romantic

Tag Archive for: Romantikus

Gyerekkori szerelem

/in , /by

A Túró-Rudi gyár városában talált meg először az igazi szerelem. Tomi minden szempontból tökéletes választás lett volna a szüleim részéről. Elismert orvos család egyik gyermeke. Persze akkoriban még nem is tudtam. hogy léteznek ilyen szempontok. 

Tomit több lány is kedvelte, közöttük a szomszéd barátnőm is. De én arról álmodoztam, hogy miattam gurul be minden nap a bicajával az utcánkba. Nem voltak gátlásaim, félelmeim, sem elvárásaim. Öt éves voltam. Nem érdekelt a vastag keretes szemüvege sem. Nem azt láttam, pedig ő valószínűleg csak azzal látott, és ez annyira meghatározhatta az életét, hogy később szemorvos lett. 

Engem csak a göndör szőke haja és kék szeme érdekelt, és az, hogy elérhetetlen volt. Ugyanabba az oviba jártunk, így gyakran találkoztunk. Később aztán olyan szerencsém volt, hogy gyakran elkaptam biciklizés közben az utcán. Sokat voltam lent, sokszor egyedül. Kifigyeltem, a nap mely szakaszában jár arra, és biztosra mentem. Kiszámítható volt. Mindig ugyanabban az időben ugyanazt a kört tette meg, és amikor találkoztunk, mosolyogva intett nekem. 

Aztán elmeséltem Gabinak, a barátnőmnek. Néha lejött velem, és olyankor együtt vártuk őt. Gabi sokkal bátrabb volt, és amikor feltűnt Tomi az utca elején, egyszerűen fogta magát, és az utca közepére állt, majd megállította a nagy lendülettel érkező Tomit. Úristen! Tényleg megállt, és beszélt hozzám! Vagyis hozzánk. De ez annyira nem tűnt fel, vagy nem érdekelt. Gabi engem is magával rántott.

Annyira felbátorodtam, hogy képes voltam vele együtt futni a bicikli után. Először csak követtem Gabit, aztán már teljes lendületből futottam utána én is, és hatalmas boldogsággal töltött el, amikor mosolyogva hátranézett. És ezt a kört ismételgettük napokon, heteken, hónapokon át. Néha még az is előfordult, hogy megállt, és lassan gurult velünk, amíg mi mellette sétáltunk, váltottunk pár szót is, megkínáltuk túró rudival vagy azzal, amit épp lecsempésztünk otthonról.

Gabinak kék szeme volt, és gyönyörű hosszú haja. Nagyon szép lány volt. De ez egészen addig nem is tűnt fel, amíg egy nap lementem a szokásos időpontban, és nagy meglepetésemre Gabi a lépcsőház előtt jókedvűen nevetgélt Tomival. Először odamentem én is, de a szokásos üdvözlésen túl semmi különös nem történt. Mintha ott sem lettem volna. Mintha nem rám nézett volna, amikor mosolyogva hátrafordult a bicajáról. Mintha nem miattam kanyarodott volna be aznap az utcába. 

Mintha hiába futnék a gyorsuló bicikli után.

Az ovi után Tomival egy osztályba kerültünk ugyanabba a suliba. Bekerültem az orvos, köztisztviselő, könyvelő szülők gyerekei közé, majd beindult az élet. A gátlások, a félelmek, az elvárások. Tomi is nőtt, és a szőke göndör haja is változott, a szemüvege miatt pedig csúfolták. Sajnáltam. De sosem haragudtam rá. 

Előfordul, hogy annyira visz magával az ár, hogy nem a túró rudiba harapsz, hanem a másik kezedben lévő krétába, és az az igazi keserű felismerés. Néha futunk valami után, ami nem akar minket felvenni. És ez így van jól. 

Magány

/in , /by

– Mi a baj?

– Semmi.

– Még mindig haragszol?

– Nem.

– Akkor miért nem szólsz hozzám?

– Tudod te azt jól.

– Nem, nem tudom. És kezdem elveszíteni a türelmem.

– Te kezded elveszíteni a türelmed? Te?

– Tudtam, hogy még mindig haragszol!

– Nem haragszom! Csak csalódott vagyok. És dühös.

– Ha elmondanád mi bánt, talán meg tudnánk beszélni.

– Ezen már nincs mit megbeszélni.

– Talán, ha nem a szikla mögé bújva durcáskodnál, szívem…

– Szívem? Szívem? Bezzeg, amikor…

– Mit mikor?

– Amikor mondtam, hogy nem jó ötlet elindulni a sivatagba, akkor nem hízelkedtél így. Akkor csak leoltottál, ott mindenki előtt, hogy gyáva vagyok. Pedig tudtam, úgy éreztem, hogy ebből baj lesz.

– Oké, igazad van. De most komolyan, ezért nem áltál szóba velem?

– Olyan fiatalok voltunk még, annyi minden várt volna ránk, de neked muszáj volt hősködnöd.

– Nem hősködtem. Ez egy izgalmas kalandnak ígérkezett.

– Kalandnak! Te meg a kalandjaid! Végigrángattál a fél világon, hogy aztán egy sivatagban kössünk ki. Ezer éven át hallgattam a szelet, tehetetlenül tűrnöm kellett a skorpiókat, keselyűket, míg végül az utolsó cafat húst is lecsipegették rólam. Hát, kösz a nagy kalandot, drágám!

– Ezer éven át? 

– Számoltam a napokat.

– Ezer éven át?!

– Igen. Mégis mit csináltam volna?

– Én a csillagokat néztem.

– Annyira tudtam! Te meg az ábrándos lelked! És nappal?

– Írtam néhány verset a mulandóságról. Meg talán egy nagyregényt is.

– A kalandjainkról?

– Igen.

– Arról, amikor az Amazonasnál a rózsaszín delfinekkel úsztunk és téged majdnem felfaltak a piranhák?

– Igen.

– És arról, amikor a Sziklás-hegységben egy grizzly elől menekültünk?

– Arról is.

– És az ausztrál vadon a vándorpókokkal?

– Természetesen.

– Ha az összes kalandunkról megemlékezel, az még mindig nem tesz ki ezer évet.

– Rólad is írtam.

– Rólam? 

– Igen. Mivel nem szóltál hozzám, próbáltam kitalálni, hogy miért haragszol és hát, eszembe jutott a sok szép emlék. Ahogy a hajadat fújta a szél, amikor vitorláztunk a Nagy-Korallzátonynál. A kitartásod, amivel követtél az El Capitan csúcsára. És a kertünk otthon, amit olyan nagy szeretettel gondoztál. A tekinteted, amikor új virághagymákat szereztél és az izgalom, amivel vártad, hogy előbújjanak az első hajtások. A nevetésed, amikor túl sok habfürdőt tettél a vízbe. A szívdobogásom, amikor az első táncunk közben hozzám simultál. Az ujjaid érintése a hátamon. Az illatod…

– Mindig olyan romantikus voltál. Ezt el is felejtettem. Olyan sok idő telt el azóta.

– Igen, szerelmem. Ezen az sem változtat, ha a következő ezer évben is itt fogunk porladni. Mert veled porladok. Csak jó volna, ha néha szólnál hozzám.

A történetek nem fogynak el

/0 Hozzászólások/in , /by

Anton az ablaknál állt, és az ötvenemeletnyi mélységben mozgó, száz és száz idegen fajból összeálló, színes hullámzó, hömpölygő folyamot nézte alant, végig az utcák és emeletes felüljárók során. Aztán felemelte a tekintetét a magasba, a toronyházak, felhőkarcolók, gigászi biodómok fölé, ahol troposzférát elhagyó űrhajókat látott, amelyek gyorsan távolodtak, aprócska, lényegtelen ponttá zsugorodva, hogy végül a lebegő városok közötti légifolyosót elhagyva sorra kilépjenek a bolygó gravitációs teréből.

A lenti felhőkarcolók és a lebegő városok között pedig ott volt az alkonyati nap, amely a horizont vonala fölött narancsvörösre festette az eget.

– Szép – mondta Anton Amarettának, majd visszatért a baldachinos ágyhoz, amelyben a nő a fehér selyempárnák között kényelmesen elfeküdt. Anton leült az ágy szélére, a nő mögéje kúszott, két karjával átkarolta, míg másik kettővel felvett két poharat egy kis faragott faszekrényről.

– Mi a szép, szerelmem? – kérdezte Amaretta.

Mindketten meztelenek voltak.

Anton elmosolyodott.

– Te és a világ.

A férfi ivott a borból, majd a nő forró szája fölé hajolt.

Csókolóztak.

– Neked nem szabad hinni – nevetett a csók után Amaretta. – Te író vagy. A szavak mestere. Sosem mondasz igazat. Lódítasz, szépítesz, kiszínezel, átköltesz…

– Az írók kötelessége mindig igazat mondani – mondta a férfi, majd kiürítette a poharát, és letette a földre. – Különben hiteltelenek leszünk. Szólni a szerelemről, a fájdalomról, életről és halálról csak őszintén szabad. Teremteni csak hitelesen érdemes.

– Csalsz. Mindig csalsz. Most is hazudsz!

Amaretta is ivott, majd lendületes mozdulattal eldobta a poharat, amely a levegőben dematerializálódott. Sohasem ért földet.

A férfi szomorúan nézett utána.

– Átformáljuk a világegyetemet és annak törvényeit – mondta. – Annak a pohárnak a falnak kellett volna csapódnia, és szilánkjaira törnie. Amikor mezítláb kifelé megyek, a szilánkok meg kellene vágják a lábamat. Véreznem kéne. Szerelem, bor és vér… Ezeréves történeteket élünk újra és újra mégis máshogy. Én nem hazudok, de miért is hazudnék, amikor valahol vagy valamikor egyszer minden igaz lesz.

– Ez csak technika. – Amaretta úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Teleportáció és a házat irányító mesterséges intelligencia.

– Technika, igen. És a táguló világ. Ezernyi formája az életnek. – Anton fura módon bánatosnak tűnt. – A világ minden fantáziát felülmúlóan összetett és csodálatos.

– Miért érzem úgy, hogy ez elszomorít?

– Nem ez szomorít el.

– Az este?

– Az este csodás volt.

Mosoly futott át a férfi vonásain, és a nő mellé dőlt, végig az ágyon. Amaretta hozzábújt, és simogatta két kezével. Egy csókot nyomott a vállára. A férfi átkarolta, és magához vonta a teste melegébe.

– Meríts belőle!

– Régen, a Földön, ahonnan a családom származik, a nőket, akik megihlették a férfiakat, múzsának hívták.

– Múzsának?

– Istennők voltak.

– Szép. Szép gondolat.

– Sosem jártam a Földön. Valahol itt hallottam ezt, ebben a galaxisban, több millió fényévnyire a Tejúttól. A történetek elkísérnek minket a jövőbe. Látod, ez is micsoda felelősség!

Anton Amaretta felé fordult, és kezébe fogta arcát. Nem emberi arc volt, de emberi mértékkel mérve gyönyörű. Most nő volt, és nem számított, mi lehetett még előtte… Ami köztük volt, az lehetett csak igazán szerelem, mert nem adatott meg nekik hosszú jövő együtt, csak önzetlen, lopott pillanatok.

– Ezt írd meg! – suttogta a nő, és leheletének idegen világok afrodiziákumait idéző illata körbefonta a férfit. – Ezt írd meg! Ahogy szeretlek. Ahogy szeretjük egymást. Az ember és a nem-ember. A férfi és az… akinek tekintesz.

– Annyi mindent megírnék – mosolyodott el Anton megint szomorkásan. – Annyi mindent! Amit láttam a világegyetemnek ebben a szegletében, amit átéltem ezekben a naprendszerekben. Amiket ettem a bolygókon, ittam a városokban, amikről beszéltem ezer és ezer különböző létformával. Gyönyörű dolgokat, fájdalmasakat, lehangolóakat és felemelőeket. A kint sétálók történeteit, a dómokban élőkét, az égboltot elhagyókét, maradókét és utazókét egyaránt. A létezés megannyi csodáját, mert mindenkinek egy egész életnyi vágya és meséje van. Mese, amit sző, amíg ereje van hozzá. De sajnos nincs olyan hosszú életű lény, aki mindezt meg tudná írni, ezer emberöltő is kevés hozzá. Téged azonban megírlak. Téged itt, ezen az ágyon. Mindent, ami ebben a szobában zajlott. Egyszerre lesz festmény és dal, illat és érintés.

Anton megint megcsókolta. Amarettának meleg volt ajka, és játékos, vágott nyelve. Meleg volt az öle is, és követelőző a teste. Kívánatos volt, szép és érzelmes, mindemellett okos, és őszinte tűz hajtotta az életben előre az alakváltozásai során át.

Igazi múzsa. Igazi istennő. Négymillió fényévnyire a Földtől, olyan távolságban, ahová ember most még alig jut el.

– Ez az élet – lehelte a nő. – Az igazi élet minden eljövendő perccel.

– Ez az irodalom – suttogta a férfi. – Formába önteni az újat, ami jön, és amit befogadunk. A végén csak a science fiction marad.

…és aztán szeretkeztek hajnalig.

Az intellektus érintése

/0 Hozzászólások/in , /by

Takács Áron, az Árkádia Könyvesbolt középkorú, visszafogottan sármos biztonsági őre épp baráti eszmecserébe bonyolódott Jane Austennel, amikor az üzletbe lépett egy sziporkázó szépségű, szőke nő.

– Nincs nagyobb gyönyörűség az olvasásnál – magyarázta lelkesen a Büszkeség és balítélet szerzője. – Az ember mindent megun, de egy jó könyvet soha…

Áronban fellobbant a vadászösztön, faképnél hagyta Austent, és a szimpatikus fehérnép nyomába eredt. A nő által levett könyvek megérintésekor nyilvánvalóvá vált számára, hogy az elbűvölő teremtés főleg a romantikát és misztikumot kedveli, mert a lapokról hol egy csokornyakkendős Drakula, hol egy álruhás főrang ugrott elő. Áron úgy ítélte meg, nem nyúlhat nagyon mellé, ha a Rómeó és Júlia erkélyjelenetével indít, és végigsimított egy Shakespeare köteten.

– De csitt, mi fény tör át az ablakon? – lépett lehengerlő mosollyal az igéző szőkeség mellé, miközben a nő háta mögött az angol drámaírás nagymestere súgta a szöveget. – Napkelte az, és napja Júlia. Kelj, drága nap, s az irigy holdat öld meg, mely máris halvány és bútól beteg, hogy szebb vagy nála, szolganője, te ne szolgáld őt, ha irigy reád, hisz szűz-ruhája halvány s színtelen, balgák viselhetik csak: dobd el azt![1]

– Ejha! – pirult el a bájos idegen. – Ön mindig ilyen költői hangnemben veszi le a lábukról a vásárlókat?

– Csak az álomszépeket – vágta rá Áron –, bár bevallom, élesben még sohasem próbálkoztam vele.

– Nos, úgy látom, azért elég jól megy – bólogatott elismerően ábrándjainak netovábbja –, de sötétebb tónusban is sikerülne?

– Sok-sok hosszú esztendeje már tengerpart bús mezején, élt egy kislány ismerhetitek – Lee Annácska nevén – simított végig lezseren Áron egy karnyújtásnyira hivalkodó Poe-válogatáson –, s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én. Gyermek volt s gyermek voltam én Lee Annácska meg én, de szerelmünk több volt, mint szerelem tengerpart bús mezején, irigyeltek még az angyalok is fenn a felhők tetején.[2]

– Le vagyok nyűgözve – pihegte felindultan Ámor küldötte. – A nevem Pálfalvi Klementina, és jogszabályokat kodifikálok a hadügyminisztériumban.

– Kiváló, akkor este nyolckor egy vacsora egy fényűző étteremben, kedves Klementina? – váltott Áron finom névalliterációval Casanova-üzemmódra.

A randit rögvest lefixálták, aztán a csinos jogászlány huncut mosollyal távozott. Áron először járt a találkozó színhelyeként megjelölt belvárosi szusizóban, de feltalálta magát, mert amint megérintette valamelyik fogást az étlapon, felködlött előtte egy dörmögő hangú japán séf, és enyhe akcentussal felsorolta az étek összetevőit. Az este pompás hangulatban telt, Klementina felhívta magához hódolóját egy italra, és végül együtt töltötték az éjszakát.

Amint a szexi könyvmoly kielégülten álomba merült, Áron gyorsan búcsúlevelet körmölt neki a legnagyobb romantikusok stílusában, és angolosan távozott. Másnap a boltban olyan jókedvű volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Ahogy végigsimította a könyvek gerincét, a legtöbb klasszikus gratulált az új trófeához. Még a nagy nőcsábász hírében álló Byron is kalapot emelt előtte; egyedül a sértett Austen kéjencezte le meg Freud tett egy epés megjegyzést a szoknyavadászattal kompenzált rejtett Oidipusz-komplexusára.

Hanyagul eleresztette a füle mellett a pszichoanalízis atyjának pikírt kommentárját, mivel tökéletesen elégedetté tette a tudat, hogy a virágzóan fiatal hajadonok egy jelentős része még mindig vevő az intellektusra. Tudta, hogy megy az ilyesmi, Klementina csodás emlékként őrzi majd közös élményüket, miután elolvassa a szívhez szóló levelet. Természetesen ejt majd néhány kövér könnycseppet, de eszébe sem jut folytatást követelve visszatérni az Árkádiába. És jól is van ez így, a romantika csak addig romantika, amíg nem fojtja meg a mindennapok szürkesége.

Áron elmosolyodott, mert egy szemkápráztatóan mély dekoltázsú, vörös hajú hölgy sasszézott be az üzletbe. Túl lehetett már a negyvenen, de vérforraló érzékiség áradt belőle. Nemes ragadozót idézett (talán egy pumát?), amelyet csak tüzes szenvedéllyel lehet megszelídíteni.

Találgatni kezdte, mi lehet az ízlése.

Sartre, Hardy esetleg Chaucer?

Dobogó szívvel a nyomába eredt pillekönnyű mozdulatokkal érintve a manikűrözött ujjak közt megforduló könyveket. A kép hamar összeállt hála veleszületett képességének, és mire öles léptekkel beérte a vadító bestiát, már pontosan tudta, mivel szólítsa meg.

– Volna csak enyém az ég köntöse, arannyal hímzett ezüstszínű fény, az ég kék, sötét s szürke köntöse, melyben az éj jár s a hajnal s a fény, azt terítem lábaid elé: de minden kincsem csak az álmaim, álmaim terültek lábad elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.[3]

Yeats felmutatta a hüvelykujját a vörös démon háta mögött, Áron pedig a hódítás vágyától megrészegülten új táncba kezdett.

[1] William Shakespeare: Rómeó és Júlia – Szász Károly fordítása

[2] Edgar Alan Poe: Lee Annácska nevén – Babits Mihály fordítása

[3] William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik – Szabó Lőrinc fordítása

Segíts magadon…

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, a kezdetek kezdetén, amikor az univerzum egységes volt, egy fiú és egy lány találkozott egy szökőkútnál. Első látásra egymásba szerettek, s noha még csak hírből sem ismerték egymást, úgy érezték, a lelkük elveszett felét hordozó teremtésre bukkantak a másikban. Szerelmük néma volt, akár a holdfény éjsötét tengerre vetülő sugara, amelyet csak nagy ritkán zavar meg némi céltalan hullámverés. Mégis kitartott. Szavak, érintések, érzelmi kicsapongások nélkül.

Idővel ismeretlen entitások érkeztek az univerzumba, és síkokra szeletelték azt, hogy megosztva uralkodhassanak a mindenség rétegei fölött. A fiút a jövőbe száműzték, a lányt pedig a múltba. A fiatalok ezután hiába látogatták szakadatlanul a szökőkutat étket remélve korgó lelküknek, nem találkozhattak többé.

Teltek, múltak az évek, s a fiúból férfi, a lányból nő cseperedett. Sok minden megváltozott az életükben, egyvalamit azonban megőriztek néhai mindennapjaikból: a másik emlékét. Egyikük sem engedte el teljesen abbéli reményét, hogy egy nap még megszánja őket az Isten, és elejét veszi találkozásuk megszervezésének. Ezért nem adták fel, s ezért keresték fel újra és újra a szökőkutat egy évtized múltán is.

Viktornak kimagasló intellektus adatott. Már az iskolában is okostojásnak csúfolták, persze, csak irigységből. Az ország egyik nagymúltú intézetében dolgozott kutatóként, s szabadidejét azzal töltötte, hogy megoldatlan fizikai problémákat tanulmányozott. Ebbéli vizsgálódásai során jutott el lassanként arra a feltevésre, hogy a valóság, amelyet önmaga körül észlel, minden bizonnyal nem az egyetlen lehetséges realitás, így tehát léteznie kell egy olyan konstellációnak is, amelyben a szerelmével való rendszeres találkozások változatlanok.

Heléna festőművész volt. Környezetében olyan parányi csodákat is észrevett, amelyek mások figyelmét elkerülték, s rendkívül lelkesítették a törvényszerűségek. Ennek köszönhette vakmerő elméletét, mely szerint azok a dolgok a világban, amelyek a vonások azonos mintázatát hordozzák magukon, valahogyan azonosak, s hogy egy megfigyelt dolog állapotából következtetni lehet a vele azonos halmazból származó, ám a nem észlelhető tartományba eső dolgok állapotára. Noha Viktorról nem tudott sokat, gyakorta felfedezni vélte jelenlétét az őt körülvevő fákban, épületekben, állatokban vagy emberekben. Úgy hitte, a férfi meghalt, s ilymódon próbál üzenni neki a másvilágról.

Helénát felemésztette Viktor halálának gondolata. Éjt nappallá téve merengett, hogy vajon mi fán teremhet az oly sokat emlegetett mennyország, mire arra jutott, hogy az ismeretszerzés egyetlen járható útja, hogy végez magával. Öngyilkosságát gondosan megtervezte, s terveiről senkinek sem szólt. Munkatársainak a következő üzenetet hagyta:

“ Ne nyissátok meg a kiállítást, ameddig el nem készül az utolsó festményem ”

Egy teljesen átlagos éjszakán Heléna az általa lakott társasház hátsó bejárata mellett a földre helyezett egy erős, méretes vásznat. Felment a legfelső emeletre, kinyitotta az ablakot, kimászott rajta, és széttárt karokkal a vászonra vetette magát, hogy kicsorduló vérével megfesse azt. Másnapra az összes folyóirat lehozta e különös performansz hírét, s egyszersmind közölték a fél év múlva esedékes kiállításmegnyitó helyszínét is.

Viktor ez idő alatt hazafelé tartott a munkahelyéről. Szokásához híven a peron közepe táján várt a vonatára, amikor a várótermi óra elütötte az ötöt. Érdekes – gondolta magában a férfi, – máskor mindig időre ideér. Néhány perc múlva csakugyan megjelent a picinyke pályaudvaron egy vasparipa. “ FECSKE ” – állt a vonat oldalán. Viktor felszállt. A kalauz éppen egy utassal pörölt, amiért az nem váltott jegyet, amikor a férfi belépett az utastérbe.

– De hát értse már meg, nincs rá pénzem! – magyarázta az idegen.

Viktor szó nélkül vásárolt egy jegyet az ismeretlennek is, majd továbbhaladt a mozdony felé, ahol kellemesen eltársalgott a többi kalauzzal. A vonat meglepően gyorsan behozta a késését.

Viktor leszállva a vonatról a sínek között egy újságra akadt. Felemelte, remélvén, hogy talál majd benne valami izgalmas olvasnivalót. Máris a címlapon megpillantotta Heléna arcképét, s a vernisszázs időpontját. “ De hát ez ma van! ” – ragadtatta el magát, s gondolkodás nélkül a kiállítás helyszíne felé vette az irányt.

Odaérve félszegen csatlakozott a már jelenlévő, néhány tucat embert számláló tömeghez. Óvatosan utat tört magának, hogy máris a lapban látott festménnyel kezdje szemléjét.

Csak ekkor hatalmasodott el rajta a félelem afölött, hogy Helénát nem láthatja többé. Idegesen fellapozta az újságot, s remegő tekintettel olvasni kezdett. Könnyek gyűltek a szemébe, s már-már elmosták előtte a cikk sorait, amikor egyszeriben egy zsenge kézpár hátulról betakarta a szemeit. Úgy, ahogyan a gyerekek szokták, amikor meg akarják viccelni egymást.

Csend a lelke mindennek

/0 Hozzászólások/in , /by


Vannak olyan gondolatok, amik sokáig gyötörnek bennünket mielőtt kimondjuk őket. Eljátszadozunk velük, hogy teóriákat gyártva különböző végkifejleteken tanakodjunk, amiknek talán sohasem volt létjogosultságuk. Minél több időt szánunk rájuk, annál kíméletlenebbül mardossák a lelkünket, hogy végre kiszabadulhassanak. És szinte lehetetlen leállítani őket, ha egyszer belementünk a játékukba. Aztán amikor már majd beleőrülünk, keresünk valakit, akivel megoszthatjuk egy részét, vagy csak magát a tényt, hogy valami ott motoszkál a fejünkben.
 

Kathleen is erre készült. Nagyon szerette volna hangosan is kimondani azt, ami már hónapok óta ott motoszkált a fejében. Azt ami miatt ma is máshol járt a képzelete.
Csalódottan nézett a táblájára feszített rajzlapra. Az egész napi munkája hiábavalónak tűnt. A vonalak, csak egy rakás egymásra hajigált, striguláknak tűntek a papíron. Olyanok voltak akár a börtöncellák falába vésett rovátkák. Esztétikai vagy szórakozási célja ezeknek sem volt, de tökéletesen illusztrálták az elpazarolt időt.
Dühösen dobta le a ceruzát és felállt a helyéről. Hátrálva a pavilon egyik oszlopának dőlt, és elvarázsolva figyelte az elé táruló parkot. Egy darabig csak hallgatta a madarakat, a ligetben sétáló látogatók morajlását, és a szomszédos rajzbakon ülő Fynn keze alatt sercegő papír hangját, mire elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megszólítsa a fiút.
– Az bűn, ha valami helytelen dolgokra gondolunk? – kérdezte félénken.
Fynn összeráncolt szemöldökkel fordult hátra. Főleg azért lepte meg a kérdés, mert ha valaki, hát a barátja sohasem volt vallásos.
– Azt hittem te nem hiszel ebben? 

– Nem is! – határozottan megrázta fejét. – De… gonosz vagyok, ha eszembe jut valami… rémes?
Fynn szája akaratlanul is mosolyra húzódott, de gyanakodva figyelte tovább a lányt, aki ma egész nap furcsán viselkedett.
– Rémes? Mire készülsz? Talán félnem kellene? – kérdezte és kierőltetetett magából egy halvány nevetést is.

– Hagyjuk! – a komolytalan választ hallva Kathleen duzzogva ült vissza a helyére.
– Várj! – nyugtatta Fynn. – A gondolat, csak gondolat – alig észrevehetően megvonta a vállát. – Semmiség. Nem számít.
– Lehet. De sokat gondolok rá.
– Akkor, az sok semmiség. – újra felnevetett és visszafordult a lap fölé remélve, hogy ennyivel letudták a kérdést.
– Nem lehet semmiség, ami ennyiszer az eszünkbe jut – Kathleen nagy levegőt vett. – Úgy érzem megőrülök.
Fynnt nyugtalanító érzés kerítette hatalmába, de tudta, hogy egy barátnak ilyen helyzetekben kell valami hasznosat mondania. Letette a ceruzát, és mosolyogva a lány felé fordult.

– Mindenki gondolkodik. Ezt nem lehet befolyásolni. Emiatt vagyunk ma mi is itt, mert valakinek az a remek ötlete támadt, hogy itt gyakoroljunk – állával a pavilon másik felében ülő társuk felé intett, akinek a mai helyszínválasztást köszönhették. – Ami a fejedben van az csakis a tiéd, ott az történhet, amit akarsz. Ahhoz nagyon rövid az élet, hogy gondolataidat is is másra pazarold. Ha valahol, hát ott nincs helye a bűntudatnak. Szóval ne aggódj emiatt. De ha nagyon bánt egy gondolat, hát csak hagyd, hogy elkopjon.

– Hát éppen ez a gond. Túl régóta várom, hogy eltűnjön. És azt hiszem nem is akarok megfeledkezni róla. Szerinted mit kellene tennem?
Az, hogy Kathleen ma ilyen ködösen fogalmaz nem tűnt épp biztató jelnek, de Fynn annál sokkal jobban szeretett beszélni, mint hogy ellenálljon a további szónoklatnak.
– Szerintem a gondolatok csak amolyan ártalmatlan elképzelések – megfogta a radírt, és a rajza fölé görnyedve nekilátott az utolsó simításoknak. Apró mozdulatokkal szedte ki a felesleges részleteket, életet lehelve a munkájába miközben folytatta. – Van köztük szelíd, haszontalan, de akad hitvány, önző sőt egészen zavarbaejtő is. Mindenki megküzd velük. Aki mást állít, hazudik. Úgy pattognak az ember fejében, mint a bolhák, és a legtöbb tovább is áll mielőtt nyakon csíphetnénk. De ha egy gondolat többször is megfogalmazódik bennünk, akkor azzal bizony kezdeni kell valamit. 

Felkelt a helyéről, megfogta a rajztáblát, és a mappájába csúsztatta. 

– Ha nem tudsz neki ellenállni, akkor ne is tedd. Nincs abban semmi rossz, ha akarunk valamit.
Fynn egy pillanatra eltűnődött, majd rápillantott az órájára. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a barátnőjével szervezett közös program, amire minden bizonnyal futva érkezik majd.
– Tudod én mire gondolok most?

– Mire? 

– Hogy elkések. – felkapta mappáját, és a rajza fölött mélázó Kathleenre pillantott, akinek a munkája ma igencsak keservesre sikeredett. 

– Te még tovább próbálkozol?
– Igen – felnézett rá és elszántan elmosolyodott. – Azt hiszem egy próbát megér.

Fynn jókedvűen biccentett, és épp indulni készült, amikor a háta mögül elhangzott a végzetes kijelentés.
– Folyton rád gondolok.
Fynn döbbenten fordult vissza. Erre már nem volt mit mondania.

Csak némán bámultak egymásra, nem tudva mit is kezdjenek a kialakult helyzettel.

Kathleen nehezen vette rá magát, hogy bevallja érzéseit, de abban a pillanatban, ahogy megtette már egyáltalán nem tűnt jó döntésnek. A bűntudat egyáltalán nem múlt el. Sőt, fel is erősödött a fiú rémült szemeit látva. – Azt hiszem valahogy így kell tönkretenni egy barátságot. Bárcsak csendben maradtam volna! – gondolta és igaza is volt. 

Hát ilyenek a gondolatok. Elcsábítanak és szóra bírnak, majd magunkra hagynak a valósággal.

Rókaszelidítés

/0 Hozzászólások/in , /by

– Szija! – mondta a róka.

– Jaj de megijedtem! – mondta a rókalány és hátrafordult. – Miért lopakodtál mögém?

– Nem akartalak megijeszteni. – mondta a róka. – Ne haragudj. Mi csinálsz?

– A csillagokat nézegetem. Olyan szépek! – mondta a rókalány.

– Ó, én már régen nem nézegettem őket. – mondta a róka. – De tényleg szépek.

– Szerinted valójában mik a csillagok? – kérdezte a rókalány csillogó szemekkel. – Szerintem sok-sok pici szentjánosbogár egy nagy-nagy fekete tóban.

– Sok-sok hatalmas bolygó. Olyanok, mint az amelyiken élünk, csak olyan messze vannak, hogy icipici pontnak látszanak csak – válaszolta a róka.

– Honnan tudod? – kérdezte gyanakodva a rókalány, mert zavarta, hogy a vadonatúj elméletét nem osztotta ez a jöttment róka.

– Volt egy barátom, aki az egyik bolygóról jött. – mondta a róka és kicsit elszomorodott, ahogy eszébe jutott a kis herceg.

– A barátod? – kérdezte ámuldozva a rókalány. – Téged megszelídített egy földönkívüli?

– Igen, de utána visszament a rózsájához. – mondta a róka. – De azért örülök, mert sokkal jobb szelíd rókának lenni. És legalább sokszor eszembe jut, amikor még itt volt velem. És annak is örülök, hogy a rózsájával van, mert így legalább boldog.

– És az nem baj, hogy te nem vagy boldog nélküle? – kérdezte a rókalány és közelebb ült kicsit a rókához.

– Nem, mert nekem fontosabb a barátom boldogsága. – mondta a róka.

– Tudod, emiatt sokan butának tartanának. – mondta a rókalány.

– És te is butának tartasz? – kérdezte a róka, és kicsit félt a választól ugyanis nem szerette volna, ha butának tartja a rókalány.

– Szerintem aranyos vagy. – mondta a rókalány és a róka fejére tette egy pillanatra a mancsát.

– Téged is megszelídített már valaki? – kérdezte a róka érdeklődve, mert a rókalány olyan barátságos volt vele, ahogy csak egy szelíd rókalány lehet barátságos.

– Bizony meg. – válaszolta sóhajtva a rókalány és újra a csillagokat kezdte nézegetni. – Sokszor. Talán többször is mint kellett volna.

– Engem csak egyszer szelídítettek meg. – nézett nagyot a róka. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, amikor sokszor szelídítenek meg.

– Segíthetek elképzelni. – válaszolta a rókalány. – Fájt a szíved, amikor a barátod visszament a rózsájához?

– Igen. – mondta szemlesütve a Róka. – Sírtam is.

– Most akkor képzeld el, hogy minden megszelídítés után egy újabb búcsúzás következik és egy újabb adag fájdalom adódik hozzá az előzőhöz.

A róka elképzelte és nagyon nem tetszett neki az érzés.

– Aúúúúú. – vonyított. – ez rettenetes. Ha ilyen szörnyű, ha sokszor szelídítenek meg akkor miért hagytad?

– Tudod ez az élet törvényszerűsége. – válaszolta a rókalány és mancsával próbálta megnyugtatni a rókát, aki még mindig remegett az elképzelt helyzettől. – És nincsen ebben semmi rossz. Minden, ami elkezdődik, egyszer véget is kell, hogy érjen. És minden búcsúzás, egy újabb kezdet magvait hordozza magában. Ha sokszor szelídítenek meg, az azt jelenti, hogy sokan kerülnek hozzám olyan közel, mint azelőtt senki. És senki sem kerül közelebb hozzám, mint az előző, aki megszelídített csak máshová. Mert mindenki más, és más. És senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem olyan amilyennek először megismertem. 

– És mindig, minden búcsúzásnál sírtál? – kérdezte a róka és hirtelen csodálni kezdte ennek a rókalánynak az erejét amivel el tud viselni annyi sok búcsúzást.

– Mindig. – válaszolta a rókalány. – Sosem lesz könnyebb, de minden alkalommal újabb értékekkel leszek gazdagabb belül, mert aki egyszer belép a szívembe az nem léphet ki onnan anélkül, hogy nyomot ne hagyna. És ezek az apró ismertetőjegyek mindig idebenn lesznek, hogy emlékezzek. És ezek az emlékek kárpótolnak az összes fájdalomért, ami a búcsúzással együtt járt. Mert érzem, hogy sosem leszek többé egyedül.

– Mesélj el minden alkalmat, amikor megszelídítettek! – kérte a róka, mert nagyon kíváncsi lett hirtelen erre a rókalányra, akiben annyi sok szelídítés lenyomata él, hogy sosem érzi többet egyedül magát.

  És a rókalány mesélni kezdett, a róka pedig csendben hallgatta. És érezte, ahogy az elmesélt történetek által az ő világa is bővülni kezd. A sok történet, sok emléket és sok különös érzést hordozott magában és a róka szomjazta a rókalány szavait, és már ő is vágyott rá, hogy rengetegszer szelídítsék meg, akárhogy is fáj a sok búcsúzás, és rengeteg barátja legyen és sose legyen többé egyedül.