközt látnak benne céljuk eléréséhez. Ő azonban nem eszköz, hanem cél szeretett volna lenni valaki számára. Egyszer, s mindenkorra. Mindhiába. Újra és újra csak azok kopogtattak az ajtaján, akik az élet valamely területén maradandót akartak alkotni, de nem voltak biztosak abban, hogy erre futja az idejükből. Egy nap kupaktanácsba szerveződött hét ifjú leány: Lea, Irma, Csenge, Betta, Alda, Álom és Klári. A lányok hosszú órákig tanakodtak, hogy hogyan vehetnék eszét a jóképű vámpírnak, hogy kicsalják harapását, mire az egyikük egyszeriben előállt a döntő ötlettel.

– Itassunk vele mérget – mondta lelkesen Lea.

– Az majd feloldja gátlásait, s mindannyiunkban élete szerelmét fogja látni – tette hozzá Klári.

– Hanem aztán ne spóroljunk azzal a méreggel – így Csenge.

– Hiszen nem akarjuk, hogy átlásson rajtunk – szólt Betta.

Alda csendben szemlélődött, mire Irma a következő kérdéssel fordult felé:

– Hát te, Alda? Miért fukarkodsz a szóval? Azt reméled tán, hogy ha hallgatsz, nem terhel majd a közös bűn felelőssége?

Ekkor Alda felállt, s távozott. Irma Álom felé fordult.

– S te, Álom? Ugye te tisztán látod, hogy amire készülünk, az bűn?

Álom tudomásul vette, amiről Irma beszélt, de nem foglalkoztatták mélyebben az erkölcs dolgai.

– Igen, tudom, hogy helytelen dolog elcsalni a halhatatlansághoz vezető ösvényt – mondta. – De arra kell mennünk, amerre a legrövidebb az út, s ez kétségkívül a vámpírfiú harapása. Elvégre, ha a tisztességes utat választanánk, nem feltétlenül nyernénk bebocsátást az öröklétbe.

– A feltétlenség így sem adott – szólt vissza Alda az ajtóból. – Holnap találkozunk.

A lányok nem értették, hogy mire gondolt Alda, így visszatértek tervük csiszolásához. Másnap megitatták a vámpírfiúval a mérget, s a fiú elveszítve józan ítélőképességét sorban mindannyiukat megharapta. Elégedettek voltak a lányok, mert úgy vélték, többé semmit sem kell tenniük ahhoz, hogy örökké éljenek s alkossanak. Hanem két hét után a harapásnyom üszkösödni kezdett nyakukon, s a kór gyorsan tovaterjedt állukra, mellkasukra, vállukra. Úrrá lett rajtuk a kétségbeesés, hiszen nem azt szerették volna, hogy testük lassanként szellemüket is magával rántsa az enyészetbe. Lea, Irma, Csenge és Betta bátran szembenéztek a halál képzetével, s igyekeztek fennmaradó idejüket a szívüknek kedves tevékenységgel eltölteni. Alda, Álom és Klári viszont vérszemet kapott a kialakult helyzet láttán, s nem nyugodtak, ameddig újra fel nem keresték a vámpírfiút.

– Nézd meg, hogy mit tettél velünk! – tajtékozta Klári, miközben a dühtől szikrát hányt a szeme. – Azt hiszed, megúszod szárazon hét ártatlan leány gyilkosságát?

Alda és Álom lapult, mint szerencsétlenség a fűben. Jól tudták, hogy ártatlanságról szó sincs.

– Hölgyeim, önnön magatokat vetettétek a halál ölébe – felelte a vámpírfiú hidegen. – Én nem tudok segíteni kegyeteken.

– Dehogy is nem! Ha ölni tudsz, feltámasztani is tudsz!

– Feltámasztani talán, de kegyed még nem halt meg, hogy fel lehessen támasztani.

– Akkor hát ölj meg, hogy azon nyomban fel is támaszthass!

A vámpírfiú felállt íróasztalától, komótos léptekkel az ablakhoz vánszorgott és kitekintett rajta.

– Mind egyformák vagytok – mondta egykedvűen. – Túl akartok járni az ember eszén, s amikor haditervetek zátonyra fut, nem átalltok azzal fedeztetni a veszteséget, akitől kezdetben boldogulásotokat reméltétek. Egyszer sem jutott eszetekbe, hogy becsülettel előbbre juttok?

– Nekem eszembe jutott! – harsogta Álom.

– Mégis elhasaltál – fojtotta belé a szót a vámpír. – Mind elhasaltatok. Takarodjatok innét, mielőtt rátok uszítom az ebeket!

A lányok fürgén elhagyták a vámpírfiú házát, s éltük végére az eszükbe vésték, hogy a halhatatlanságot bizony nem éri meg siettetni.