thought-provoking

Tag Archive for: Elgondolkodtató

Az Idő Eltöltésének Művészete (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

Munka után Péter hazament agglegénylakásába. Máskor ilyenkor letelepedett a televízió elé, és egyik csatornáról a másikra váltogatva nézte a bűnügyi sorozatokat, némi izgalmat csempészve az életébe. Ezúttal viszont képtelen volt kikapcsolni az agyát. Egyre csak az őt ért méltánytalanság járt a fejében. Persze a főnökét is szapulta, aki nevét adta ehhez a méltatlan eljáráshoz. De bajai okozójaként egyértelműen a nőt azonosította. Miért nem tudott az úgy viselkedni, ahogy mások is a Hivatalban? Miért kellett megbontania a fennálló rendet? Hát nem tudta, hova tette be a lábát? Egyre jobban belelovalta magát a történtekbe. Képzeletében Szandrát a pokol tüzében égette, válogatott kínzások alá vetette, de tudta, holnap ugyanúgy be kell mennie, hogy szembetalálkozzon a megváltozott status quo-val. Mindez páni rettegéssel töltötte el. Az IEM-en alapuló világképe repedezni kezdett. Görcsbe rándult a gyomra. Mit tegyen?

            Lefeküdt az ágyába, de nem jött álom a szemére. Hogyan lehetetleníthetné el, hogyan tehetné hiteltelenné Szandrát? Miképp tudná őt kipenderíteni a főnök kegyéből? Nem volt adu a kezében: a nő munkájára nem talált kifogást, a magánéletéről pedig semmit sem tudott. Hogy néha gúnyosan nézi őt, komolytalan érvnek hangzott. Nem látott kiutat a helyzetből. Pontosabban csak egyet. A végső kétségbeesés szülte gondolat hajnaltájt telepedett meg elméje mélyén, hogy annál erőteljesebben lökődjön a felszínre.

            Fizikai likvidálásra lesz szükség.

            Másnap karikás szemekkel, de annál elszántabban indult munkába. Korábban érkezett a Hivatalba, mint máskor. Ugyanúgy szétterítette a papírokat az asztalon, ugyanúgy megnyitotta a dokumentumokat a gépén, mint sok-sok éve, de ezzel véget is ért a napi rutin. Görcsösen, összeszorított kézzel ült a székben, végletekig beszűkült tudattal. Egyetlen célra összpontosított. Meg kell találnia a módot és az alkalmat.

            Hamarosan Szandra is betoppant. Könnyedén köszöntötte a férfit, letelepedett az asztalához bekapcsolta számítógépét, és a fiókjából kiemelt egy vékony dossziét. Nyújtózott egyet, aztán verni kezdte a billentyűzetet.

            Némán telt a délelőtt, amit néha a telefonok csörgése szakított meg, kétszer pedig a főnöke kukkantott be, akihez Péternek jópofát kellett vágnia. A feszültség nőttön-nőtt benne. Egyre tehetetlenebbnek és frusztráltabbnak érezte magát. Torkában gombóc dudorodott, homlokán gyöngyözött a veríték.

            Délelőtt kisütött a nap, az iroda levegője érezhetően fülledtebbé vált. Ebéd után Szandra kitárta az ablakot, és gőzölgő kávéspohárral a kezében felült a párkányra. A beáradó friss levegő nemcsak Péter arcát simította végig, de a gondolatiban is rendet vágott. Az iroda a harmadik emeleten volt, alattuk betonjárda húzódott.

            A férfinak átsuhant valami a fején.

            Szandra vele szemben ült, az udvarnak háttal. Szemét lehunyta, közben előre-hátra himbálta magát. Mintha egy Péter számára ismeretlen dallamot is dudorászott volna. Kintről rigó füttye hallatszott, majd egy szajkó rikoltása. A távolban megkondult egy harang.

            Az alkalom magáért kiáltott. De Péter tudta, nem szabad elrontania. Az elején észrevétlennek kell maradnia, hogy annál határozottabban állítsa helyre a világ rendjét. A beton pedig majd mindent megold.

            A történteket balesetnek fogják elkönyvelni. Talán még ő is elmorzsol néhány könnycseppet. Sőt, biztosan.

            Szandra átszellemülten adta át magát a pillanatnak. A dúdolást csupán annyi időre hagyta abba, amíg belekortyolt a kávéjába, de a szemét ekkor sem nyitotta ki. Ahogy a férfi a nő gesztenyebarna, hullámos hajával keretezett vonásait nézte, megállapította, azok mennyire természetesek, már-már megnyerőek. Voltaképpen vonzónak is mondhatná Szandrát. De mindez most nem számított. Csakis a nyugodt jövője, az IEM fenntartása.

            Lassan felállt. A padló megnyikordult a lába alatt. Riadtan dermedt meg, de úgy tűnt, a nő nem hallott semmit. Péter óvatosan lehajolt, és levette a cipőjét. Zokniban indult el küldetése beteljesítésére.

            Szandra továbbra sem fogta fel a jelenlétét. Mint aki kikapcsolta a külvilágot. Mint aki egy másik világba költözött.

            Rögtön oda is kerülsz, gondolta Péter, és már az ablak előtt állt. Megérezte a nő finom parfümjének illatát. Szandra lába arasznyival himbálózott a padló fölött. Arca, karnyújtásnyira az ő arcától, megnyugvást sugározott. Ha nem hallja a halk dünnyögést, azt is gondolhatta volna, hogy a nő alszik. Péter nagy levegőt vett, aztán beharapta a száját. Felemelte a karját, és lassan előrefordította tenyerét. Minden erejét beleadta a lendületetbe, hogy a mélybe taszítsa a testet.

            Ebben a pillanatban Szandra mozgásban levő lába sípcsonton találta, mire felordított. Mozdulata megtört, a tagjai elfordultak. Egyik keze az ablakkeret és a nő válla között zúgott el, a másik az iroda belső falán szánkázott végig, felszaggatva a bőrt a tenyerén. A szétnyíló karjától groteszken ölelővé váló mozdulatot az ablaknyílás függőleges éle állította meg, aminek nekivágódott a feje.

            Éles fájdalom hasított belé, a világ forogni kezdett körülötte. Érezte, hogy valami meleg, ragacsos folyik le a homlokán. A dúdolás megszakadt. Miközben a padlóra esett, látta, ahogy Szandra szeme felpattan. A nő kezéből kihullott a kávéscsésze, egyenesen Péter nadrágjára. A férfi feje nagyot koppant, Szandra pedig lenézett rá, és szája sarjában megjelent az ismerős, megvető mosoly. A forró ital ezalatt a szöveten átjutva égetni kezdte a férfi bőrét, mintegy jelképeként végső megsemmisülésének.

            A főnöke ekkor lépett be az irodába. Ahogy meglátta Pétert önnön nyomorúságában – a földön heverve, vérző fejjel, lenyúzott tenyérrel, cipő nélkül és az ágyékán terjengő kávéfolttal –, megtorpant. Összevont szemöldöke magyarázatot követelt, de Péter, mielőtt az öntudatlanság védőkarjaiba zuhant volna, nem tudta, mit mondhatna neki.

Visnu lábnyoma

/0 Hozzászólások/in , /by

Ha hiszed, ha nem, egyszer réges-régen a mi falunkban is itt járt a hatalmas Visnu. Azt mesélik az öregek, hogy a sivatag akkoriban még távol volt innen, és ott, ahol most az a sziklás mély völgy van, valaha a szent Jinai folyó zúgott. Itt jártának ott a bizonyítéka, azon a kiemelkedő sziklán, ahol manapság Mudalijar, a vén koldus tölti napjait. Akár meg is nézheted. Ott van Visnu lábának lenyomata beleolvadva a kőbe.

Állítólag úgy történt, hogy Visnu egyszer lepillantott az égből és meglátott egy remetét, aki a víz színén akar átsétálni, és már sokadszorra a víz alá bukott, nem adta fel, újra és újra próbálkozott. Visnu elnevette magát ezen az igyekezeten és a Legyőzhetetlen Megtartó képében leszállt az éppen partra kapaszkodó remete elé, és így szólt:

– Én vagyok a hatalmas Visnu. Láttam fáradozásodat. Kérj bármit tőlem, én teljesítem.

Az öreg remete, aki kisfiú kora óta ott gyakorolt a folyó partján így felelt:

– Hatalmas isten, Visnu! Azt kérem, ne hagyj addig meghalni, amíg erről a szikláról a túlsó partra száraz talppal át nem sétálok a víz felett.

– Legyen, ahogy kívánod – bólintott Visnu, és abban a pillanatban el is tűnt, csak lábának sziklába olvadt nyoma maradt ott.

Mondják, mindez abban az esztendőben történt, amikor ez a nagy, rettenetes szárazság kezdődött. Messze északon Uttanapáda király gátat emeltetett a folyón, és a saját földjeire téríttette a vizet. A szent Jinai medre egyik napról a másikra teljesen kiszáradt. A remete mégis nap, mint nap kiment oda a sziklához, és csak várta, várta a vizet. Még az öregek sem tudják, hány év telt el azóta. Talán négyszáz, talán ötszáz. Visnu megtartotta, ígéretét. Láthatod magad is. A vénséges vén Mudalijar ma is ott áll azon a sziklán, és a völgy felé bámul, még mindig reménykedik.

Eryx falai alatt

/0 Hozzászólások/in , /by

Akkor már csak két választásom maradt. Az egyik, hogy beállok baleári-parittyásként, zsoldosnak a karthágói vezér, Hamilcar seregébe, abba, amelyik Eryx erődjét védte, a másik meg az, hogy felcsapok tengerésznek a római flottába, amelyik éppen Caius Lutatius Catullus győzelemre kiéhezett serégét készült átszállítani Szicília szigetére, hogy megostromolja Eryx erődjét.

Addig-addig halasztgattam a döntést, míg kicsúsztam az időből.

Így történhetett meg, hogy ott voltam mindkét seregben.

Mikor Eryxbe híre érkezett a felénk közeledő flottának, levonultunk az erődből a tengerhez, és csatarendben ott várakoztunk. Volt köztünk, aki a halálra készült, és persze volt olyan is, aki arra, hogy majd átszökik a rómaiakhoz.

Végre az ellenséges flotta a part közelébe ért. Ám akkor megint valamiféle időinterferencia keletkezett. Meg más – Mit tudom én milyen? –, légköri folyamatok indultak el, melyek rémséges vihart támasztottak.

A római flottának, majdnem minden hajója elsüllyedt. Ráadásul a másik énem is eltűnt a tengerben. Vagyis, én is belefulladtam a vízbe.

De ezt nektek, hiába is magyarázom.

Angyaltorzó

/0 Hozzászólások/in , /by

– Azonnal takarodj a szobádba! – Zölden lobbant a szeme, mintha nem is ember lenne. A gyerek keményen megvetette lábát a kopott padlószőnyegen, felszegte csepp állát, összefonta sovány, beesett mellkasa előtt vézna karját.

– Nem megyek! – A kimondott szóval együtt tovaszállt a dac szülte bátorság is. Megrémülve saját esztelen vakmerőségétől bénultan állt, lábából kifutott minden erő. Görcsösen összeszorította a száját, addig préselte, míg halvány vonás maradt csak a helyén, és hogy véletlenül se nyissa ki többet, beleharapott. Karját már nem a dac, hanem a félelem fonta a teste köré. A lassan közeledő felnőttet nézte, aki megállt előtte és lenézett rá a magasból.

Feje köré szinte glóriát vontak az alkonyat csalóka fényei. Groteszk angyalként magasodott fölé és azzal a kegyetlen nézéssel figyelte, amitől a gyerek úgy érezte magát, mintha semmi volna.

Semmi és senki.

Az angyaltorzó elvárta a meghunyászkodást és az alázatot. A felnőttek arrogáns felsőbbrendűségtudata sugárzott minden porcikájából. Ő volt a gyerek életének mindenható istene, testének-lelkének megfellebbezhetetlen birtokosa, bűneinek bírája és az ítélet végrehajtója egy személyben.

A gyerek jól tudta, hogy mi következik, hisz mindig ez következett. Akkor is, ha nem szájalt. Nincs mit veszteni alapon makacsul tartotta a fejét és visszanézett a felnőttre. A zöld szempárban újra lobbant a harag, de a gyerek csak azért sem nézett félre.

– Mit mondtál?! – Halk kérdés csöppent felé a cigaretta mellől. Cseppfolyósan nyúlt mire leért hozzá, szinte sistergett, ahogy a bőréhez ért és a szavak ereje összesűrűsödve vágta mellbe. Hátratántorodott.

Fájt a szó, szinte perzselt. Összenyomta a gyerek mellkasát, hogy alig kapott tőle levegőt, az elsíratlan könnyektől égett a szeme. Volt idő, amikor a rettegéstől bepisilt, de mára csak fásultságot érzett; a forgatókönyv sosem változott.

Néha azért reménykedett.

Nem tudta miért és mitől hitt abban, hogy talán egyszer egy nap másként fog végződni. Talán egy nap az apja keze egyszer csak megáll. Talán egy nap egyszer csak átöleli. Talán egy nap egyszer csak elmondja neki, hogy mitől költözött belé ez a nagy szomorúság, amitől bántani és ütni kell.

De ez nem az a nap volt.

– Nem hallom a választ! – Újabb lökéshullám, még egy lépés hátra. A felnőtt, aki úgy nézett ki, mint az apja, követte.

Kérdés, lökés, lépés, némaság a falig.

– Most bezzeg nincs hangod mi? – lehajolt hozzá, és úgy sziszegett egészen közelről, hogy nyála a gyerek szemébe fröccsent. A kicsi nem merte letörölni.

Csak nézte az eltorzult arcot, a száj sarkában konyuló, elhamvadt cigarettát, az összeszűkült szempárt és azt kívánta, hogy bár bele tudna olvadni a falba, bár lehetne azon ő a festék és lepereghetne a földre, ahonnan aztán kifújná a szél egy őszi reggelen.

Festékszemcseként elmúlni még mindig jobb, mint élethosszat fájni.

– Csak azt mond… – Hiba volt megszólalni, összegezte magában a tapasztalatot, mert a tenyér követhetetlenül gyorsan csapott le. Tudta, hogy jönni fog, mégsem tudott felkészülni rá.

Az elsőre sohasem tudott.

Feje a falnak csapódott, nyelvén az ismerős fémes íz. A következőt már előre érezte, de eszébe nem jutott volna elkapni a fejét. Egyszer tette csak meg, de a düh, amit kiváltott vele megbosszulta magát. Egy hétig nem tudott ülni utána. A rúgások emléke visszatartotta a meggondolatlan ösztönösségtől.

Száraz szemmel nézett fel a felnőttre és magában azon gondolkodott, hogy vajon az apját is megverte-e az ő apja, amikor még kiskölyök volt.

Nem tudta elképzelni, hogy az apja bármikor is lett volna gyerek. Talán már így született. Keserűnek és boldogtalannak.

Felnőttnek.

A következő ütés a bordáit érte, sípolva szakadt ki belőle a levegő. A mellkasához kapott, ujjai a ruhája ráncaiba kunkorodtak. A fal mellett a földre csúszott, kábán bámult felfelé.

Vajon ma meddig bírja?

A múlt héten eltartott fél órát is, de akkor nem ivott előtte.

A tenyér újból felemelkedett és ő kérdőn, szinte kíváncsian nézett a felnőttre.

– Most meg mit bámulsz, bázdmeg?! – A tenyér megállt félúton. A gyerek a falnak döntötte a fejét és lassan ingatni kezdte.

A felnőtt sarkon fordult, kicsörtetett a helységből, nyitva hagyva maga után a szakadt szúnyoghálótól lompos ajtót. A késő éjszakai szél halkan nyikorgatta a sarokvasakat. A halvány fényű, csupasz villanykörte hintázva rajzolt fénykarikákat a felhólyagzott, verítékes falakra és a kopott padlószőnyegen üresen hasaló üvegekre.

– Semmit – suttogta a a gyerek koszlott ajtón át besurranó éjszakának.

Feltápászkodott a földről, megmosta az arcát, majd a sarokban megbúvó függönnyel eltakart alvófülkéhez osont. Halkan neszezve kereste meg a takaróját és a hullott szőrű játékkutyát. Mindkettőt magához szorítva aludt el, álmában előcsordultak a visszatartott könnyek, de a szívét egy pillanatra elrabló harag sikertelenül kerülgette.

Ahányszor csak közelített, a kopott játékkutya felemelte fejét, figyelmeztetőn morgott, az alvókuckóban felragyogtak a régi, horgolt takaró színes mintái, beburkolva a gyereket, az ágyat, és a harag dolgavégezetlen távozott.

Bákászmese

/0 Hozzászólások/in , /by

Tudod, hogy születik a jó gyerek? Elmesélem. Mi, bákászok teremtjük őket. Nem mindig, persze hogy hogy nem. Sok gyerek magától is szüleinek tetszőn viselkedik. De olykor, ritkán, még ma is előfordul, hogy egy szülő dühében ráripakodik vásott kölykére. Elvisz a hidegbákász, eljön érted a bakurász, ijesztgeti. Márpedig, ha háromszor kimondja, mi, bákászok meghalljuk. Olyan ez nekünk, mint a harangszó, egy fényes pecsét, ami glóriaként ragyog a gyerek feje fölött. Bizony, ősi idők óta, ha valaki háromszor szólít minket a gyerekéhez, azt nekünk ajánlja, a miénk. Egyikünk követni kezdi ekkor, megismeri az ízét, a szagát. A gyerek persze szeme sarkából lát minket, éjjel sikoltva ébred, amikor az ablaka alatt leselkedünk, vagy az ágya alatti sötétbe bújva várunk. Ó, mily édes gyönyörűség! A szülő persze nyugtatja, lehordja ekkor. De a gyerek tudja.

Aztán egy este, amikor egyedül kell kimennie pisilni, vagy az udvarra szénért, a bákász ott várja a sötét sarok mögött. Megragadja, zsákba tömi a rossz gyereket, és viszi, egyenesen a tanyájára, régi pincék beszakadt üregébe, poros padlások befalazott zugába. Itt lassan lefejti a félelemtől bénult gyerek bőrét, kortyonként élvezi ki fájdalmát és félelmét. Halkan vihog ilyenkor a bákász. Ezután felölti a gyerekbőrt, nincs is annál kényelmesebb, hogy még a kakasszó előtt visszaérjen, immár jó gyerekként, új szüleihez. Mindent megadna a bákász ilyesmiért. Tudjátok miért van ez így? Mert a megnyúzott gyerek a következő éjfélkor maga is bákásszá válik, csontjai lassan, fájdalmasan csavarodnak, ujjaiból karmok, állkapcsából tűfogak sarjadnak. Hogy aztán holdtalan éjeken a gyerekek ajtaja előtt szimatoljon, otthonuk melegére, szüleik ölelő karjára vágyva, mindhiába. Vágyja ezt, pedig saját szüleik egykor eltaszították, rémisztették, félelmet ültetett a szívébe, hogy aztán a bákásznak vesék. Mégis vágyja, mindennél jobban. Akár jó is lenne már. Jó lesz, bármi is az ára. Ezért bújik a bákász gyerekbőrbe. És ezért nevel sok durva szülő olyan jó gyereket, aki belül valójában bákász.

A parti

/0 Hozzászólások/in , /by

Úgy éreztem, eljött az a pillanat, amikor besurranhatok a gazdagok világába, és következmények nélkül belekóstolhatok az elit nagystílű életvitelébe. A Prospero Wellness Központot választottam ki erre a grandiózus társadalmi kísérletre, amelynek jómódú vendégeit elismert táplálkozási szakértők és ötcsillagos sztáredzők készítették fel éjt nappallá téve a közelgő strandszezonra. Az idelátogató celebek tudomást sem vettek a külvilágban tomboló újfajta, heves orrvérzéssel és fulladásos halállal járó világjárványról. Az objektumon belül professzionális őrség és a legmodernebb technológiák védték őket. A komplexum még saját klímatisztító berendezéssel is rendelkezett, amely hűvös duruzsolással tette a dolgát. Az intézmény vezetője, Herceg Edgár egy nap úgy döntött, hétvégére jelmezbált szervez a prominens bentlakók szórakoztatására. Sterilizált karneváli maszkokat hozatott Velencéből, és felbérelte DJ Ushert, a legkeresettebb lemezlovast, hogy ő keverje a zenéket.

A zenei stáb érkezése kellőképpen elvonta a biztonságiak figyelmét, így egy szimbolikus jelentőségű maskarában beslisszoltam, és elvegyültem a tömegben. A mulatozók dübörgő techno zenére vonaglottak, és észre sem vették betolakodó mivoltomat. Döbbenten bámultam a szteroidokkal felpumpált, plasztikai sebészek szikéje által kívánatosra szabott, csokoládébarnára szoláriumozott testeket. A méregdrága dresszek alól dagadó bicepszek, precízen kidolgozott hasak, feszülő tomporok és definiált vádlik villantak elő.

A félisteni testekbe zárt vénségek groteszk orgiája hét teremben zajlott, melyekből eltávolították a méregdrága edzőgépeket. A tánctérré átrendezett helyiségek falait Herceg rendelésére más és más árnyalatúra festették. Kék, bíbor, zöld, narancsszín, fehér, lila és fekete – a szobák ebben a sorrendben következtek. DJ Usher a narancsszínűben keverte a zenéket, és legkiválóbb hangosító berendezésekkel az épületegyüttes legtávolabbi zugába is eljuttatta a dobhártyaszaggató dallamokat. Időnként véletlenszerűen egy ingaóra kongását játszotta be a trackek között; talán, hogy vendégeit az idő múlására emlékeztesse.

Sokan tudatmódosító szerek használatához folyamodtak, hogy még lázasabban vethessék magukat a bacchanáliába, a diadalmasan körbejáró tulaj ellenben tiszta maradt; talán azért, hogy rögtön közbeléphessen, ha valami rosszul alakulna. A szikár, aszkétikus arcú vállalkozó pont ugyanakkor jelent meg a legutolsó, a fekete szobában, amikor én is odaértem, és úgy meredt rám, mintha kísértetet látna.

Ami azt illeti, nem fordítottam túl sok figyelmet maskarám kifinomultságára, és arra sem fektettem komolyan hangsúlyt, hogy kellőképpen elegáns karneváli maszkot viseljek. Kosztümként mindösszesen egy vérszennyes halotti leplet húztam magamra, mintegy megidézve a külvilágban dühöngő ragályt. Herceg pipacsvörös fejjel mutogatott rám, a felindultság valószínűleg belefojtotta a hangot. A biztonságiak nyilván érzékelték a bajt, mert a zene lehalkult, és másodperceken belül egy tagbaszakadt őr termett mellettem.

– Nyugodjon meg, ez csak lenti gondnok zavarodott kamaszfia! – ordította gazdája felé a hústorony, miután leszaggatta rólam a halotti leplet, és sikerült beazonosítania.

Ekkor Herceg orrából dőlni kezdett a vér, és a középkorú fitneszguru, némi zihálást követően holtan elvágódott. A termekben sikoltozás támadt, és a mulatozók sorra összeestek, mintha egymást felborító dominók lennének. Az engem leleplező őr megpróbált beleszólni a csuklójára szíjazott kommunikátorba, ám az ő orrából is pusztító, vörös hullám bugyogott fel, és ugyanúgy elterült, mint a többiek.

DJ Usher utolsó erejével igyekezett visszatekerni a hangerőt a maximumra, ám a sors groteszk fintoraként csak az est során védjegyévé vált baljós órakongatást sikerült bejátszania, mielőtt a keverőpultjára omlott volna. Ott álltam egyetlen túlélőként, vérző orral, hisztérikusan kacagva, miközben kimondhatatlan elégtétellel szemléltem, ahogy a pusztulás és a téboly átveszi korlátlan uralmát az egészség e rendíthetetlennek hitt erődítménye felett.

Az alku

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, alapítottak egyszer egy társadalmat, amelyben nem a pénz szolgált fizetőeszközül, hanem az idő. Ebben a társadalomban minden évben rendeztek egy szépségversenyt, s a nyertes hölgyet ezután eladósorba bocsátották. A családok hagyományukhoz hűen csak olyan férfinak adhatták el a menyasszonyt, aki illő árat kínált érte. Az évtizedek során számos szépségkirálynő ekképpen nyert méltó társra. Egy nap rejtélyes idegen érkezett e földre, akinek nem titkolt szándéka volt asszonyt vásárolni magának. Nem ismerte a helyi szokásokat, de fölöttébb gyors észjárású volt, ezért az aukciósház azonnal a tagjai közé fogadta, s meghívta a következő esedékes rendezvényre. Országszerte úgy hírlett, hogy minél eszesebb valaki, annál több ideje van, s minél több ideje van valakinek, annál nagyobb eséllyel ajánl adekvát ellenösszeget választott menyasszonya szívéért. A rejtélyes idegen sohasem vett részt efféle árverésen, így nem tudta ellesni annak csínját-bínját másoktól. A kedvező üzlethez való ragaszkodása azonban példátlan, s őszinte volt.

– Maga nem ért engem – mondta a rejtélyes idegen az aukciósház tulajdonosának, aki az éves menyasszonylicitet személyesen vezényelte. – Azt kérdeztem, mennyi idő az az ár, amiért nem kell részt vennem ebben a cirkuszban, hanem máris birtokba vehetem a szóban forgó nőt?

– Kérem, uram, fékezze az indulatát. Attól tartok, hogy maga az, aki nem ért engem. A nőnek nincs ára. Az kapja, aki a legtöbbet ajánlja érte.

– De miért ajánlanék érte, teszem azt, tíz évet az életemből, ha a harmadáért is elkel? Mondjon egy árat, és azt az árat fizetem! Biztosíthatom, hogy rendelkezem elegendő idővel ahhoz, hogy kivételesen ne legyen szükség a formalitásokra.

– Efelől, kegyelmes uram, senkinek sincs kétsége ebben a teremben – mosolyodott el jóságosan a tulajdonos. – Én azonban nem térhetek ki a kötelességeim elől. Ennek a hölgynek nincs meghatározott ára, ezért az nyeri el a szívét, aki a legtöbb időt ajánlja érte.

– Magát netalán a fejére ejtették? Hiszen most mondom magának, hogy én fogom érte a legtöbbet ajánlani, s erre akár mérget is veszek!

– Mérget? – vonta meg szemöldökét a tulajdonos.

– Mérget hát!

– Szabadjon megjegyeznem, hogy itt, mifelénk nem illendő olyasmit a szánkra venni, amit azután nem áll módunkban bizonyítani a gyakorlat talaján.

A rejtélyes, gazdag ember összeráncolta homlokát.

– Maga fenyeget engem? – szólt végül.

– Nem, uram. Maga fenyeget engem.

– Ugyan mivel?

– Az önnön halálával. Hiszen most mondta, hogy mérget merne venni arra, hogy magának van a legtöbb ideje közülünk. Kérem, ha ebben csakugyan biztos, ne húzzuk tovább egymás idejét. Ajánljon egy összeget, de kérem, vigyázzon, nehogy olyan számot mondjon, amellyel esetleg megsérti a menyasszonyt.

– Ám legyen! Lássuk tehát… Nos, az asszony nem tűnik értéktelennek, de kimagaslóan értékesnek sem. Az ajánlatom: hat hét a nőért!

A teremben ülők csöndes döbbenetben törtek ki, és suttogni kezdtek egymás között.

– Hat hét? – kérdezett vissza a tulajdonos, s éles pillantása nyílként fúródott az idegen férfi dölyfös tekintetébe.

– Hat hét. Se több, se kevesebb.

A tulajdonos gondterhelten a terem oldalát díszítő feszület irányába nézett, mély levegőt vett, s így szólt:

– Íme, a győztes! Parancsoljon, uram. Elnyerte a hölgy szívét. Viselje jó gondját, s még egyszer kérem, bánjon körültekintően a szavakkal, nehogy megsértse a hölgyet. Kötelességem figyelmeztetni, hogy amennyiben ez a sajnálatos helyzet mégis csak előáll, a hölgy automatikusan jogot szerez arra, hogy ő maga határozzon a végső ellenérték felől.

– Megsérteni ezt a nőt? – vetette vissza az idegen megvetően. – Ha meg is sérteném, legfeljebb évek múltán venné észre, ha észrevenné egyáltalán. Higgye csak el, hogy arra az ő képességeiből nem futja, hogy keresztüllásson bókjaimon. Jól ismerem a fajtáját, mindenben kényszeresen a legszebbet keresi. Még a legrútabb varangyos békában is.

– Csak nem éppen ezért választotta őt? – hangzott a kérdés a közönség soraiból, s gyermeki kuncogás követte. – Lehet, hogy az a varangyos béka itt van a teremben.

– Csend legyen! – zárta le a tárgyalást a tulajdonos az idegen felé fordulva. – Legyen óvatos, uram. Nehogy a hölgy megtalálja, amit keres.

Az idegen ezzel sarkon fordult, elhagyta a termet, s a parkba sietett, hogy az aukciósház elé utasítsa a lovas fogatot. A tulajdonos ezalatt félrehívta a menyasszonyt, s diplomatikusan a fülébe súgta: “Kérem, ha nem nagy fáradság, azon felül, hogy mennyi időt lopott el, derítse ki azt is, hogy hogyan lopja az időt.”

Segíts magadon…

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, a kezdetek kezdetén, amikor az univerzum egységes volt, egy fiú és egy lány találkozott egy szökőkútnál. Első látásra egymásba szerettek, s noha még csak hírből sem ismerték egymást, úgy érezték, a lelkük elveszett felét hordozó teremtésre bukkantak a másikban. Szerelmük néma volt, akár a holdfény éjsötét tengerre vetülő sugara, amelyet csak nagy ritkán zavar meg némi céltalan hullámverés. Mégis kitartott. Szavak, érintések, érzelmi kicsapongások nélkül.

Idővel ismeretlen entitások érkeztek az univerzumba, és síkokra szeletelték azt, hogy megosztva uralkodhassanak a mindenség rétegei fölött. A fiút a jövőbe száműzték, a lányt pedig a múltba. A fiatalok ezután hiába látogatták szakadatlanul a szökőkutat étket remélve korgó lelküknek, nem találkozhattak többé.

Teltek, múltak az évek, s a fiúból férfi, a lányból nő cseperedett. Sok minden megváltozott az életükben, egyvalamit azonban megőriztek néhai mindennapjaikból: a másik emlékét. Egyikük sem engedte el teljesen abbéli reményét, hogy egy nap még megszánja őket az Isten, és elejét veszi találkozásuk megszervezésének. Ezért nem adták fel, s ezért keresték fel újra és újra a szökőkutat egy évtized múltán is.

Viktornak kimagasló intellektus adatott. Már az iskolában is okostojásnak csúfolták, persze, csak irigységből. Az ország egyik nagymúltú intézetében dolgozott kutatóként, s szabadidejét azzal töltötte, hogy megoldatlan fizikai problémákat tanulmányozott. Ebbéli vizsgálódásai során jutott el lassanként arra a feltevésre, hogy a valóság, amelyet önmaga körül észlel, minden bizonnyal nem az egyetlen lehetséges realitás, így tehát léteznie kell egy olyan konstellációnak is, amelyben a szerelmével való rendszeres találkozások változatlanok.

Heléna festőművész volt. Környezetében olyan parányi csodákat is észrevett, amelyek mások figyelmét elkerülték, s rendkívül lelkesítették a törvényszerűségek. Ennek köszönhette vakmerő elméletét, mely szerint azok a dolgok a világban, amelyek a vonások azonos mintázatát hordozzák magukon, valahogyan azonosak, s hogy egy megfigyelt dolog állapotából következtetni lehet a vele azonos halmazból származó, ám a nem észlelhető tartományba eső dolgok állapotára. Noha Viktorról nem tudott sokat, gyakorta felfedezni vélte jelenlétét az őt körülvevő fákban, épületekben, állatokban vagy emberekben. Úgy hitte, a férfi meghalt, s ilymódon próbál üzenni neki a másvilágról.

Helénát felemésztette Viktor halálának gondolata. Éjt nappallá téve merengett, hogy vajon mi fán teremhet az oly sokat emlegetett mennyország, mire arra jutott, hogy az ismeretszerzés egyetlen járható útja, hogy végez magával. Öngyilkosságát gondosan megtervezte, s terveiről senkinek sem szólt. Munkatársainak a következő üzenetet hagyta:

“ Ne nyissátok meg a kiállítást, ameddig el nem készül az utolsó festményem ”

Egy teljesen átlagos éjszakán Heléna az általa lakott társasház hátsó bejárata mellett a földre helyezett egy erős, méretes vásznat. Felment a legfelső emeletre, kinyitotta az ablakot, kimászott rajta, és széttárt karokkal a vászonra vetette magát, hogy kicsorduló vérével megfesse azt. Másnapra az összes folyóirat lehozta e különös performansz hírét, s egyszersmind közölték a fél év múlva esedékes kiállításmegnyitó helyszínét is.

Viktor ez idő alatt hazafelé tartott a munkahelyéről. Szokásához híven a peron közepe táján várt a vonatára, amikor a várótermi óra elütötte az ötöt. Érdekes – gondolta magában a férfi, – máskor mindig időre ideér. Néhány perc múlva csakugyan megjelent a picinyke pályaudvaron egy vasparipa. “ FECSKE ” – állt a vonat oldalán. Viktor felszállt. A kalauz éppen egy utassal pörölt, amiért az nem váltott jegyet, amikor a férfi belépett az utastérbe.

– De hát értse már meg, nincs rá pénzem! – magyarázta az idegen.

Viktor szó nélkül vásárolt egy jegyet az ismeretlennek is, majd továbbhaladt a mozdony felé, ahol kellemesen eltársalgott a többi kalauzzal. A vonat meglepően gyorsan behozta a késését.

Viktor leszállva a vonatról a sínek között egy újságra akadt. Felemelte, remélvén, hogy talál majd benne valami izgalmas olvasnivalót. Máris a címlapon megpillantotta Heléna arcképét, s a vernisszázs időpontját. “ De hát ez ma van! ” – ragadtatta el magát, s gondolkodás nélkül a kiállítás helyszíne felé vette az irányt.

Odaérve félszegen csatlakozott a már jelenlévő, néhány tucat embert számláló tömeghez. Óvatosan utat tört magának, hogy máris a lapban látott festménnyel kezdje szemléjét.

Csak ekkor hatalmasodott el rajta a félelem afölött, hogy Helénát nem láthatja többé. Idegesen fellapozta az újságot, s remegő tekintettel olvasni kezdett. Könnyek gyűltek a szemébe, s már-már elmosták előtte a cikk sorait, amikor egyszeriben egy zsenge kézpár hátulról betakarta a szemeit. Úgy, ahogyan a gyerekek szokták, amikor meg akarják viccelni egymást.

A siker szabályai

/0 Hozzászólások/in , /by

Vető Konrád negyvenkét éves cégvezető a Hotel Melkart teraszán üldögélt, és a sétányon sorakozó, szépen gondozott fákat szemlélte. Mindig lenyűgözte az őszi falevelek költői szépsége, ahogy az a félájult tisztelet is, amellyel az egyszerű emberek a gazdagságához viszonyultak.

– Bocsánat a késésért – lihegte az asztalánál felbukkanó cingár riporter, aki egy csapzott szőrű spánielre emlékeztette –, tudja, dugóba kerültem és…

– Ne is törődjön vele! – szakította félbe egy legyintéssel a szóáradatot. – Foglaljon helyet! Kér valami frissítőt?

– Egy ásványvíz jól esne – ismerte el a vele szemben letelepedő újságíró, akit, ha jól emlékezett, Prónai Egonnak hívtak.

Vető intett a pincérnek, aki rövidesen enyhítette a jövevény tikkadtságát.

– Nos – köszörülte meg a torkát a zsurnaliszta –, olvasóinkat természetesen leginkább az ön pénzügyi sikeri érdekelnék. Minek köszönhető, hogy viszonylag ismeretlenül ilyen hamar fel tudta küzdeni magát a legrangosabb befektetők zártkörű elitjébe?

Vető elmosolyodott.

– Az átlagemberek olyasféle babonákban hisznek, a nagymenők zsebében csak úgy magától terem a pénz. – Gördülékenyen, jól artikuláltan beszélt, látszott, hogy jó néhányszor elpróbálta már a nyilatkozatát. – A magyarázat ennél jóval prózaiabb, három egyszerű irányelvet követek. Ezek a következők: kitartás, koncentráció és következetesség. Az ember sötétben kel, és sötétben fekszik, a köztes időben pedig csakis a céljaira összpontosít. Se járvány, se háború, se közelgő UFO invázió nem tántoríthat el egy üzlet megkötésétől.

A riporter bólogatott.

– Értem, tehát azt állítja, nem létezik titok, nincs se csalás, se ámítás, csak vasakarat és szorgalom?

– Úgy bizony, barátom, úgy bizony! Először egy kis garázsban kezdtem, egy ócska Ladával, de nem adtam fel, és a végén mindent elértem…

Vető még vagy egy órán át szóval tartotta vendégét. Prónait tökéletesen elkápráztatta a személyes varázsával. A nyeszlett újságíró az interjú befejeztével szédelegve, már-már kábán távozott az asztalától, mint egy lámpafénytől megbűvölt molylepke. A vállalkozót büszkeséggel töltötte el, milyen ékes retorikával adta elő azokat az elcsépelt közhelyeket, amiket a hozzá hasonló alakok mindig is a kisemberek megtévesztésére használtak.

Kérte a számlát, nagystílű borravalót adott, aztán megkereste az alagsori parkolóban a Tesláját, és diszkréten távozott. Az áramvonalas luxusjármű gyorsan, hazaröpítette, beállt vele budai villája garázsába, töltőre tette, majd ruganyos léptekkel a birtok déli végében elhelyezkedő melegházhoz sietett. Odabent nyirkos forróság és rothadásszag fogadta, de már régen hozzászokott az építményt belengő dögletes, őserdei kipárolgásokhoz.

Elindult befelé a növények labirintusában, márkás inge pillanatok alatt átnedvesedett az izzadságtól. Az egyik melléksornál balra fordult, és hamarosan ahhoz a virághoz ért, amelyet soha még a legbizalmasabb barátainak sem mutatott meg. Kétségkívül ez volt a bent tenyésző vegetáció legérdekesebb színfoltja. Egy olyan embertől kapta, aki bár a felső egy százalék felső egy százalékához tartozott, a körülmények különleges együttállása folytán neki köszönhette az életét. Nos, igen, a siker legfőbb alapkövét, a „jókor lenni jó helyen”–szabályt elfelejtette megemlíteni a riporternek.

A növény egy hatalmas, bonyolult geometriai alakzatokkal díszített cserépben pihent, méregzöld levelei a mennyezetet súrolták. Mindennap rengeteg termést hozott, melyek többnyire mind a cölöp vastag gyökérzet környékére hullottak. Az egyik ezúttal kivételesen nem vált le a helyéről, de szerencsére a könnyen elérhető alsó szárak egyikén fityegett.

Vető óvatosan leszakította, miközben lelkét vad örömmel töltötte el az ujjai közé simuló friss húszezres puha tapintása.

Sötétség

/0 Hozzászólások/in , /by

Hazafelé elszunyókált a volánnál, mintha a tudatalattija előre eldöntötte volna, hogy aznap éjjel el kell gázolnia valakit. Csak a csattanásra riadt fel, amikor az elhanyagolt ház előtt elütötte a hajléktalant. Az autó lefulladt, ő pedig sokkos állapotban remegett a kormánynál, és a hűtő pattogását hallgatta.

Az idő megfagyott körülötte, aztán hirtelen hátratolatott, és hatalmas gázfröccsel elhajtott.

Nem teszi tönkre az életét egy senkiért. Nem kellett volna Edmondéknál meginnia azt a kis gyümölcsös sört, miután helyre tették a könyvelést. Szerencsére csöves az áldozat, a rendőrök valószínűleg csak ímmel-ámmal nyomoznak majd, és végül a döglött ügyek közé sorolják az esetet. Hál istennek egyetlen kamerát sem látott a baleset környékén.

Nincs miért aggódni, nem találhatják meg. A motorház persze megsérülhetett, de azt majd a Tibi rendbe hozza. A srác ügyes karosszérialakatos, és kérdezősködés helyett többnyire inkább csak a fenekét stíröli. Azért nem árt, ha otthon, a garázsban lemossa az autót, mielőtt átviszi a szakihoz.

Csak Ildi ki ne szúrja, mert infarktust kap! Mondjuk elég késő van, biztos alszik már az örökbefogadott lányukkal együtt. Délutános volt a kórházban, plusz reggel hétkor a csitrit is útnak kell indítania az iskolába. Ez náluk bevett gyakorlat, ő keres többet, teljesen normális, hogy a házimunka javarésze a párjára marad.

Mindegy, nem lesz gond, megússza ezt az egészet. A fedélzeti kamera memóriáját ugyan nem tudja törölni, és a GPS-ből sem képes kiradírozni, merre járt, de a nyomozóknak ahhoz előbb el kellene jutniuk hozzá, hogy ellene fordíthassák ezeket a tényezőket.

Esőcseppek koppantak a szélvédőn, mintha a természet így akarna kompenzálni a nappali forróságért. Hamarosan kisebb jégdarabok is potyogtak. Először bosszús lett a fényezés miatt, de aztán meglátta a dolog jó oldalát. Az ítéletidő könnyen eltűntetheti a kocsijáról a kripli maradványait. Lelki szemével maga előtt látta, ahogy apró, véres szövetcafatok csörgedeznek tova az úttest repedéseiben. A zuhé, mintha csak vette volna az adást, intenzívebben rákezdett, és gyors staccatókkal dobolt a Ford tetején.

Vajon mit érezhetett a csöves, amikor eltrafálta?

– Menj tovább, Nóra! – súgta a fülébe egy sötét tónusú hang hátulról. – Eszedbe se jusson visszafordulni azért az emberi roncsért! Ha az a kriptaszökevény túléli, fizethetsz neki, míg világ a világ.

Az intonáció és a stílus a biológiai anyjára emlékeztette, de amikor a belső visszapillantó tükörből riadtan a hátsó ülésre pillantott, csak valami sötét gomolygást látott. A jó Andrea asszony hatévesen nevelőintézetbe adta a lányát, mert rájött, hogy az eltartása a napi töményadagja rovására megy. Ő akkor már elég idős volt hozzá, hogy felfogja, mi történt vele, viszont még túl fiatal ahhoz, hogy megsejtsen valamit a rá váró nehézségekből…

Összeszorította a fogait, aztán dühösen félrerántotta a kormányt, és csikorgó kerekekkel száznyolcvan fokos fordulatra kényszerítette a kocsit. Eszelős sebességgel száguldott visszafelé, menet közben többször is majdnem árokba csúszott, mégsem lassított.

Talán még él az öreg! Hát, ő visszamegy érte, mert nem olyan önző szörnyeteg, mint az a nő, aki a világra hozta!

Mit érne egy olyan élet, amelyben állandóan attól kéne rettegnie, hogy egy nap érte jönnek? Sosincs igazán jó pillanat a bűnhődésre, de valószínűleg minél későbbre tolódik, annál fájdalmasabb.

Végre visszaért a lehangoló patkányfészekhez, és megpillantotta az öreget. Törött játékként hevert a betonon. Kiszállt a kocsiból, és mit sem törődve a vízözönnel fölé hajolt. Úgy tűnt, mégsem kenődött péppé a feje a motorházon; még lélegzett, és a szíve is vert. Azonnal hívta a mobilján a mentőket és a rendőröket. Úgy vélte, mire kiérnek, a vihar elmossa a nyomokat, és nem fognak rájönni, hogy elment, aztán visszajött. Az alkoholt persze kimutatják majd a vérében, és valószínűleg a jogosítványát is végleg bevonják, de ha a férfi időben megfelelő ellátáshoz jut, megúszhatja egy felfüggesztettel a malőrt. Csupán életben kell tartania, amíg megérkezik a felmentő sereg.

– Itt vagyok, hallja?! – kiabálta az öreg fülébe, miközben a karját dörzsölgette. – Velem kell maradnia, világos?

Közeledő szirénazúgás hallatszott, és a távolban már látta a vészvillogó fényeit. Elmosolyodott, mert győzött a sötétség felett, amit gyermekkora óta a lelkében hordozott.