thought-provoking

Tag Archive for: Elgondolkodtató

A gazdag ember és a gödör

Hol volt, hol nem volt, termett egyszer a város szívében egy rejtélyes gödör, amely olyan mély volt, hogy még lámpával sem lehetett lelátni az aljára. Senki sem tudta, hogyan került oda, s az emberek féltek tőle, mert egy fekete lyukhoz hasonlóan viselkedett: elnyelt mindent, ami a közelébe került. A városlakók egy nap úgy döntöttek, odahívatják az ország leggazdagabb emberét, hátha a gödörnek, meglátván az ember mértéktelen vagyonát, inába száll a bátorsága, s elmegy a kedve attól, hogy elvegye, ami nem az övé. A tátongó verem azonban nagyon szívós volt, és egy szempillantás alatt magába szippantotta a leggazdagabb ember vagyonát is. Hanem a férfi nem hagyta annyiban a dolgot, s még aznap vakmerő feladatra szánta el magát.

– Leszállok a gödör aljára, s visszaveszem, amitől megfosztattam – mondta a városlakóknak, majd előkeríttette velük a leghosszabb kötelet, ezt a derekára erősítette, s egy petróleumlámpával aláereszkedett a végeláthatatlan mélységbe.

Teltek, múltak a percek, fogyott a kötél, mire egyszeriben egy hang szólalt meg a mélyből.

– Ne ereszkedj tovább! – szólt halkan a gödör. – Ha most felszállsz, s nem feded fel mélységemet, annyi vizet adok, hogy az egész városnak jut belőle.

– S mit érek én azzal, hogy az egész városnak jut víz, ha az én vagyonom odavész? – kérdezte hidegen a férfi.

– Ünnepelni fognak téged, mert soha senki ennyi jót nem tett a várossal – felelte a gödör.

– Nem vágyom én dicsőségre – vetette oda a férfi. – Add vissza nekem, amiért megdolgoztam!

– Szállj fel a mélyből, s annyi aranyat adok neked, hogy megsokszorozhatod vagyonodat! – ajánlotta a gödör.

– Nem kell nekem a többszörös vagyon, csak az, amitől megfosztottál.

– Rendben, ám legyen. Visszaadom a vagyonodat egy feltétellel.

– Halljam, mi volna az a feltétel?

– Többé nem térhetsz vissza a felszínre embertársaid közé.

– S hogyan találnám meg a vagyonomat?

– Le kell oldanod a kötelet a derekadról, s a mélybe kell vetned magadat. Leérve megtalálod, amit kértél.

– Nem hiszek neked! Nincs ott semmi, csak végtelen sötétség! – tajtékozta a férfi.

– Ha ebben hiszel, ezt találod – felelte a gödör.

– Felszállok, és mindenkinek elmesélem, hogy meg akartál vesztegetni engem!

– Akkor hát üres kézzel akarsz búcsúzni – nyugtázta a gödör.

A tehetős férfi elgondolkodott. Annyira meglepődött, hogy sarokba szorították, hogy talán még ma is ott lóg a kötélen a gödör mélyén, és tárgyal.

A hínár és a Nap

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a tenger mélyén egy magányos hínár. Elégedetten tengette napjait a vízben, mígnem a századmagával sütő Nap ki nem szárította a feje felől a tengert. Bosszús lett a hínár, hiszen a szikrázó napsütés megbetegítette a testét, s maradék vizét is elvonta. Egy nap az elkeseredett növény megelégelte gyötrelmeit, s elcsukló hangon az éghez kiáltott:

– Átkozott légy, aki mások kárára terpeszkedsz mennyei trónodon! Gyilkos ölelésedben elenyészik az életerőm, végy hát vissza fényedből!

A Nap kelletlenül fordult a hínár felé, s így felelt:

– Aprócska vagy te ahhoz, hogy elátkozz engem. Nézz csak rám! Merő létem tartja életben világodat, mit nekem egy kis járulékos veszteség!

Meghallották ezt az esőfelhők, s tüstént a kurta dialógus helyszínére gyűltek. Látván a Nap végtelen gőgjét nevetésben törtek ki, s olyan sokáig nevettek, hogy a derűtől kicsorduló könnyeikkel megtöltötték a tenger medrét. A hínár így visszanyerhette erejét, s talán még ma is boldogan él ott, a tenger fenekén.

Három oroszlán

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Földön három oroszlán. Mindhárom idejekorán elárvult, ezért a dzsungel többi lakója a segítségükre sietett. Az első kölyökoroszlánt a majmok fogadták örökbe, s az élet feltétlen élvezetére tanították. A második kölyökoroszlán a baglyok családjában talált otthonra, akik az ismeretszerzés feltétlen szeretetét nevelték belé. A harmadik kölyökoroszlánt a farkasok vették magukhoz, akik megmutatták neki a családhoz való feltétlen lojalitást. Telt, múlt az idő, s a kölykökből csakhamar tekintélyes, felnőtt oroszlánok nőttek. Egy nap hármasban múlatták az időt, amikor hirtelen ismeretlen oroszlánt pillantottak meg, amint a dzsungel felé közeledik. Azonnal berekesztették találkozójukat. Az első nyugat, a második kelet, a harmadik dél felé vette az irányt. Mindnyájan családjukhoz siettek, hogy közöljék velük a váratlan hírt. Ezalatt az idegen oroszlán elérte a dzsungelhatárt, s békésen átlépte azt, majd körülnézett, mégis miféle területre érkezett. A három barát visszatért, s fennhangon kérdőre vonta az idegent.

– Ki vagy és mit akarsz itt?

– Én oroszlán vagyok. Azért jöttem, hogy szétnézzek ebben a dzsungelben. Senkit sem akarok bántani.

– Ez a mi placcunk – ordították a bajtársak tartásukat vesztve. – Kotródj vissza, ahonnan jöttél!

– De hiszen magatok is oroszlánok vagytok – felelte az idegen. – Miért hajtotok el engem?

A három barát összenézett, s akár ha egymáshoz idomított óraművek ketyegtek volna elméjükben, egyszeriben elfehéredtek, s példás neveltetésük dacára feltörekvő döbbenetüket ekképpen artikulálták:

– A szentségit, tényleg! – ekkor szomszédjuknak ugrottak, s kisvártatva mindhárman odavesztek a véres harcban.

Az idegen oroszlán elhaladva a tetemek mellett szemügyre vette az éggel viaskodó fákat, gazdag bokrokat, virágokat. Minden olyan gyönyörű volt. Csak ez a félreértés ne esett volna meg – gondolta magában az oroszlán. Akkor még gyönyörűbb volna minden.

Amit nem vitt el a víz

A legvégén a Föld megelégelte a kirablását és nem esett eső többet, így kiszáradtak a patakok, folyók, tavak. Az erdők kiégtek, a hajdan zöld gabonaföldek szikkadt mezővé színtelenedtek. Kiszáradt a Duna is, a Fekete-erdő fenyői tűlevelei aszottan, zizegve hullottak alá a kirepedezett mederbe. Ami valaha sebesen szaladó, dagadó víz volt, mára semmivé vált, fájdalmasan szép emlékké. Nem támadhatott fel a későbbi kilométerek során sem, mert nem táplálta más folyó, sem vékony ér, minden víz eltűnt, elszivárgott, mint mohó száj, ajak, nyelv, torok szívta fel a Föld cseppjeit.

Az utolsó erőtlen dunai erek is elvékonyodtak, majd eltűntek a kövek között, a népek pedig beözönlöttek a Duna feltáruló medrébe, csákányokkal, ásókkal, lapátokkal, ki-ki azzal, ami elsőként a kezébe akadt, hogy a sziklák alatt, a nap sugaraitól felrepedező folyóágy mélyén rejlő kincseket napvilágra emeljék. Kifordították a köveket, feltörték az iszapot, ástak, kutattak, izzadtak és reménykedtek. Előbb a legnagyobbak kerültek elő, amikre a legkönnyebb volt ráakadni: tankok ledobott lánctalpakkal, eldeformálódott felépítménnyel, rózsaként kinyíló ágyúcsővel; megtekeredett, robbanástól szétszaggatott hídvasak, elsüllyesztett, széttört hajók, égről alábucskázó repülők alig felismerhető darabjai. Minden, ami huszadik század. Mellettük beragadva, eltemetve ágyúk, ágyúgolyók, rézharangok, hosszú, kanócos puskák csövei, elvékonyodott kardok a tizenkilencedikből. Aztán páncélok, lószerszámok, vasas ládák, hordópántok a még korábbi évszázadok tanútételeként…

…és végül legmélyen emberi csontok felfoghatatlan sokasága: gömbölyű szélű combcsontok és lábszárcsontok, karcsontok, szívet őrző szálas bordák, széthullott gerinc, diadalittas medence és csodálkozó koponyák. Olybá tűnt, mintha a csontok tartották volna össze a Dunát, amely már nincs, mert minden cseppje elpárolgott, és valahol fent van felhők sokaságaként, más vidékek felé tart a feltámadó széllel. Óvott, védett vagy takart s rejtett, ki tudja? De az is lehet, hogy csupán olyan volt, mint az emlékezet: hordozta, ami szép, de a legmélyén… a legmélyén ott lapult a feledésre ítéltetett múlt.

Csigaházak

Annie csigaházakat gyűjtött, amolyan gömbölycsúcsos, felcsavarodó csigaházakat, amelyek az anyja kontyára hasonlítottak azokból az időkből, amikor ő még nem létezett, és amelyet csak a felvételeken látott. A tópartról szedte össze őket, nagyobbak voltak a tenyerénél, de még az apja tenyerénél is; belül tört fehér színük volt, ám a külsejük mázosan csillogott. Mivel a tóban nem éltek csigák, Annie feltételezte, hogy a folyó sodrása a hegyekből hozta le a csigaházakat. Legalábbis az apjának ez volt a meglátása, amit a kislány elhitt. És bár Daniel nem tudott biztosat, mivel archeológus volt, és „nem csigász”, Annie azért magáévá tette ezt a magyarázatot – a kislányok tíz évesen még kétely nélkül hisznek a szüleiknek.

Annie egész szép kis gyűjteményt szedett össze: vagy kétszáz csigaház állt szép rendben kerti játszóházának polcán. Néha átpakolta őket, elrendezte méret vagy szín szerint, esetleg a csavarodás mintázata alapján. Amilyen kedve éppen volt. Néha katonás egymásutániságban sorakoztatta fel őket, máskor egy halomba tornyozta mind. Ő vigyázott rájuk, ám a többi gyerek sokkal óvatlanabbul nyúlt a csigaházakhoz; mégis a házak kemény, csonthéjas anyaga bírta a folyamatos rendezgetést, pakolást, így nem törött el egy sem.

Barátságos kis kolónia volt ez a Thalas-3 felszínén, egy földtípusú, belélegezhető légkörrel rendelkező bolygón, szépséges kis világon. Ráadásul értelmes lények nélküli világon. Hogy volt itt valamikor egy civilizáció, azt is csupán a letelepedés utáni harmadik évben derült ki. A hetedik megalapított kolónia tagjai közé ekkor kerültek be az archeológusok, így Annie apja is.

Annie a tízévesek kíváncsiságával fordult a Thalas-3 világa felé. Gyorsan elfogadta az új világ másságát, és gyűjtött mindet, ami megtetszett neki. Leveleket préselt, kavicsokat szedett össze… aztán rátalált a nagy csigaházakra, és maradt azoknál. Daniel örült ennek a hobbinak, és sokszor segített kiásni egyet-egyet a parti fövenyből, vagy jártak térdig a vízben és a lábukkal tapogatták a homokot, hol érzik valami különleges és kemény.

A férfinak ugyanolyan szórakozás volt a kagylógyűjtés, mint a kislánynak. A kikapcsolódás egy könnyed, pihentető formája. Az archeológusok napközben a közeli város feltárásán dolgoztak: furcsa, szögek és sarkok nélküli házacskák kiásásán, az előkerült szemétkupacok és használati tárgyak besorolásán. Megfejtették a hajdan itt élők mindennapjait, mit ettek, mit ittak, mivel játszottak. Találtak szentélyeket, amelyek komoly vallási háttérre utaltak. Két dolgot nem tudtak csak: az írásukat nem fejtették még meg, így nem ismerték a gondolataikat, tudományukat, irodalmukat, illetve nem találtak sehol képi ábrázolást, ezért aztán a bolygó új lakónak fogalmuk sem volt, hogy néztek ki az őslakók.

Általános vélekedés szerint vallási szabály lehetett az ábrázolás tilalma. Van ilyen otthon is, a Földön. Annyi derült csak ki, hogy a régiek egy méter és egy-húsz magasak lehettek, hat végtagjuk volt, s három-három ujjuk. Senki nem hitte volna, hogy közük van a csigaházakhoz.

Annie egy hétvégén kirándulni indult az apjával, és annak pár munkatársával fel a hegyekbe. A túra jó ideig a folyóparton vitt fel, aztán letértek egy kis vízmosta mélyedésnél, és egy aprócska patakocska partján gyalogoltak tovább. A helyi erdő majdnem olyan volt, mint a földi, talán csak kicsit több volt a tövises bokor, és a levelek úgy néztek ki, mintha állandóan ősz lett volna.

Kora délután a túrázók – akkor Daniel Annie-t már a nyakában vitte – megtalálták a patak forrását. Azaz találtak egy barlangot, amelyből a víz kifolyt.

A kislány rögtön ráakadt egy gömbölycsúcsos csigaházra. Olyan tévedhetetlen érzékkel szúrta ki a mohaszerű nővényekkel borított kövek alatt, mintha csak térképe lett volna hozzá.

– Barlangi csigák lennének? – morogta az orra alá Daniel, és a csigaházat méregette.

– Ahhoz túl nagyok és túl színes a külsejük – vetette ellent valaki. – De menjünk be, nézzük meg!

Annie is szeretett volna bemenni, de az apja nem akarta rögtön bevinni. Viszont megígérte, hogy felderíti, mi van bent, s ha talál élő csigákat, hát legalább egyet kihoz.

Ketten mentek be a sötéten ásító lyukon. Bár tartottak tőle, hogy a barlang összeszűkül, pár lépés után egy nagyobb, természetes csarnokba jutottak, ahol egy kisebb tó várta őket. A vize jéghideg volt és tiszta. Daniel belevilágított, s látta, hogy ezerszám fekszenek kagylók a víz alján.

– Ez egyszerre születésnap, névnap és karácsony a lányod számára – nevetett a kollégája.

Daniel belenyúlt a vízbe, és kivett egy csigaházat. Aztán még egyet és még egyet. Legalább két tucatnyit.

– Mind üres.

– És?

– Most már nagyon szeretnék látni egy élő csigát.

Elvilágított a barlang belseje felé. Oldalt ösvényszerű járat vitt fel egy sziklapad magasába, melyről vékony fátyolként permetezett alá a víz. Fölötte a sötétség elnyelte a fényt: a barlang jóval nagyobb volt annál, mint amekkorának elsőre látszott.

Daniel elindult az ösvényen fölfelé, a forrás irányába.

Döbbenetes látvány tárult a szeme elé fönt. Lapos, sík tér, s benne sorban különös, félelmetes fémeszközök.

– Mit látsz? – kiáltott föl a kollégája, aki észrevette Daniel megtorpanását.

– Guillotine-okat – morogta Daniel. – Guillotinokat gyerekeknek – tette hozzá elborzadva.

És megtalálta a testeket is, illetve csak a csontvázaikat. Ezret és ezret. Megszámolhatatlan sokat és mély katlanba beledobálva. Hat végtag, a végtagokon három-három porc. Mire a felderítőútja végére ért, már tudta, holnaptól itt fognak dolgozni.

Nem vitt csigaházakat Annie-nak. Viszont nem volt szíve elvenni sem a lány gyűjteményét.

Teljesen más szemmel nézett azonban ezután Annie kerti kisházban őrzött gyűjteményére. Száz és száz koponya. A falu lakói. Azé a falué, amit most ásnak elő a föld alól, amit most hoznak vissza a feledésből. Azé a falué, amelynek lakóit módszeresen lemészárolták. Egyszerre, kíméletlenül kivégezték mindet. A módszer jól kigondoltnak, jól kimódoltnak tűnt.

És a férfi azon kapta magát, hogy mindezek tudatában is gyönyörrel tölti el a csigaházak látványa. 

De vajon miért ne lehetne szép száz és száz koponya?

Az újságíró és a tanker

Az aprócska, posztkoloniális stílusban épült hotel a kikötő mellett állt. Az újságíró szobája a tengerre nézett, keletre; ha időben ébredt volna, minden reggel megcsodálhatta volna a napfelkeltét. Egyébiránt takaros kis helyiség volt, virágos, tapétás falak és egy dupla ágy, semmi extra, de valahogy mégis barátságos. Ezzel együtt az újságíró nem sokat tartózkodott itt: a munkája hol ide vitte, hol oda szólította, a számítógép pedig, amin mindig dolgozott, egy szerkesztőségi asztalon állt.

Az utolsó reggelen arra ébredt, hogy nem süt be a nap az ablakon, ahogy általában. Kikászálódott az ágyból, és elhúzta a vékony, sötétítő függönynek még csak tréfából se nevezhető homokszínű szövetet, amely eddig sosem állt ellen a reggeli fénynek.

Egy gigászi fémtestet pillantott meg, hatalmas monstrumot, amely mint egy mítoszokból előkeveredett szörnyeteg közeledett hozzá.

Egy tanker vörös és fekete tatja tolatott rá lassan és kiszámítottan a kikötőre. Szétzúzta az útjában álló kisebb hajókat, majd a hatalmas test alatt feltöredezett és szétmorzsolódott a dokkok sora és a móló, végül pedig a város felőli, kikövezett sétány. A hatalmas dézsákban kihelyezett pálmák és az utat szegélyező, öntöttvas lámpák tehetetlenül fordultak be alá és zúzódtak felismerhetetlen darabokra. A tankert az ütközések, a romok, roncsok, az elé föltorlódó föld és kavicszúzalék sem lassította le – fékezhetetlen, makacs, kitartó ütemben jött egyre és egyre közelebb.

Az újságíró rádöbbent, hogy nem baleset történt: a gigász szándékosan tolat rá a városra, és ő a célpont. Az ismeretlen kapitány ügyes navigálással megállította a hajót a szálloda homlokzatától pár méterre, majd a fenti fedélzeten hátrafelé fordultak a tornyok, és a csörlők vastag huzaljain óriási markolófejek ereszkedtek alá. Szemben az ablakkal kitátották fémszájukat és belemartak az épületbe: a fogak alatt darabokra hasadt az ablakkeret, megpattant az üveg, kifordultak a falból a téglák. A homlokzat porrá törve lebbent fel a levegőbe, mint egy kihunyó tábortűz nehézkes, fehér füstje.

Az újságíró addig hátrált a szobában, ameddig csak lehetett. Felkészült a legvégsőkre. Ám győzött benne a szakmabeli rutin, a halál torkában elővette az okostelefonját, és készített vele pár fotót a falat marcangoló markolókarokról, majd az egészet feltolta az internetre. Akármi is történik vele, az emberek látni fogják…

Nyomasztó álom volt.

Megébredt rá a dupla ágyon, és percekig csak feküdt, az érzés még fogva tartotta. Az ablak felé fordította a fejét: se tanker, se markolófejek, se karméretű fémfogak. Kint nyugalom uralkodott, és már betűzött az ablakon a tenger fölé szétterített vörös fény.

Tudta, miért álmodta ezt. Francos tudatalatti: ő nem egy kormányzati lapnál dolgozik. A gigászi vörös és fekete testű hajó a hatalom. A markoló a kar, a technika, a szándék… egyszóval a rettenet az, amellyel a hatalom utána nyúl. A tudatalattija képpé formálja a mindennapokban nagyon is kézzelfogható veszélyt.

Pittyent a komódra kitett mobil. Mintha tudná a készülék, hogy felébredt. Máris jelzi, hogy a közösségi hálón valaki megjegyzést tett ki az oldalára.

Kezdődik a nap. Kinyúlt a mobilért, felélesztette a kijelzőt, majd megnézte, ki és mit akar. Meglepve látta, hogy nyolc darab képet töltött fel hajnalban a netre.

Mindegyiken a szállodai szobáját szétforgácsoló gigászi markolókar volt látható.

Felébredt.

Az aprócska, posztkoloniális stílusban épült börtön a kikötő mellett állt, az újságíró cellája a tengerre nézett, keletre; minden reggel megcsodálhatta volna a napfelkeltét, ha nem takarja el valami nagy és sötét árny, egy partra húzott, elrozsdált monstrum, egy tanker holtában is árnyékot vető csontváza.

Az ártatlan

Összehúztam magam a meleg, puha sötétben, mint mindig, amikor mély álomból ébredtem. Kényelmes vackom enyhén ringatózott, mint minden alkalommal, amikor mocorogni támadt kedvem. Ezúttal kicsit erősebben himbálózott, ami felriasztott nyugodt pihenésemből. Kíváncsian pislogtam körbe, de még mindig a megszokott homályos sötétség vett körül. No lám… semmi különös – gondoltam, és kinyújtóztattam hosszú karcsú lábaimat. – Hmm… ez jólesett. Bár mostanában határozottan szűknek érzem az otthonomat. Pedig emlékszem, hogy eleinte még ijesztően tágas volt. Szinte alig láttam el az egyik faltól a másikig. Most meg minden mozdulatommal beütöm valamimet. Ez igazságtalan!

Ez az állandó himbálózás is. Szinte hányingert kapok ettől az rengeteg ringatástól. Halihó!… már nem vagyok ám álmos. Hmm… semmi válasz – próbaképpen megbökdöstem kicsit a szobám puha falát, mire még jobban kezdett rázkódni a világ. Szinte már ijesztővé vált ez a sok mozgás. – Jajj… Ha…agyd…má…ár abbaaa. – Na tessék, már a saját gondolataimat sem értem. A falból érkező hangok egyre mélyebb tónussal szűrődtek be és egyre hangosabbá váltak, miközben a rázkódás is a kellemetlenig fokozódott. Kicsit megijedtem. Ez határozottan új dolognak számított. A megijedés és a zötykölődés is. Egyiket semigen tudtam hová tenni, de hamar elvonta a figyelmemet egy újabb érdekesség. Egy buborék jelent meg az orrom előtt. Nem volt nagy. Csak amolyan hétköznapi buborékméretű. – Hát ez az őrület meg mijabigyó? És mit keres a szobámban? – Ekkor egy újabb buborék jelent meg kicsivel az előző alatt, majd mind a ketten szépen komótosan elkezdtek felfelé vándorolni. A legfurább az volt az egészben, hogy a szoba körülöttem megállás nélkül rángatózott ez a két levegőgömb szépen egyenletesen, nyugodtan haladt felfelé, mintha nem is ebben a világban lennének, hanem valami párhuzamos dimenzióból látszódnának át. A kintről beszűrődő monoton hangok élessé és fájdalommal telivé váltak. Szinte olyan volt mintha az egész falból jönne. Persze én éreztem, hogy a plafon felől jön. – Széééétmegy a fejem. Csendet akarok!! – Hirtelen az eddigi hang mellett egy furcsa pattogó másik hangot is meghallottam. Határozottan izgatott volt, ami azért egy kis változatosságot jelentett a fájdalommal teli sivalkodás mellett. Egyre jobban idegesített a szobám rázkódása. Még a végén a fejemre dől az egész. – Segítség! – mi lesz így velem?

A válasz hamar jött és félelmetesnek bizonyult. Egész rakás buborék kezdett felfelé szállingózni. Csak jöttek és jöttek megállíthatatlanul. És ráadásul egyre nagyobbak lettek. A probléma csak az volt, hogy nem mentek el, hanem elkezdtek összegyűlni a plafonon, pontosan a fejem felett. Sőt, ahogy egyre több és egyre nagyobb buborékok jelentek meg, az eddigiek elkezdtek összeállni egy nagy egésszé. – Ajjaj. Ez a valami egyre nagyobb lesz ahogy a buborékok növesztik. ÁÁÁÁÁ. És egyre kevesebb miatta a hely a fejemnek. – Már nagyon féltem. Eddig töknyugodtan eléldegéltem ebben a szobában. Senki sem kérte ezt a változást. Nem értettem a dolgot, de határozottan elleneztem. Közben a rázkódás minden átmenet nélkül lökdöséssé változott. A fal a hátam mögött gondolt egyet és iszonyatos erővel jött nekem. – Haggyááááá máááá’ – kiáltottam a falra, de persze semmi hatást nem értem el. A fal csak lökdösött, a buborékok meg csak jöttek. Az egyik oldalról a fal, a fejem felől meg a sok buborék. – Ez összeesküvés!!! – dühös lettem. Akkor észrevettem, hogy a buborékok a padlón nyílt jó nagy résen keresztül jönnek, amit eddig a lábaimtól nem vettem észre. 

Jaj!…Ne bántsatok!! – kiáltottam a félelemtől reszkető hangon. – Ártatlan vagyok!…

…Egy ma született bárány.