Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl létezett egyszer egy picinyke királyság. Ebben a királyságban az volt a szokás, hogy a nemes leányok születésükkor egy igaz gyöngyből készült tárgyat kaptak szüleiktől, amelybe előre belevésték a leány keresztnevét. Amikor kérő érkezett egy családhoz, ez a tárgy szolgált bizonyságul előtte, hogy a házat valóban nemes leány lakja. Az idők azonban gyorsan változtak. Néhány évtized múltán új korszak köszöntött be a királyságba, s karonfogva hozta magával a nemtelenség mindent elsöprő divatát. A nemes származás ténye lassanként terhessé vált a leányok számára, ezért az igaz gyöngyből készült tárgyaikat rejtegetni kényszerültek, hogy kortársaik körében ne keltsenek kellemetlen feltűnést. Így esett, hogy amikor a király egyszülött leánya ifjúkorba ért, az volt az első dolga, hogy nemességének bizonyítékát a birodalom legrútabb mocsarába rejtse. Úgy tervezte, hogy e tárgyat akkor kerítteti elő a mocsárból, amikor egy férfi keresztüllát csínytevésén, megsejti valódi származását és feleségül kéri őt. Hanem az idő kíméletlenül telt, s a királyi ház látogatói, nem lelvén a gyöngytárgyat, bizony, pletykálni kezdtek.

– Nemtelen! – suttogták az utcákban.

– Érdemtelen a címére! – hangzott a kávéházakban.

A hercegnőt rendkívül elszomorította a nép határtalan rosszindulata, de úgy döntött, kitart az elhatározása mellett, s csak akkor fedi fel származását, amikor méltó társra lel. Hat hosszú esztendő telt el, mire kérő érkezett a házhoz.

– Elvenném a hercegnőt – harsogta a fiatal gróf, s igyekezett minden tekintetben a királyi család kedvében járni, nehogy valaki megsejtse, hogy zsebében ott lapul a hercegnő gyöngyórája, amelyet előző éjjel lopott ki a mocsárból. Az ifjú leány mérhetetlenül boldog volt, hogy végre érdemes kérője akadt. Örömében máris a csúf mocsárhoz sietett, hogy előkerítse belőle nemességének bizonyságát. Alámerült a sártengerben, s kereste, kutatta, de nem lelte a gyöngyórát. A ravasz gróf ezalatt a hátsó kapun keresztül távozott, s többé nem került elő. Elkeseredett a hercegnő, mert immáron sem gyöngyórája, sem kérője nem volt. Az emberek értesülvén ténykedéséről ismét fecsegni kezdtek.

– Tisztátalan teremtés! – kotyogták az üzletekben.

– Agyára ment a várakozás, hát már sárban fürdik! – hallatszott a kocsmákban. Négy újabb esztendő telt el, mire a királyi udvarba látogatást tett a szomszéd királyság hercege. Amint meglátta a búskomor hercegnőt, első pillantásra beleszeretett, s fittyet sem hányva annak származására azonnal feleségül vette őt. A leány a nászéjszakán elmesélte a hercegnek gyöngyórája gyászos történetét, s a herceg rögvest megfejtette, hogy kedvesét meglopták. Ismervén a ravasz grófot másnap vizitet szervezett annak birtokán, s odaérve azonnal kivégeztette a galád fiatalembert. A hercegnő gyöngyórája így előkerült, s története szájról szájra terjedő legendává lett a picinyke királyságban.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a városban egy teljesen átlagos emberasszony. Ez az asszony nem volt ugyan vámpír, mégis vérrel táplálkozott, s annak is a legbecsesebb fajtájával: a frissen, s az igazság védelmében kiontott vérrel. Az univerzum az évszázadok során hátat fordított neki, s megtagadta tőle az istenek szándékaihoz való hozzáférést, mert lassanként mindenki belátta: velejéig gonosz, s mértéket nem ismerve kéjesen kiéli embertársai iránti végtelen, ámde mesterien titkolt indulatát. Egy nap az asszony gyermeket hozott a világra, hogy fékevesztett éhségének állandó forrást biztosítson. Ezt a gyermeket szánt szándékkal szabadelvű emberré nevelte, hogy annak létküzdelmei állandósuljanak, s ezzel ő maga újra és újra szerephez, és táplálékhoz juthasson. Amikor gyermeke megelégelte mindennapos gyötrelmeit, megszökött az asszonytól, és boldogan élt, egészen addig, amíg az asszony el nem irigyelte boldogságát. Ekkor ördögi tervet szőtt. Őrületbe kergette gyermekét, s az első adandó alkalommal elfogatta őt a legkíméletlenebb fajtából való törvénytisztekkel, akik erőszakkal fenyegetőzve elérték, hogy önszántából bevonuljon a javítóintézetbe. A törvénytisztek tudták, hogy a gyermeket korábban súlyos erőszaknak tették ki, ezért sikerüket előre bizonyosnak tekinthették. Amikor azonban a gyermek javítóintézeti tartózkodása során kilátásba került, hogy hatékony nevelési stratégia hiányában kivégzik őt, az asszony kétségbeesett, s a gyermek jogviszonyának azonnali felfüggesztését kérte. Ekkorra azonban gyermeke megvetette a lábát a javítóintézetben, barátokat szerzett, s nem akart visszatérni anyjához. Búslakodott az irigy asszony, hiszen ahhoz már öreg volt, hogy újabb gyermeket szüljön, ha az elsőt elveszítené. Addig-addig sopánkodott, mígnem hozzászólt az Isten.

– Ejnye, ejnye, asszonyom – kezdte pökhendin. – Csak nem afölött bánkódik, hogy elveszítette kéjes örömének egyetlen forrását?

– Ha azon bánkódnék is, mi köze van magának ehhez?

– Meglehetősen sok, ami azt illeti. Szemmel kísértem a tevékenységét az első pillanattól fogva, s el vagyok képedve az ostobasága fölött.

– Pardon?!

– Jól hallotta. Mi másnak nevezhetnék egy olyan embert, aki a saját boldogulását az embertársa kárára kívánja elnyerni? Netán elfelejtették már, hogy csak kérni kell, és mindenkinek megadatik?

– Megadatik, ha máshonnan elvétetik! A maga forrásai sem határtalanok.

– Ez súlyos tévedés, asszonyom. Ismét csak az önnön balgaságát bizonyította. Azon töprengek, hogyan hozhatott a világra ilyen okos gyermeket, ha maga ennyire gyengeelméjű?

– De felvágták a nyelvét, jó ember! Látszik, hogy nincsen kivel társalognia, nem ismeri a jó modort.

– A jó modor mögé bújtatott bírálat mifelénk vétek. Tudom – húzta el a szó elejét gúnyosan az Isten, – a maguk földjén erény.

– Mit akar tőlem?

– Azt akarom, hogy hagyja el gyermeke iránti ellenszenvét, s kezelje ahhoz mérten, hogy ő az egyetlen élő hozzátartozója. Vagy netán arra vágyik, hogy amikor majd ágyhoz kötve fetreng számvetései közepette, senki se fogja a kezét?

Az asszony szemébe szörnyű rémület ült ki. Nem akart magányosan meghalni.

– Nem, nem. Erre semmiképpen – felelte végül.

– Na, látja. Csakugyan közös nevezőre jutottunk.

Az Isten ezután elhallgatott, az asszony pedig megszerette gyermekét, s ma is boldogan élnek, ha ugyan meg nem haltak.

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer a galaxis legeldugottabb szegletében egy felfordult bolygó, amelyet csupa ítélőbíró lakott. Ezen a bolygón mindent, ami jó, rossznak igyekeztek feltüntetni, s mindent, ami hitvány, nemesnek. Egy nap megesett itt az egyik legnemesebb cselekedet, s az ítélőbírók évszázados szokásaikhoz híven hamar elkezdtek azon munkálkodni, hogy a bolygó összes lakosa bűnösnek tekintse azt az embert, aki a cselekedetet indítványozta. Az istenek gondterhelt ábrázattal követték nyomon a bírák ténykedését, hiszen ők tudták, hogy a legnemesebb tetteken nem fog az emberi rosszindulat, legyen az bármily körmönfont. Az egyik bíró azonban olyan eltökélten követelte a felfordult igazságot, hogy lendületével csakhamar a többieket is csatasorba állította. Teltek, múltak a hónapok, de a legnemesebb cselekedetet indítványozó ember hírnevén sehogyan sem akart csorba esni. Az eltökélt bíró ezért úgy döntött, meglátogatja az isteneket pompás bolygójukon, s ellopja tőlük a mindenkori galaktikus igazságot, hogy azután a saját bolygóján elismerhető felfordult igazságot varázsoljon belőle. Ez a bíró azonban nem volt varázsló, hiszen a varázslók tudják, hogy a mindenkori galaktikus igazságból a legmonumentálisabb emberi erőfeszítés árán sem születhet teljes értékű felfordult igazság. Meggyűlt hát a baja a lopott szajréval, de az évek során sziklaszilárdra csontosodott kitartása meggyőződései mellett végül csak-csak termett némi gyümölcsöt. Sikerült halálos ítéletet hoznia a legnemesebb cselekedetet indítványozó ember fölött. Az istenek nagyon megharagudtak, mert immár mindannyiuk előtt ismeretessé vált, hogy az eltökélt bíró nem ismer mértéket a rosszmájúságban. Leszálltak ezért a felfordult bolygóra, s a helyiek álarcát magukra öltve sorsközösséget vállaltak a legnemesebb cselekedetet indítványozó emberrel. Az eltökélt bíró sorban tömlöcbe záratta az álarcos isteneket. Ugyanabba a fogdába kerültek, ahol a nemes lelkű ember várakozott halálos ítéletének bevégzésére, így könnyedén kapcsolatba léphettek vele.

– Hé, te! – szólt egy nap az egyik isten a nemes lelkű emberhez. – Szegődj bátran az asztalunkhoz, mi nem hiszünk a szóbeszédnek. A legtisztább indíttatásoknak szemlátomást a legkegyetlenebb büntetés a jussa errefelé, de tudd, hogy nem kötelességed elfogadni azt a büntetést, amelyet egy tőled semmiben sem különb embertársad mért a fejedre. Gyere, ülj közénk! Segítség nélkül nem jutsz ki innen.

– Talán nem is akarok kijutni. Vállalom a tettem következményét, akkor is, ha az nyilvánvalóan félreértelmeztetett, s kimenetele számomra kedvezőtlen – felelte a nemes lelkű ember.

– Térj már észhez, barátom – kurjantotta egy másik álarcos isten cinikusan. – Megbolondultál tán, hogy az életedet a feltétlen felelősségvállalás oltárán akarod feláldozni? Hiszen eldobnivaló életed csak egy van, de ügy, amelynek védelmében az életedet felajánlhatod, éppenséggel akad egy pár. Biztosan azt kívánod-e, hogy egy közönséges, hatalomvágytól megrészegült embertársad határozza meg helyetted az életed adekvát ellenértékét?

A nemes lelkű ember ezután az istenek asztalához ült, s figyelmesen hallgatta eszmecseréjüket az életről, a halálról, s az üzletről. Rövidesen takarodót kiáltottak a fegyházban. Másnap ebédkor ismét egybegyűlt a társaság, hogy megejtsék a végső simításokat szökési tervükön.

– Háromig számolok, s azután ennél az asztalnál mindannyian pomerániai törpespiccekké változunk – zárta beszédét a legöregebb isten, elszámolt háromig, s csakugyan spiccé lett az összes fegyenc. A spiccek pedig könnyedén átjutnak a rácsokon.