Annie csigaházakat gyűjtött, amolyan gömbölycsúcsos, felcsavarodó csigaházakat, amelyek az anyja kontyára hasonlítottak azokból az időkből, amikor ő még nem létezett, és amelyet csak a felvételeken látott. A tópartról szedte össze őket, nagyobbak voltak a tenyerénél, de még az apja tenyerénél is; belül tört fehér színük volt, ám a külsejük mázosan csillogott. Mivel a tóban nem éltek csigák, Annie feltételezte, hogy a folyó sodrása a hegyekből hozta le a csigaházakat. Legalábbis az apjának ez volt a meglátása, amit a kislány elhitt. És bár Daniel nem tudott biztosat, mivel archeológus volt, és „nem csigász”, Annie azért magáévá tette ezt a magyarázatot – a kislányok tíz évesen még kétely nélkül hisznek a szüleiknek.
Annie egész szép kis gyűjteményt szedett össze: vagy kétszáz csigaház állt szép rendben kerti játszóházának polcán. Néha átpakolta őket, elrendezte méret vagy szín szerint, esetleg a csavarodás mintázata alapján. Amilyen kedve éppen volt. Néha katonás egymásutániságban sorakoztatta fel őket, máskor egy halomba tornyozta mind. Ő vigyázott rájuk, ám a többi gyerek sokkal óvatlanabbul nyúlt a csigaházakhoz; mégis a házak kemény, csonthéjas anyaga bírta a folyamatos rendezgetést, pakolást, így nem törött el egy sem.
Barátságos kis kolónia volt ez a Thalas-3 felszínén, egy földtípusú, belélegezhető légkörrel rendelkező bolygón, szépséges kis világon. Ráadásul értelmes lények nélküli világon. Hogy volt itt valamikor egy civilizáció, azt is csupán a letelepedés utáni harmadik évben derült ki. A hetedik megalapított kolónia tagjai közé ekkor kerültek be az archeológusok, így Annie apja is.
Annie a tízévesek kíváncsiságával fordult a Thalas-3 világa felé. Gyorsan elfogadta az új világ másságát, és gyűjtött mindet, ami megtetszett neki. Leveleket préselt, kavicsokat szedett össze… aztán rátalált a nagy csigaházakra, és maradt azoknál. Daniel örült ennek a hobbinak, és sokszor segített kiásni egyet-egyet a parti fövenyből, vagy jártak térdig a vízben és a lábukkal tapogatták a homokot, hol érzik valami különleges és kemény.
A férfinak ugyanolyan szórakozás volt a kagylógyűjtés, mint a kislánynak. A kikapcsolódás egy könnyed, pihentető formája. Az archeológusok napközben a közeli város feltárásán dolgoztak: furcsa, szögek és sarkok nélküli házacskák kiásásán, az előkerült szemétkupacok és használati tárgyak besorolásán. Megfejtették a hajdan itt élők mindennapjait, mit ettek, mit ittak, mivel játszottak. Találtak szentélyeket, amelyek komoly vallási háttérre utaltak. Két dolgot nem tudtak csak: az írásukat nem fejtették még meg, így nem ismerték a gondolataikat, tudományukat, irodalmukat, illetve nem találtak sehol képi ábrázolást, ezért aztán a bolygó új lakónak fogalmuk sem volt, hogy néztek ki az őslakók.
Általános vélekedés szerint vallási szabály lehetett az ábrázolás tilalma. Van ilyen otthon is, a Földön. Annyi derült csak ki, hogy a régiek egy méter és egy-húsz magasak lehettek, hat végtagjuk volt, s három-három ujjuk. Senki nem hitte volna, hogy közük van a csigaházakhoz.
Annie egy hétvégén kirándulni indult az apjával, és annak pár munkatársával fel a hegyekbe. A túra jó ideig a folyóparton vitt fel, aztán letértek egy kis vízmosta mélyedésnél, és egy aprócska patakocska partján gyalogoltak tovább. A helyi erdő majdnem olyan volt, mint a földi, talán csak kicsit több volt a tövises bokor, és a levelek úgy néztek ki, mintha állandóan ősz lett volna.
Kora délután a túrázók – akkor Daniel Annie-t már a nyakában vitte – megtalálták a patak forrását. Azaz találtak egy barlangot, amelyből a víz kifolyt.
A kislány rögtön ráakadt egy gömbölycsúcsos csigaházra. Olyan tévedhetetlen érzékkel szúrta ki a mohaszerű nővényekkel borított kövek alatt, mintha csak térképe lett volna hozzá.
– Barlangi csigák lennének? – morogta az orra alá Daniel, és a csigaházat méregette.
– Ahhoz túl nagyok és túl színes a külsejük – vetette ellent valaki. – De menjünk be, nézzük meg!
Annie is szeretett volna bemenni, de az apja nem akarta rögtön bevinni. Viszont megígérte, hogy felderíti, mi van bent, s ha talál élő csigákat, hát legalább egyet kihoz.
Ketten mentek be a sötéten ásító lyukon. Bár tartottak tőle, hogy a barlang összeszűkül, pár lépés után egy nagyobb, természetes csarnokba jutottak, ahol egy kisebb tó várta őket. A vize jéghideg volt és tiszta. Daniel belevilágított, s látta, hogy ezerszám fekszenek kagylók a víz alján.
– Ez egyszerre születésnap, névnap és karácsony a lányod számára – nevetett a kollégája.
Daniel belenyúlt a vízbe, és kivett egy csigaházat. Aztán még egyet és még egyet. Legalább két tucatnyit.
– Mind üres.
– És?
– Most már nagyon szeretnék látni egy élő csigát.
Elvilágított a barlang belseje felé. Oldalt ösvényszerű járat vitt fel egy sziklapad magasába, melyről vékony fátyolként permetezett alá a víz. Fölötte a sötétség elnyelte a fényt: a barlang jóval nagyobb volt annál, mint amekkorának elsőre látszott.
Daniel elindult az ösvényen fölfelé, a forrás irányába.
Döbbenetes látvány tárult a szeme elé fönt. Lapos, sík tér, s benne sorban különös, félelmetes fémeszközök.
– Mit látsz? – kiáltott föl a kollégája, aki észrevette Daniel megtorpanását.
– Guillotine-okat – morogta Daniel. – Guillotinokat gyerekeknek – tette hozzá elborzadva.
És megtalálta a testeket is, illetve csak a csontvázaikat. Ezret és ezret. Megszámolhatatlan sokat és mély katlanba beledobálva. Hat végtag, a végtagokon három-három porc. Mire a felderítőútja végére ért, már tudta, holnaptól itt fognak dolgozni.
Nem vitt csigaházakat Annie-nak. Viszont nem volt szíve elvenni sem a lány gyűjteményét.
Teljesen más szemmel nézett azonban ezután Annie kerti kisházban őrzött gyűjteményére. Száz és száz koponya. A falu lakói. Azé a falué, amit most ásnak elő a föld alól, amit most hoznak vissza a feledésből. Azé a falué, amelynek lakóit módszeresen lemészárolták. Egyszerre, kíméletlenül kivégezték mindet. A módszer jól kigondoltnak, jól kimódoltnak tűnt.
És a férfi azon kapta magát, hogy mindezek tudatában is gyönyörrel tölti el a csigaházak látványa.
De vajon miért ne lehetne szép száz és száz koponya?