thought-provoking

Tag Archive for: Elgondolkodtató

Az Éjszaka Ura

/0 Hozzászólások/in , /by

Az Éjszaka Ura arcára rántotta ékkövekkel kirakott maszkját. Döngő léptekkel végig ment a dohos alagúton egészen a tükörig, még egy pillanatra megnézte magát benne, majd átlépett rajta.

Odaát, a másik oldalon, még csak szürkület volt. Félfejű Vikhammal találkozott elsőnek, aki egy tisztáson, éppen a láncos buzogány forgatását gyakorolta. Mikor meglátta, feléje lódította a fegyvert. A buzogány fejének penge élesre kifent kései felszisszentek reptükben. Az Éjszaka Ura maga elé kapta jobb kezét. A buzogány mintha egy láthatatlan falba csapódott volna egy szemvillanásnyi ideig megállt a levegőben, míg az utána vonagló lánc utolérte, csörrenve a földre hullott. A Félfejű közben eliramodott a falu felé.

Vikham artikulálatlan, semmi más hanggal össze nem téveszthető üvöltésére a falu minden lakója talpra ugrott. Gerendákkal ékelték ki a házak ajtajait, az ablakokra deszka támlákat szögeltek, a gyerekeket, nőket, öregeket a házak alatti pincékbe terelték, eloltották a mécseseket, és fegyverrel a kezükben várták az elkerülhetetlent a néma sötétségben.

Odakint még néhányszor felvinnyogtak a kutyák, majd idővel azok is elhallgattak.

Csak a gerendákból ácsolt falak résein bevilágító hajnali fények bátorították fel őket annyira, hogy kimerészkedjenek. A nyomkeresők végigszimatolták az utat, és mikor visszatértek elmondták, hogy az Éjszaka Ura kikerülte a csapdákat. Hiába dolgoztak hónapokig, hiába építették ki azt a szinte átjárhatatlan labirintust, hiába meredeztek a csapdákban a tűhegyesre kovácsolt vasrudak, az Éjszaka Ura átsétált közöttük, be a faluba, majd a hegyekbe vezető ösvényen felkapaszkodott a forrásig, és ott, mint mindig, mintha csak a levegőbe emelkedett volna, a nyoma megszakadt.

Az Éjszaka Ura a magasból szemlélte az újra életre kelt falu nyüzsgését. A férfiak fákat döntöttek, gallyaztak, és oszlopokat állítottak, a nők és a gyerekek a régi madarászhálókat kötözték egybe, majd felhúzták őket a magasba. Az Éjszak Ura ebből tudhatta, hogy valamit, megsejthettek titkából. Néhányszor még átrepült a falu felett, mikor egy szárnyas hölgy kék és sárga ruhában melléje szegődött. Persze megpróbálta lerázni, néhány gyors fordulatot tett, cikázott erre-arra, de hiába, mert az könnyedén szállt a nyomában. Egy pillanatra megálltak egymással szemben, az Éjszaka Ura a hölgy szemétől megbűvölve – ami oly ismerősnek tűnt neki – már-már követte volna, de a napfény halványult, és ettől annyira megrémült visszairamlott éji szállására.

Az Éjszaka Ura, mint már annyiszor, arcára húzta a csillogó ékkövekkel kirakott maszkot és újra elindult. Oly sokszor próbált már időben felérni a forrás felett meredező sziklában tátongó üreghez, de mind hiába. Amióta a falusiak újabb és újabb akadályokat állítottak, még a forrásig is csak ritkán jutott el, virradat előtt. Napközben ugyan kikémlelte őket, odafentről, de az éjszaka oly rövid volt, és a sziklafal oly meredek. A kék-sárga ruhás hölgyre gondolt, és megszaporázta lépteit. A tükrön túl, nem várta senki, még őrt sem állítottak, a magasból várták visszatértét. Futásnak eredt. Begyakorolt mozdulatokkal ugrált át a csapdákat fedő avar halmokon. A kutyák felnyüszítettek, a háztetőkről tüzes nyilak szisszentek, de a hálón át az ég felé. A vörös félhomályban átrohant a falun, felbotladozott a meredek ösvényen, elért a forrásig, acélkarmos kesztyűjével kapaszkodva mászni kezdett felfelé.

Biztos volt abban, hogy ezen az éjszakán feljut a barlangig, hogy végre, meghúzza azt a bizonyos kart, ami visszaállítja a dolgok rendjét ezen a furcsa világon. Ő maga, pedig visszaszállhat saját népéhez, és megkeresheti azt a sárga-kék ruhást. Vége a gyötrelmeknek, az átalakulások és növekedések agytépő fájdalmának, vége a rettegésnek a csapdáktól és a fegyverektől, vége a maszk könyörtelen irányításának. Aki ezt a kikerülhetetlen rendszert megalkotta, arra számított, hogy egy ember talál rá a maszkra ott a sötét alagút mélyén. Tévedett.

Jobb karja elérte a sziklapárkány peremét, felhúzódzkodott, felegyenesedett és…

Félfejű Vikham buzogánya a mellén találta el, az ütés erejétől a mélybe zuhant.

A falusiak valóságos zarándoklatot tartottak a forrásnál, ahol az összezúzódott páncélos, maszkos alak hevert a köveken. Mikor a bátrabbak már botokkal piszkálgatták, lökdösték, hogy valóban elpusztult-e, akkor váratlanul egy sárga-kék tollú madár szállt a páncélra és kétségbeesetten csivitelve újra és újra neki támadt az embereknek. A madarat hessegetve szétfejtették a páncélt, ámulatukra, csak egy sárga-piros tollú madár tetemét találtak benne.

Akinek elmaradt a nyitótánc

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, a legelitebb fővárosi gimnázium tantestületébe egyszer befészkelte magát egy csaló. Az iskola tanárai gyanútlanul viseltettek az új oktató iránt, a diákok azonban hamar megsejtették, hogy oklevelét nem tisztességes úton szerezte. Valahányszor Diplomácia órát kellett volna tartania a végzősöknek, valamilyen úton-módon kibújt felelőssége alól.

– Azt sem tudja, hogy az embert azon a néven illendő szólítani, amit maga választ – suttogta az egyik növendék a folyosón. – Amikor az első órán bemutatkoztam, azt mondta, hogy neki nem áll a szájára a nevem, ezért egy másik néven fog szólítani. Egyáltalán nem zavarta, hogy ez a másik név számomra történetesen sértő. Képzeljétek csak el! Hónapok óta azt hallgatom a szájából, hogy Bozskó, miközben az én nevem Bohumil. Fogadni mernék, hogy olyan ostoba, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a kettő között.

– Vagy pedig nagyon is tudja – tette hozzá egy másik növendék, – csak éppen velejéig rosszindulatú, és ilymódon kívánt a sorsodba csempészni valamit, ami oda nem való.

– Erre, bevallom, nem gondoltam – felelte Bohumil.

– Látod, éppen erre utaltam, amikor azt mondtam, nem való a sorsodba, amit a Bozskózás maga után von.

– Néhány hónap alatt csak nem áll a feje tetejére az életem emiatt.

– De egy év már megteheti a magáét.

– Ha ugyan kihúzza addig…

Félévkor a végzős diákok nagyszabású bált szerveztek, amelyre a város összes patinás gimnáziumának tanárait meghívták. A bál kezdetén bemutatásra kerültek az iskolák új tantestületi tagjai, köztük a kétes hírű, a háta mögött kóklernek csúfolt oktató is. Okkersárga ruháját megemelve óvatosan fellépett a pódiumhoz vezető lépcsőre, s a bemutatásért felelős diák fülébe mormolta nevét: Karceri Pawillónia.

– Kanceri Paviánia – mondta a mikrofonba méltóságteljesen a diák, mire a bál ötszáz vendége egységes kacagásban tört ki.

– Szerintem az anyakönyvi kivonata is hamis – nyugtázta cinikusan Bohumil társai körében, majd a többi fiúval karöltve megindult a lányok felé.

A születés csodája

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer egy világ, amelyben születésekor minden ember kapott egy üres vászonzsákot. Ez a zsák arra szolgált, hogy az emberek összegyűjtsék benne azokat a tárgyakat, amelyek valamilyen jelentős eseményhez kötődnek az életükben. Szegény és gazdag, művelt és műveletlen, fennkölt és trágár gyermekre egyformán kopott, egy hátizsákhoz mérhető nagyságú puttony osztatott. Valakinek már hatéves korára megtelt a zsákja, de volt, akinek tizenhárom vagy tizennégy évig tartott megtölteni azt. A felnőttek zsúrokat szerveztek gyermekeiknek, amelyeken megoszthatták egymással örömüket vagy bánatukat, hiszen a tárgyaknak nem szükségképpen örvendetes eseményhez kellett kapcsolódniuk. Egyik nap néhány gyermek éppen egy ilyen zsúron múlatta az idejét szüleivel, amikor utolsó meghívottként becsengetett a bulinak otthont adó házba Sámuel. Ő volt az egyetlen olyan gyermek ebben a világban, aki egy tárgyat sem őrzött a tarisznyájában, hanem kivágott rajta három lyukat, és trikó gyanánt hordta magán a vászonzsákot.

A haldokló királylány

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, egy távoli, mesés vidéken élt egyszer egy ifjú királylány, akiről az hírlett szerte a királyságban, hogy halálos beteg, s életéből egy éve van hátra. A bölcs király nem szerette volna, hogy lánya úgy hagyja el az élők sorát, hogy nem ismeri a szerelmet, ezért titokban szövetségre lépett egy ismeretlen férfival, aki ígéretet tett, hogy odaadásával bearanyozza a királylány mindennapjait egy év erejéig cserébe azért, hogy azután busás fizetségben részesül. Az ismeretlen férfi, látván e fizetséget lelki szemei előtt, igen hamar a királylány kegyeibe férkőzött, s lépten-nyomon annak óhaját leste. A király elégedett volt, hiszen leányát sohasem látta ennyire boldognak. Hanem a hónapok könyörtelenül teltek, s az ismeretlen férfi aggódni kezdett, hogy a királylány nem boldogul meg a megbeszélt időpontban. Félelmei csakhamar igazolást nyertek, hiszen az ifjú leány egy év múltán is élt és virult. A király a következő ajánlattal fordult az ismeretlen férfihoz:

– Töltsön el vele még egy fél évet, és én megduplázom fizetségét. Mégsem gondolhatja komolyan, hogy most hagyja el, amikor bármelyik pillanatban eljöhet érte a halál! Senki sem sejtette, hogy megéri ezt a hosszú időt, de én az apja vagyok, és a legjobbat akarom a számára, az pedig szemlátomást a maga társasága. Kérem, maradjon a lányom oldalán. Szívből szereti magát.

– Én azonban nem szeretem őt, s erőm, hogy a szemébe hazudjak, fogytán van. Háromszoros fizetséget akarok! Úgy a lánya mellett maradok még egy fél évig.

– Ám legyen! A lányom boldogsága ezerszer fontosabb, mint a pénz.

Az ismeretlen férfi tehát további fél évig időzött a királylány oldalán, de a lányt bizony ezalatt az idő alatt sem szólította magához végzete. “Meggyógyította a szerelem” – fecsegték az emberek az utcákon.

– Kérem a fizetségemet! Nem maradok tovább – jelentette ki az ismeretlen férfi, kész dolog elé állítva a bölcs királyt.

– Nem marad? – kérdezte a király kimérten, megismételve a férfi szavait.

– Nem én. Adja ide a pénzemet, és már itt sem vagyok.

– Maga tehát, ha jól értem, azt mondja, hogy nem marad tovább a lányom oldalán annak ellenére, hogy a lányom nem mást, mint magát tisztelte meg igaz szerelmével?

– Így van. A lánya vessen magára, amiért belém szeretett. Én ugyan nem könyörögtem a szerelméért. Mindössze azon igyekeztem, hogy jól érezze magát.

– Maga tehát, ha csakugyan jól értem, azt állítja, hogy nem marad a királylány oldalán annak ellenére, hogy ő párjául választotta magát több tucat kérő közül?

– Ahogy mondja.

– Kérem, bocsássa meg nekem ezt az értetlenséget, de maga valóban azt akarja mondani, hogy semmi sem fogta meg a lányomban a hónapok során annyira, hogy mellette akarjon maradni?

– Semmi. Ellenben a lánya mostohatestvére, ő bizony egy káprázatos teremtés!

– Értem. Nos, itt van a pénze – nyugtázta a király, s egy nagy zsákra mutatott az íróasztala mellett.

Az ismeretlen férfi odasétált a zsákhoz, vállára emelte, s megindult a palota kijárata felé. A királyi íróasztal felől lassú kattanás hallatszott. A férfi kíváncsi volt, mi lehetett az, de már nem tudta meg.

A vámpírfiú harapása

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a világon egy jóképű vámpír. A fiatal lányok körében hamar elterjedt, hogy e vámpír harapása által belépő nyerhető az örökkévalóságba. Akkoriban mindenki erre vágyott: hogy halhatatlan legyen. A vámpír nagyon magányos és szomorú volt, mert idejekorán megfejtette, hogy az ellenkező nem köreiben csak azért örvend érdeklődésnek, mert a lányok eszközt látnak benne céljuk eléréséhez. Ő azonban nem eszköz, hanem cél szeretett volna lenni valaki számára. Egyszer, s mindenkorra. Mindhiába. Újra és újra csak azok kopogtattak az ajtaján, akik az élet valamely területén maradandót akartak alkotni, de nem voltak biztosak abban, hogy erre futja az idejükből. Egy nap kupaktanácsba szerveződött hét ifjú leány: Lea, Irma, Csenge, Betta, Alda, Álom és Klári. A lányok hosszú órákig tanakodtak, hogy hogyan vehetnék eszét a jóképű vámpírnak, hogy kicsalják harapását, mire az egyikük egyszeriben előállt a döntő ötlettel.

– Itassunk vele mérget – mondta lelkesen Lea.

– Az majd feloldja gátlásait, s mindannyiunkban élete szerelmét fogja látni – tette hozzá Klári.

– Hanem aztán ne spóroljunk azzal a méreggel – így Csenge.

– Hiszen nem akarjuk, hogy átlásson rajtunk – szólt Betta.

Alda csendben szemlélődött, mire Irma a következő kérdéssel fordult felé:

– Hát te, Alda? Miért fukarkodsz a szóval? Azt reméled tán, hogy ha hallgatsz, nem terhel majd a közös bűn felelőssége?

Ekkor Alda felállt, s távozott. Irma Álom felé fordult.

– S te, Álom? Ugye te tisztán látod, hogy amire készülünk, az bűn?

Álom tudomásul vette, amiről Irma beszélt, de nem foglalkoztatták mélyebben az erkölcs dolgai.

– Igen, tudom, hogy helytelen dolog elcsalni a halhatatlansághoz vezető ösvényt – mondta. – De arra kell mennünk, amerre a legrövidebb az út, s ez kétségkívül a vámpírfiú harapása. Elvégre, ha a tisztességes utat választanánk, nem feltétlenül nyernénk bebocsátást az öröklétbe.

– A feltétlenség így sem adott – szólt vissza Alda az ajtóból. – Holnap találkozunk.

A lányok nem értették, hogy mire gondolt Alda, így visszatértek tervük csiszolásához. Másnap megitatták a vámpírfiúval a mérget, s a fiú elveszítve józan ítélőképességét sorban mindannyiukat megharapta. Elégedettek voltak a lányok, mert úgy vélték, többé semmit sem kell tenniük ahhoz, hogy örökké éljenek s alkossanak. Hanem két hét után a harapásnyom üszkösödni kezdett nyakukon, s a kór gyorsan tovaterjedt állukra, mellkasukra, vállukra. Úrrá lett rajtuk a kétségbeesés, hiszen nem azt szerették volna, hogy testük lassanként szellemüket is magával rántsa az enyészetbe. Lea, Irma, Csenge és Betta bátran szembenéztek a halál képzetével, s igyekeztek fennmaradó idejüket a szívüknek kedves tevékenységgel eltölteni. Alda, Álom és Klári viszont vérszemet kapott a kialakult helyzet láttán, s nem nyugodtak, ameddig újra fel nem keresték a vámpírfiút.

– Nézd meg, hogy mit tettél velünk! – tajtékozta Klári, miközben a dühtől szikrát hányt a szeme. – Azt hiszed, megúszod szárazon hét ártatlan leány gyilkosságát?

Alda és Álom lapult, mint szerencsétlenség a fűben. Jól tudták, hogy ártatlanságról szó sincs.

– Hölgyeim, önnön magatokat vetettétek a halál ölébe – felelte a vámpírfiú hidegen. – Én nem tudok segíteni kegyeteken.

– Dehogy is nem! Ha ölni tudsz, feltámasztani is tudsz!

– Feltámasztani talán, de kegyed még nem halt meg, hogy fel lehessen támasztani.

– Akkor hát ölj meg, hogy azon nyomban fel is támaszthass!

A vámpírfiú felállt íróasztalától, komótos léptekkel az ablakhoz vánszorgott és kitekintett rajta.

– Mind egyformák vagytok – mondta egykedvűen. – Túl akartok járni az ember eszén, s amikor haditervetek zátonyra fut, nem átalltok azzal fedeztetni a veszteséget, akitől kezdetben boldogulásotokat reméltétek. Egyszer sem jutott eszetekbe, hogy becsülettel előbbre juttok?

– Nekem eszembe jutott! – harsogta Álom.

– Mégis elhasaltál – fojtotta belé a szót a vámpír. – Mind elhasaltatok. Takarodjatok innét, mielőtt rátok uszítom az ebeket!

A lányok fürgén elhagyták a vámpírfiú házát, s éltük végére az eszükbe vésték, hogy a pasted-image.pnghalhatatlanságot bizony nem éri meg siettetni.

A lovas kislány

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy farmon egy kislány, aki minden idejét a lovaglásnak szentelte. Édesapjától kapott szürke lovával igen hamar egymásra hangolódtak, s amikor a kislány betöltötte hetedik életévét, bejelentette, hogy meg akar tanulni úgy lovagolni, hogy közben nem fogja a gyeplőt. Azonnal munkához is látott, s családjától minden támogatást megkapott, ami ahhoz szükségeltetett, hogy a jövőben valóra váltsa álmát. Teltek, múltak az évek, de a kislány sehogyan sem jutott a döntő ponthoz vágtái során. Amikor édesapja kérdőre vonta, hogy miért nem engedi el a gyeplőt lovaglás közben, így felelt:

– Apám, azt szeretném, hogy a lovam bízzon bennem, s magában is. Sem őt, sem magamat nem tehetem ki vakmerő ambíciómnak, ameddig nem érzem úgy, hogy bizalma feltétlen.

A család megértette, s elfogadta a kislány érvelését. Hanem a farm személyzetének elméjét lassanként ellepte a kislány jövőbeni tevékenységéből származó mesés bevétel képzete, ezért titokban arról kezdtek tanácskozni, hogyan tudnák meggyorsítani e hozam házhoz értét. Egy nap aztán úgy döntöttek, elképzeléseiket gyakorlatba ültetik. Körbeállták a hatalmas kifutópályát, s amikor a kislány elszáguldott előttük lovával, köveket vetettek rá, hogy figyelmét eltereljék az irányításról. Úgy hitték, ha a kislány véletlenül azon kapja magát, hogy elengedte a gyeplőt, könnyebben megy majd neki az átállás. Számításaik azonban végzetesen szertefoszlottak, amikor a kislány egyensúlyát vesztve a pályára zuhant, lábát törte, s többé nem ülhetett lóra. A nagymúltú család látván a történések e sajnálatos fordulatát mélységesen meglepődött. Másnapra a teljes szolgálószemélyzetet lecserélték.

Újrakezdés

/0 Hozzászólások/in , /by

Figyeltem. Először tudatosan szegeztem tekintetem a körülöttem történő eseményekre,
aztán csak hagytam, hogy hatást gyakoroljanak rám. Éreztem a szelet az arcomon, a
napsütést a bőrömön és a földillatot az orromban. Aztán meghallottam a hangokat
valahonnan a közelemből.

– Na, nézd már, mennyire helyes.

– Tényleg szép.

– Gyönyörűek a nagy szemei.

– Ja, és milyen formás…

– Nézd, észrevett minket.

– Idejön… Na, gyere, szépségem.

Próbáltam feltápászkodni, de nagyon bizonytalannak éreztem a lábaimat. Néhány sikertelen
próbálkozás után aztán végre kinyújtottam őket. Inogva fordultam a hangok irányába.
Közben próbáltam felidézni mi történt velem. Valami rémlett a családomról, a munkámról, az
életemről, de csak úgy, mintha egy régi, agyonmásolt videófilmet néznék kazettáról. Hú, de
öreg vagyok!

– Na, mi lesz, aranyom?

A két férfi várakozón nézett rám. Ne sürgessetek már, akartam mondani, de csak furcsa
nyihogás hagyta el a számat. Lenéztem. Apró patákon egyensúlyoztam. Bár egyszerre
négyen. Rémületemben összecsuklottam. Ekkor váratlanul egy hatalmas lófej nyúlt alám és
jóindulatúan megvédett a földetéréstől. Hirtelen melegség öntötte el a szívemet.

– Mama! – nyerítettem.

S végképp elfeledtem előző, emberi életemet.

A cápa

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer az óceánpart közelében egy ifjú cápa. A város lakói a csodájára jártak, mert hamar elterjedt köreikben, hogy ez az állat olyan szelíd, hogy még a gyerekek is incselkedhetnek vele. Egy nap a helyi iskola tanárai és diákjai ellátogattak az óceánpartra, hogy együtt fürödjenek a jámbor ragadozóval. Mindenki önfeledten játszott a vízben, amikor egyszeriben kétségbeesett üvöltés hallatszott.

– Segítség! Segítsenek! Megtámadott a cápa! – ordította az iskolaigazgató.

A gyerekek látták, hogy a nagy hal nem volt az igazgató közelében, ezért értetlenül néztek egymásra. Hanem az öregember nem hagyta abba a műsort, s miközben torkaszakadtából okádta magából a rágalmakat, buzgalmában megeredt az orra vére. Megérezte ezt az ifjú cápa, s ösztönétől megkísértve azon nyomban felfalta az igazgatót.

– Megérdemelte, mert hazudott! – mondták a gyerekek.

– Micsoda szörnyű tragédia! – mondták a felnőttek.

A helyszínre kisvártatva cápavadászok érkeztek, hogy fogságba ejtsék a gyilkos halat. A cápa azonban eddigre messze járt, mert az óceán nagyon nagy.

A mágikus birodalom

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer a Földön egy mágikus birodalom. Az emberek magas, vaskos falakat építettek eköré a birodalom köré, hogy kívül tartsák az illetéktelen betolakodókat. Egyetlen ajtót hagytak, amely kivezetett a külvilágba. Egy nap edzett tolvajok érkeztek a Földre, s azt tűzték ki célul, hogy kilopják a mágikus birodalomból a mágiát. Kitartóan körbejártak a falak mentén, felfedezték az ajtót és betörtek a belvilágba. Hanem a mágiát nem találták benne, mert az ajtót, amely azt őrizte, tönkretették. A birodalombéli emberek ezután befalazták az ajtó helyét, hogy a támadás ne ismétlődhessen meg, s a mágiát a falakba rejtették. Ám a tolvajok nagyon eltökéltek voltak. Aláaknázták a birodalmat védő falakat, s bizony, másodjára is bejutottak. A mágiát azonban ekkor sem találták, hiszen a falakat, amelyek azt őrizték, tönkretették. Az emberek végül tehetetlenségükben úgy döntöttek, hogy lebontják az összes falat, s a birodalom határán egy csupasz ajtókeretet helyeznek el. A keretbe a következő szöveget vésték:

“Légy üdvözölve a Mágikus Birodalomban”

Ezekbe a szavakba rejtették a mágiát.

Hamarosan fel is bukkantak a tolvajok. Forgolódtak, kutakodtak, de a birodalom határát sehol sem lelték, ezért aztán úgy gondolták, hogy az már nem is létezik. Figyelmen kívül hagyva az ajtókeretet sarkon fordultak, s csüggedten nyugtázták, hogy sohasem fogják megtalálni a mágiát.

Fehér és fekete

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer egy világ, amiben az emberek mindent olyannak láttak, amilyen az valóban volt: a falakat szürkének, a virágokat színesnek. Egy nap rejtélyes köd ereszkedett erre a világra, s az emberek csakhamar mindent színesnek láttak benne. Még a szürke falakat is. Három esztendő telt el, mire a köd felszállt, ekkor azonban azokat a színeket is magával vitte az enyészetbe, amelyek már a leszállta előtt is a világban voltak. Az emberek ezután mindent szürkének láttak, még a színpompás virágokat is. Szemük kisvártatva hozzászokott a szürkeséghez, s idővel annak különféle árnyalatait fedezték fel: így a fehéret, és a feketét. Egy nap messzi földön ismert varázsló érkezett ebbe a világba. Az emberek körbevették őt, s egyre csak ugyanazt a kérdést ismételték:

– Hogyan hozhatnánk vissza világunkba a színeket?

A varázsló óvatosan körültekintett, s ekképpen felelt:

– Várjatok három esztendőt, s várakozásotok idején ne legyetek restek fehérnek ítélni azt, ami fehér, s feketének azt, ami fekete – ezzel sarkon fordult, s fürge léptekkel távozott.

Az emberek megfogadták a varázsló tanácsát, s rögvest munkához láttak. Két házat építettek: az egyikbe a tisztán fehér dolgokat gyűjtötték, a másikba a tisztán feketéket. Három esztendő múltán a hírhedt varázsló ismét az elszürkült világba látogatott, s azt kérte az emberektől, vezessék körbe  őt a két házban – először abban, amelyikben a fehér dolgokat gyűjtötték össze, majd pedig abban, amelyikben a feketéket. Így is történt. A varázsló elégedetten nyugtázta, hogy az emberek pazar munkát végeztek, majd ezt kérdezte tőlük:

– Mit gondoltok, ha visszatérnének a színek a világotokba, melyik házban látnátok meg őket először?

Az emberek így feleltek:

– A fehérben.

A varázsló bólintott, majd ezzel a kérdéssel folytatta:

– S vajon mennyi színt látnátok ebben a házban?

– Éppen annyit, amennyi lenne benne – mondták az emberek, – hiszen a fehérnek bármely elszíneződése azonnal szembetűnik.

– S mennyi színt látnátok a másik házban? – kérdezte ezután a varázsló.

– Egyet sem – felelték az emberek, s már folytatták volna az okfejtést, amikor hirtelen egy vékonyka, gyermeki hang szűrődött beszédükbe.

– Az összeset, mert ott a szívünkkel látunk!

A varázsló a gyámoltalan hang irányába fordult és elmosolyodott.

– Tudjátok hát, mit kell tennetek – mondta, majd magukra hagyta az embereket.

Ezek tanakodtak, mérlegeltek, végül pedig úgy döntöttek, mind beköltöznek a fekete házba, s addig ki sem jönnek onnan, ameddig meg nem tanulnak a szívükkel látni. Újabb három esztendő telt el, mire az első ember kimerészkedett az utcára, ekkor azonban máris a varázsló fogadta őt odakint. A világ ismét változatos színekben pompázott. A varázsló kézen fogta az embert, és elvezette a szomszéd házba, amelyikben a fehér dolgokat gyűjtötték össze.

– Mit látsz? – kérdezte tőle.

– Szürkeséget – felelte az ember, s a porlepte tárgyak felé tekintett.

– Bizony, szürkeség a sorsa annak, ami kezdetben fehérnek mutatkozik.

Ezután visszamentek a fekete tárgyakkal telt házba, s a varázsló ismét feltette kérdését.

– Mit látsz?

– Semmit – felelte az ember.

– Látod-e az embereket, a fekete tárgyakat?

– Nem látom. De hiszem, hogy itt vannak.

– Bizony, ez a fekete dolgok sorsa: hitünk által válnak valóságossá.

A varázsló kivezette az embereket a szabadba, s az emberek szíve végre megpihenhetett, hiszen immár a szemük előtt sem volt láthatatlan mindaz az ékesség, amelyet eleddig csak a szívükben hittek.