Az újságíró és a tanker

Az aprócska, posztkoloniális stílusban épült hotel a kikötő mellett állt. Az újságíró szobája a tengerre nézett, keletre; ha időben ébredt volna, minden reggel megcsodálhatta volna a napfelkeltét. Egyébiránt takaros kis helyiség volt, virágos, tapétás falak és egy dupla ágy, semmi extra, de valahogy mégis barátságos. Ezzel együtt az újságíró nem sokat tartózkodott itt: a munkája hol ide vitte, hol oda szólította, a számítógép pedig, amin mindig dolgozott, egy szerkesztőségi asztalon állt.

Az utolsó reggelen arra ébredt, hogy nem süt be a nap az ablakon, ahogy általában. Kikászálódott az ágyból, és elhúzta a vékony, sötétítő függönynek még csak tréfából se nevezhető homokszínű szövetet, amely eddig sosem állt ellen a reggeli fénynek.

Egy gigászi fémtestet pillantott meg, hatalmas monstrumot, amely mint egy mítoszokból előkeveredett szörnyeteg közeledett hozzá.

Egy tanker vörös és fekete tatja tolatott rá lassan és kiszámítottan a kikötőre. Szétzúzta az útjában álló kisebb hajókat, majd a hatalmas test alatt feltöredezett és szétmorzsolódott a dokkok sora és a móló, végül pedig a város felőli, kikövezett sétány. A hatalmas dézsákban kihelyezett pálmák és az utat szegélyező, öntöttvas lámpák tehetetlenül fordultak be alá és zúzódtak felismerhetetlen darabokra. A tankert az ütközések, a romok, roncsok, az elé föltorlódó föld és kavicszúzalék sem lassította le – fékezhetetlen, makacs, kitartó ütemben jött egyre és egyre közelebb.

Az újságíró rádöbbent, hogy nem baleset történt: a gigász szándékosan tolat rá a városra, és ő a célpont. Az ismeretlen kapitány ügyes navigálással megállította a hajót a szálloda homlokzatától pár méterre, majd a fenti fedélzeten hátrafelé fordultak a tornyok, és a csörlők vastag huzaljain óriási markolófejek ereszkedtek alá. Szemben az ablakkal kitátották fémszájukat és belemartak az épületbe: a fogak alatt darabokra hasadt az ablakkeret, megpattant az üveg, kifordultak a falból a téglák. A homlokzat porrá törve lebbent fel a levegőbe, mint egy kihunyó tábortűz nehézkes, fehér füstje.

Az újságíró addig hátrált a szobában, ameddig csak lehetett. Felkészült a legvégsőkre. Ám győzött benne a szakmabeli rutin, a halál torkában elővette az okostelefonját, és készített vele pár fotót a falat marcangoló markolókarokról, majd az egészet feltolta az internetre. Akármi is történik vele, az emberek látni fogják…

Nyomasztó álom volt.

Megébredt rá a dupla ágyon, és percekig csak feküdt, az érzés még fogva tartotta. Az ablak felé fordította a fejét: se tanker, se markolófejek, se karméretű fémfogak. Kint nyugalom uralkodott, és már betűzött az ablakon a tenger fölé szétterített vörös fény.

Tudta, miért álmodta ezt. Francos tudatalatti: ő nem egy kormányzati lapnál dolgozik. A gigászi vörös és fekete testű hajó a hatalom. A markoló a kar, a technika, a szándék… egyszóval a rettenet az, amellyel a hatalom utána nyúl. A tudatalattija képpé formálja a mindennapokban nagyon is kézzelfogható veszélyt.

Pittyent a komódra kitett mobil. Mintha tudná a készülék, hogy felébredt. Máris jelzi, hogy a közösségi hálón valaki megjegyzést tett ki az oldalára.

Kezdődik a nap. Kinyúlt a mobilért, felélesztette a kijelzőt, majd megnézte, ki és mit akar. Meglepve látta, hogy nyolc darab képet töltött fel hajnalban a netre.

Mindegyiken a szállodai szobáját szétforgácsoló gigászi markolókar volt látható.

Felébredt.

Az aprócska, posztkoloniális stílusban épült börtön a kikötő mellett állt, az újságíró cellája a tengerre nézett, keletre; minden reggel megcsodálhatta volna a napfelkeltét, ha nem takarja el valami nagy és sötét árny, egy partra húzott, elrozsdált monstrum, egy tanker holtában is árnyékot vető csontváza.